Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

2020. július 24. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amiről már sokszor volt szó az elmúlt három évben a blogon. Az egyik kedvenc LMBT könyvem volt, amikor elkezdtem blogolni, de sokáig nem volt belőle saját példányom, aztán pedig folyamatosan tologattam az olvasását. Egészen eddig. Jeanette Winterson önéletrajzi könyvéről van szó, amiben a leszbikusságáról, elsőgenerációs értelmiségiségéről és elsősorban a nevelőanyjával való terhelt kapcsolatáról ír. Most sokkal jobban értem, mint 16-17 évesen értettem, és örülök, hogy végre megmutathatom nektek:jeanette_winterson.png

Jeanette Winterson már sikeres többkötetes íróként vágott bele abba, hogy egy regényben tisztázza a nevelőanyjához és a szeretethez való viszonyát. A szerző a kötet elején még nem tudja, hogy hová fog eljutni a személyes története, valós időben írta, és egyértelműen kiválik belőle, hogy Winterson tényleg meg akarja érteni az életét. Jeanette-t örökbe fogadták nem sokkal születése után. A gyermekkorát egy kisvárosi munkásosztálybeli pünkösdista családban töltötte, és a családi életüket elsősorban Mrs. Winterson határozta meg, ugyanis hagyományos családmodellben éltek.

Mrs. Winterson boldogtalan volt. A házasélete annyiból állt, hogy egész éjjel fennmaradt sütni-főzni, hogy ne kelljen a férje mellé feküdnie, az anyaság, amitől megváltást várt csupa kudarcot hozott számára. A vallásban kereste a kiutat, mint ahogy a közelében szinte mindenki, és bár ismerte a teljes Bibliát, ő maga az ószövetségi istenben hitt, aki csak áldozatok árán képes megbocsájtani. Az élete egy olyan terhet jelentett számára, amit kénytelen a sírig cipelni, de igazán az Apokalipszist várta mindvégig, és szabadidejében a pokolról olvasott beszámolókat. Jeanette-tel sok mindenen vitatkoztak, a lányt rengetegszer zárták ki éjszaka, de kettejük csatái mégis nagyobb ívben zajlottak, igazán a boldogság és a boldogtalanság örök harca volt.

Sosem kérdeztem, hogy szeret-e. Szeretett azokon a napokon, amikor képes volt szeretni. Komolyan hiszem, hogy ez volt a legtöbb, ami tőle telt.

Jeanette-be egész gyermekkorában azt sújkolták, hogy rossz kiságyhoz vezette az ördög a nevelőszüleit az örökbefogadáskor. Az anyjával folytatott harcban nem volt segítsége, és csak 15-16 évesen jött rá, mennyire hiányzik neki valaki, aki mellett biztonságban lehet, és egy hely, egy otthon, ahol nem készenlétben élnie.

Fogtuk egymás kezét. Milyen lenne, tűnődtem, ha lenne saját otthonom, ahol kedvemre jöhetek-mehetek, szívesen láthatom a vendégeimet, és soha többé nem kellene félnem…

Saját otthon hiányában viszont egy ideges, mindig éberen figyelő gyerek volt, egy igazi problémás gyerek, aki elébe ment annak, hogy valaki megverje vagy sírni lássa. A gyermekből egy olyan felnőtt lett, aki nehezen viseli el egy másik ember állandó társaságát, miközben őszintén vágyik arra, hogy a szerelmével éljen. Ahogy ő írja:

A szeretet nem érzelem, hanem lebombázott terület.

Tudja, hogy felnőttként meg kell tanulnia azt, hogy hogyan kell szeretni. A gyermekkönyveit ugyanide vezeti vissza, saját magát is tébolygó lénynek, elkallódott gyereknek tartja, aki nem érti, hogy az anyja miért nem büszke rá. Az igazi szeretetet 15 évesen tapasztalta meg először. Egy idősebb lánytól tanulta a gyülekezetben. Izgalmas, ahogy Jeanette visszaemlékezik az első tapasztataira, arra, ahogy gondolkozik egy lányról, akivel eddig nem történt semmi az együttalváson kívül, vagy egy másikkal, aki szívesen tölt időt vele, de a fiúkkal is.

Nem igazán volt ekkor még leszbikus nő képe, előképe. Az édességboltos nők együtt éltek ugyan, és nem foglalkoztak azzal, hogy mások nevetnek rajtuk vagy elítélik őket, a kettejük kapcsolata mégsem volt igazán látványos.

Jeanette viszont radikális változásként élte meg a saját szexuális ébredését, de ott marad bennünk a kérdés, hogy vajon ez akkor is így lett volna, ha egy férfi iránt érez szerelmet és vágyat:

Ígéretet tettem. Helen különben is elment. Csakhogy én már másvalaki voltam, olyan, aki meztelenkedni akar egy másik emberrel. Olyan, aki szereti a bőr tapintását, a verejtékező testet, a csókolózást, az élvezetet. Szex kellett, meghitt ölelés.

Meg volt írva, hogy új szeretőm legyen. Anyám tudta.

Az anyjával való zaklatott kapcsolatában Jeanette leszbikussága jelentette az utolsó nehézséget, ugyanakkor ez a kapcsolat érezhetően nem Jeanette leszbikusságán múlt, csupán itt csúcsosodott ki a feszültség. Jeanette nem ír arról, hogy igazából az anyja vallásos volta számítana ebben a viszonyban, érezhetően sokrétűbb az anya szerepe ennél, amit szerettem ebben a regényben.

Ezzel együtt a valóság meghackeli a regény progresszív leszbikus narratíváját. Beszél a szerző arról, hogy egy idősebb lány vezette be a leszbikusság világában, vagy arról, hogy a szülei egy fiút szerettek volna örökbe fogadni, és a szegények voltak más ruhát venni, így élete első heteiben fiú ruhában volt. Ugyan ő maga is elmondja, hogy ez nem határozza meg az ember önazonosságát vagy szexuális irányultságát, mégis vicces, ugyanakkor a szerző múlttal való szembenézését támogató gesztusok ezek. És az igazat megvallva elvált szülők gyermekeként, akit csak az anyja nevelt, értem, hogy nem lehet mit kezdeni a sztereotípiákkal.

A regény nagy meglepetése volt számomra az, hogy mennyire társadalmilag érzékenyen ír. Jeanette Winterson a szegény munkásosztálybeli közegből érkezett, és ír a saját mobilitásáról és arról, hogy milyen dilemmái vannak ennek a sorsnak. Jeanette szülei olyan közegből jönnek, akikből a tömegek állnak sorban a gyárkapuknál, és akik csütörtökön már sötétben eszik a főt hagymát vagy főt krumplit, mert nincs pénzük gázra és villanyra, pénteken érkezik meg a heti bér. Ők ugyanakkor nem szegényebbek más, közelükben élő családoknál, akiknek szintén a vallás ad reményt:

Nem voltak tanult emberek: elméjük a Biblia tanulmányozásával csiszolódott. Munka után találkoztak, és nagyokat vitatkoztak, jó hangosan. Az érzés, hogy valami nagyhoz, valami fontoshoz tartoznak, összetartotta őket, és értelmet adott az életüknek.

Ebből a munkásosztálybeli világból igazán az individualizmus mutat kiutat a szerzőnek. Az egyén képes áttörni falakat és távolra jutni, de ő maga is látja, hogy a közössége vagy akár a teljes társadalom nem volna képes együtt ekkora utat megtenni. Ő ugyanakkor a maga kisvárosából csak az élet utáni vágyat érezte, és a saját burkába menekült:

Külön világban éltem, könyvek voltak benne és szerelem. Élénk színekben pompázott ez a világ, és érintetlen volt. Ismét szabadnak éreztem magam.

Az egyetemtől számítandó élet hozta el számára azt a szellemi és fizikai szabadságot, amire az angol irodalmat ABC rendben olvasó lány vágyott. Rájött, hogy az írók éppen úgy száműzöttek, ahogy ő, és barátokra lelt a könyvekben és a szellemi munkában. Fél mondat erejéig, de előkerül a történetben Ali Smith (a Hogy lehetnél mindkettő írója) is, akivel csak úgy barátnők, mindegy jelezve azt, hogy a szerző máshol tart, nem fogadta el a genetikai és nevelésbéli adottságait, hanem mintha az individualizmus valóban megoldást hozott volna.

Ugyanakkor (ezen a fordulaton egy kedves barátom, akivel nemrég beszélgettünk a baloldali értelmiségiek ’rossz közérzet prókátora’ szerepéről, ami szerintem és szerinte is egy szuperizgalmas jelenség) Winterson nem felejtette el, hogy honnan jött. Úgy fogalmaz a regény egy pontján, hogy a vidéki munkásosztálybeli származású írónőnek lenni az politika. Ő maga is sokat foglalkozik azzal a regény kapcsán, hogy mindegy véletlen az, hogy ő megtalálta a kitörésnek a rögös útjait, de nem vágyik jobban a valódi dolgok megértésére vagy az érdekes beszélgetésre, mint ahogy azt akár otthon a vallásos közösségben, akár majd egy másik közösségben láttatja is.

Ebből a szempontból is izgalmas a regény terében megjelenve Margaret Thatcher 1979-es kampánya, és a szerző abból való kiábrándulása. A későbbi Vaslady azzal kampányolt, hogy tudja, mennyibe kerül egy vekni kenyér, ám hosszú regnálása nem hozott valódi szociális reformokat a munkásosztály számára.

Ez a kiábrándulás tapasztalat is tovább árnyalja az anya, Mrs. Winterson képét. A magára hagyott nő rokkant bele a saját életébe abból a társadalmi osztályból, amely számára senki nem nyújt eleget a méltóságát megőrzött élethez. Jeanette Winterson elhitte Thatchernek, hogy tudja mit jelent egy vekni kenyér, és nem csak az árával van tisztába, ebbéli csalódásáról így ír:

Még nem ismertem föl, hogy amikor a pénz lesz a legfontosabb érték, akkor az oktatás a közvetlenül hasznosítható képzéseket helyezi előtérbe, az intellektuális terméket pedig csak akkor tekintik a javak részének, ha mérhető eredményeket hoz. Hogy a közszolgálati létesítmények már nem lesznek fontosak. Hogy az olcsó bérlakások eltűnésével egyre nehezebb lesz az élet, mert minden jövedelmünket fölemészti a lakásunk. Hogy amikor szétesnek a közösségek, csak a nyomor és az összeférhetetlenség marad.

Összefoglalva mindezt, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyv leginkább olyan, mintha Jeanette Winterson, befutott szerzőként egy riportkönyvet írt volna arról a fiatal Jeanette-ről, aki később író lesz. De persze ez nem olyan klasszikus riportkötet, nincsenek benne nagy tabuk vagy hatalmas fordulatok, de bemutatja azt az embert, aki íróvá vált, óhatatlanul értelmez utólag helyzeteket, bemutatja a teljes politikai és közéleti hátteret, miközben a kötet végén még azon is elgondolkozhatunk, hogy mennyire más élete volna, ha a családja elfogadja és támogatja őt mindenben.

Ez a kötet nem keresi a szenzációt, csak elmesél egy történetet. Elsősorban olyanoknak mesél, akik már őt nagy íróként ismerik, de nekünk, a vele ismerkedőknek is remek lehetőség arra, hogy belépjünk egy író traumái közé, és megismerjük azt a rendszert, amelyben és amelynek a dacéra a műveit létrehozza. Több könyvem áll már a polcomon a szerzőtől olvasatlanul, biztosan lesz még róluk szó.

Kedvenc részem: Van egy kis epizód a regényben, ahol emberek beszélgetnek kedélyesen a világ nagy dolgairól, és csak Jeanette-nek van ott diplomája, és ezen elgondolkozik. Hogy körülötte mindenki a nagy kérdéseket teszi fel, de ha az oktatás csak a hasznosságot tartja szem előtt, akkor bizonyos válaszok nem lesznek láthatóak. Ez a kérdés most egyébként is mozgat, és jó volt ezt az egész könyvön át olvasható üzenetet egy ilyen szép pillanatba sűrítve látni.

És van még egy idézetem, de tök más, és kedves kedvenc:

Azt hittem, végzek a mosással, mielőtt megjössz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szeretne valami könnyen olvasható, de okos szöveget olvasni. Azoknak, akiket érdekel a személyes sorsokon keresztül a történelemről (hiszen azért ezek ma már mégiscsak történelmi távlatok is) és társadalomról valami, és persze azoknak, akik megerősítést keresnek, hogy nem a normális élet a fontos, hanem a boldog. Én ezt a megerősítést kaptam akkor tizenhat évesen, most pedig még jött hozzá egy csomó minden. :)

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Park Könyvkiadó, 2013
261. oldal
Így olvastam: Könnyen olvasható a nyelve, és a rövidebb 15-20 oldalas címmel ellátott fejezetek jó kilépési, belépési pontokat adnak, ezért akár fejezetenként is tudtam haladni vele. Éppen ezért most lassabban haladtam vele, olvastam mást is mellette, mert lehetett.
Alternatív fülszöveget itt írtam hozzá.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg a könyvvel vagy az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen a nyári szünet miatt lehet, hogy a következő bejegyzés már a summa lesz, de ha nem szeretnél arról sem lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

2020. június 17. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy olyan friss könyvről fogok nektek mesélni, ami jókor talált meg. Éppen akkor, amikor úgy éreztem, nincs szükségem könyvre, hanem csak egy filmet akarok. Egyetlen szerencsétlen filmet, ami egy picit is rólam és a kríziseimről szól, de nem szupernépszerű. Végül egy német-osztrák filmet sikerült találnom (Aus der Haut, 2015) nehezen, pedig fizetni is hajlandó lettem volna. Aztán pedig jött ez a könyv, és ez visszavonhatatlanul rólam szólt. Meg a kríziseimről. És ez nagyon üdítő volt. a_szakallas_neptun.JPG

Nádasdy Ádám sokakkal együtt számomra is egy kulturális ikon. Szeretem a költészetét, ami a legújabb Jól láthatóan lógok itt címet viselő kötetében is meg tudott újulni. Szeretem, ahogy gondolkozik, legyen szó versekről, nyelvről vagy akár pont a melegségéről (a melegségével foglalkozó tárcáinak a kötetéről, A vastagbőrű mimózáról itt írtam). Szeretem, hogy polgári, mert jól áll a nagypolgári attitűdjének az, hogy titkokról beszél és hogy kimond dolgokat, tisztáz helyzeteket. Nádasdy új műfajban jelent meg 73 évesen. Novellákon keresztül beszél a melegségről és a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekről. De ez ne tévesszen meg senkit. Ugyanazt csinálja, amit eddig: Beszél, szeretettel.

Ja, képzeld, még nem is mondtam.

- mondja Nádasdy hőse az első mondatban, aztán Nádasdy is mesélni kezd.

A 12 novellát tartalmazó kötetben nagyon különböző hősöket találunk. A kis leválasztott cselédszoba albérlőjétől középiskolás fiatalokon át önálló egzisztenciával rendelkező értelmiségiig vagy New Yorkban élő, néha hazautazó, a tapasztalatait csak egyes szám első személyben elmesélő férfiig mindenkivel találkozhatunk, akikkel érdemes találkozni.

A kötet talán fő szervező elve, hogy az identitáskrízisektől eljutunk egészen az életszervezésig. Az első novellában két szinte ártatlan kamaszt látunk, akik a rakparton néha egymáshoz érnek és esténként bemásznak egymás ablakán. Ők még keresik azt a módot, ahogy beszélhetnének kettejükről és megélhetnék a kapcsolatukat. Egyikük ódzkodik a buziság szótól, hiszen tudja, hogy a lányokat kell nézni, mert hát, ugye, őket kell, és tudja, hogy két fiú között nem lehet életre elegendő bármi is:

Különben is vedd már tudomásul, hogy két fiú között nincs olyan, hogy szerelem. Folyton ezzel jössz. Szerelem! Ahhoz egy fiú kell meg egy lány. Jó, parancsolj, akkor most melyikünk a lány?

A második novella hősei még mindig keresik a maguk útját a szexualitáson keresztül, a novella igazi tétje a bátortalanság egy szókimondásokkal teli világban. Ahogy haladunk a köteteben egyre inkább az elmondhatóság és a titok tematizálódik, olyan kapcsolatokat látunk, ahol már nem az első szerelmüket vagy viszonyukat gyepálják a szereplők, míg a végén már egy potenciális család képét látjuk magunk előtt. Az utolsó novella két hőse már akár alkalmas arra, hogy egymáshoz csiszolódjanak.

Persze ez az ív nem ennyire didaktikus, hiszen Nádasdy nem kevesebbet vállal, mint hogy körbevezet minket a rendszerváltás utáni meleg életen. És nem turistaként vezet minket, hanem mint aki tényleg meg akarja mutatni a mindennapokat.

Megismerjük a füstös meleg kocsmák öreg törzsvendégét, aki picit már a berendezés része, valami véletlen oknál fogva mégis mindent tudnak a világról, amit tudni érdemes, elkezdjük átlátni a meleg férfiak A-B kategóriáit, ezzel megcáfolva azt, hogy az internet által vált húspiaccá a társkeresés, de látunk értelmiségi meleget, aki a biztosan kitartott és talán szeretett egyetemista szeretőjét viszi Bécsbe, vagy látunk egyedül álló férfit, aki a szeretőjével beszél meg személyes dolgokat, hiszen egyébként egyedül van.

A kötetben olvasható novellákban a kapcsolatokon túl is széttartó szociális kapcsolatok látunk. Olyan családokat, amikben lehetetlen együtt karácsonyozni, olyanokat, akiknek nem lehet mesélni arról, hogy esetleg ketten élünk valakivel, és látunk elfogadó, vagy csak mindent tudó nagynéiniket, nő rokonokat, nekünk drukkoló szomszédokat, de egy novellában egy exkluzívra sikerült egyetemi KISZ kirándulásra is elmegyünk.

A széttartó tapasztatok helyszínei általában Budapesthez kötődnek, de járunk New Yorkban, Londonban, Rómában és a szívemnek elmondhatatlanul kedves Szegeden. Amerikába kell élnünk a nyolcvanas években, hogy olyan szomszédokkal éljünk, akik drukkolnak nekem és az exemnek. Csak Londonban mutathatja meg a rendőr merre is van a meleg kocsma. Nyugaton hallunk először nyíltan az AIDS-ről. És közben a magyar meleg csak igyekszik:

Nagyon remélte, hogy nem látszik rajta a szocializmus.

Az utazó, világjáró vagy akár csak a saját életükben kerengő karakterek közül vannak ugyan, akik inkább csak testiséget keresnek, de többségük mégis javíthatatlanul romantikus. Nádasdy azt mondta egyszer Szegeden, hogy a meleg férfiak többsége nem nőtte ki a kamasz szerelmet, és ez a történetekben is látszik. A címadó novella hősét csalódottan látjuk egy szobor előtt Rómában, ahová egy ígéretes szerelem után utazott, az első novella hőse a férfi kapcsolatban keresi társát, a Londonba utazó Gay-za (Imádom.) vár valakit:

Én is várok valakire! Tudod, szívem, mi mindnyájan várunk valakire, haha!

Amikor 2016-ban dedikáltattam Nádasdyval A vastagbőrű mimózát, azt mondta, biztosan egy nagyon helyes Szilveszter nevű srácnak viszem ajándékba a könyvet. Picit ilyen ez a könyv is, kedves, meleg, szeretettel teli. Akkor azt mondtam neki, hogy nem sajnos, mert ha így állna a helyzet, akkor két könyvet vittem volna. És most ez a könyv is olyan, amit nagyon el tudnék vinni két példányban.

És nem csak ebben a nagypolgári, finom, érzékeny gesztusokkal teliségtől lett vitathatatlanul Nádasdys ez a könyv, mint amilyen ez:

Két jóbarát így nem hallgat. Így csak egy pár hallgat.

vagy ez:

nincs szomorúbb, mint egy öreg transzvesztita férfiruhában

Hanem attól is, ahogy beszél a melegségről. A meleg közösségben akárkivel beszélek, tudjuk róla, hogy ő nem LMBT, hanem egy közönséges buzi. Ezt ő mondja magáról, így. És ez a kötet is ilyen. Vannak szereplők, akik köcsögnek becézik egymást, és ezzel kioltják az élét a szitoknak. Ugyanígy, amikor a sokat emlegetett első novella hős az identitását keresi, a buzi szóhoz talál. Én alapvetően tök támogatom a buzi szó visszafoglalását (erről például kellene írnom egy kibeszélős posztot), és értem Nádasdy törekvéseit is, és klassz, hogy olyan környezetben vetette fel ezeket a problémákat, ahol azok hitelesek, hiszen a múlt század második felében még nem igazán forgott közszájon a meleg szó, és nem feltétlenül identitást, hanem szexuális preferenciát jelentettet. Nem fogtok meglepődni, ha azt mondom, hogy ezt is tematizálja az első novella, ugye?

Nem tudom, hogy miért, de féltem ettől a könyvtől. Pedig tudtam, hogy Nádasdy nem ír dohszagúan, de mégis féltem, hogy az lesz. Féltem, hogy inkább egy letűnt világról fog beszélni, és hogy nem fog igazat mondani. Nem direkt, de az emlékek csalnak és az utókor egyébként is romantizál. Szerencsére egyik félelmem megalapozatlanabbnak bizonyult, mint a másik. Nádasdy mesélt, és rólam is beszélt. Könnyen bele tudtam helyezkedni a főszereplők kríziseibe és apró-cseprő ügyeibe. Olyan szituációk voltak, amiket ismerek vagy akár ismerhetnék. Emberi ez a novelláskötet, de hát rengetek féle ember van. És ez a könyv megmutatta.

Azt mondja, szépek vagyunk így négyen, és nagyon különbözőek. Mutassuk meg Neptunnak, hányféle emberfaj van.

Kedvenc részem: Egyrészt mondatok tetszettek. Mert Nádasdy szépen ír. Birtokában van a nyelv. Ezért igyekeztem sok idézetet hozni. Másrészt nagyon megkapott a KISZ kirándulásos novella, taxizással, erkölccsel, párttal, fiúkkal, lányokkal, párokkal, kis konfliktusokkal. Abból a novellából szívesen olvastam volna még. A második novellának pedig zseniális volt az aurája. Az angol-magyar diskurzus és Helga túlhangsúlyozott, de valójában értelmetlen kisnemesi származása, és az egész történet:

De ők élvezték, az angolt is meg a pózolást is, szabadságíze volt, más dolgokat lehetett angolul mondani, mint magyarul, más súlya volt a témáknak.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami kedveset, de kétségtelenül érvényeset szeretnének olvasni. Akik szeretik Nádasdyt, azoknak nem kell, de azért mégiscsak nekik is. Akik lassú dolgokat olvasnánk lényegtelen dolgokról, amelyek aztán mégis összeáll valamivé, ami fontos, és nem is lehet másként elmondani. Akik keresik a szépirodalommal a fogódzókat, és akiknek ez már rég megvan. Szóval így, mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Magvető, 2020
193 oldal
Így olvastam: Három nap alatt, egyenként a novellákat. Szerintem így nagyon jól működik. Lassú, megfontolt, figyelmes olvasással, de a nyelve megengedi, hogy gyorsan áthaladj rajta, de szerintem nem érdemes.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy gyönyörű nyelvű regényről fogok nektek mesélni, ami két összefonódó történetet mesél el. Egy reneszánsz festő szellemét, és egy anyja elvesztését gyászoló kamaszt követünk életük fontos szakaszaiban.

A regény tavaly novemberben jelent meg, én decemberben olvastam, és gyorsan került a  kedvenceim közé, mégis nehezen vettem rá magam eddig, hogy írjak róla. Majd azt is leírom, hogy miért.

hogy_lehetnel_mindketto.JPG

A regény két szála viszonylag elkülönül egymástól, bár mindkét szereplőnek fontos helye van a másik történetében. A könyv nagyon izgalmas húzása, hogy a két fejezet közül bizonyos példányokban Francesco történetével, míg másikakban George történetével kezdődik a regény, ami egy nagyon izgalmas gesztus. Mindkét esetben azt látjuk, hogy George igyekszik megérteni egy olyan festőt, akiről alig tud az utókor bármit is.

Ha Francesco történetét olvassuk először, azt érezhetjük, hogy a történet valódi, és George próbál közel jutni ehhez, ha viszont George történetét olvassuk először, akkor könnyen lehet, hogy úgy véljük, George konstruálja meg Francesco életét az anyjával való beszélgetései, és azon kevés dolog mentém, amit róla megtudott vagy tudni, a festményein látni vél. Az én példányomban Francesco története szerepel elsőként, és ez biztosan alapjaiban határozta meg azt, ahogy a könyvről írni tudok. Néhány év múlva biztosan elolvasom majd fordítva is.

Francesco története líraian indul. Egy szellem igyekszik megérteni a megváltozott világ dolgait, és szemügyre vesz egy fiút a galériában, ahol neki egy képe van kiállítva. Ez a fiú az egyetlen, aki elidőz igazán az ő festménye előtt, és érzi hogy követnie kellene, de a fiúról szóló igazi információk itt még elvesznek abban, ahogy Francesco értelmezni próbálja a jelen világot.

A fejezet a visszaemlékezésre épül. Francesco mai nyelven meséli el az életét, amin át óhatatlanul bevezet minket az akkori művészvilágba is. Francesco szülei Ferarában éltek a 15. század közepén. Ferara ebben az időben nem csak a képzőművészetnek volt egy nagyon aktív reneszánsz melegágya, hanem a téglaégetéshez is kiváló volt minden körülmény, így jutott a család a városba, és így kezdett el Francesco gyermekként a porba és a téglákra rajzolni. Az apja látta meg gyermekében a lehetőséget, és ő küldte el egy mesterhez, hogy tanuljon.

Majdnem teljesen egyszerű művészsors. Ahhoz, hogy valaki ma is kitűnjön nem elég tehetségesnek lenni, fontos, hogy észre is vegyék, de akkor fontos volt az is, hogy legyen férfi az illető. Francesco gyermekkorában egy bő ntői ruhában járkált, amit az édesapja kérésére vett le, hiszen azt ígéri, hogy tanítattja cserébe. Megtanítattja a színek keverésére, alakok rajzolására fákon és falakon. Ezért cserébe aligha lehet sok az az életnyi diszkréció, és hogy nem vetkőzhet le mások előtt.

Mégis az van, hogy Ali Smith nem mondja ki sosem, hogy Francesco lány vagy nő volna, és ez az, amiért nem mertem sokáig írni róla. Francesco identiáskrízisei alapvetően szörnyen izgalmasak, de azt hiszem túlgondoltam olvasás közben. Francesco azt mondja magáról, hogy

Minden másnál inkább festő voltam.

Mégis felmerül talán a regény egyetlen coming out szituációjában, hogy hogyan lehetne a két szereplő között ez után, annak a tág kontextusában amit ez igazán jelent, barátság. Egy idegen nyelvű vándor így írja körül a szót, aminek nem ismeri a megfelelőjét, de használhatta volna Francescóra:

Azt jelenti, mondja, hogy te, aki több vagy mind egy dolog. Te aki meghaladod a várakozást.

A nemiség azonban végig a ki nem mondottság terében van. És nyilván nem véletlenül, nem tudjuk, milyen következményei lettek volna a regény világában, ha ez másként történik. Ugyanakkor Francesco hagy nyomokat. Mindkét ismert festményén andogün alakokat használ, akiknek a nemük nem határozhatóak meg igazán. Nem férfiak, nem nők, de mégis nagyon karakteresek, nagyon valamilyenek.

Francesco két ismert festménye közül az egyik az, amit a halála előtt festett. Itáliában ebben az időben nagyon fontos volt, hogy mindenütt nagy paloták és nagy templomok épüljenek, csodás, tematikus freskókkal, amik mindig a gazdájuk nagyságát hirdetik, általában mitológiai, sőt sokszor biblikus alakok arcaiban látjuk viszont a megrendelők arcát például. Egy ilyen palotának a hónapok termén dolgozott legutoljára, ő volt megbízva a március hónappal.

A festő életének egyetlen bizonyítéka ebből a korszakból való. A Francesco tudta, hogy a munkája többet ér, mint a többi termen dolgozó festőé, ezért levelet írt a megbízójának, amire azonban nem érkezett válasz. A festményen hagyott egy félbemaradtnak tűnő arcot, aminek a tekintetét és alakját mindenki csodálja, de nincs az alaknak szája. Mintha lennének olyan dolgok, amiket nem lehet kimondani.

Francesco történetéhez képet egyszerre nagyon más, és egyszerre nagyon hasonló George története. De hogy is lehetne mindkettő, ugye. George egy állandó identitáskrízisben él. A szerzőnő ennek a kérdésnek az ifjúsági regényekből megszokott témáit hozza elő egy a lírai, személyes és igényes nyelvvel. George gyászol, és úgy érzi, hogy magára maradt a gondolataival, hiába beszélget az édesapjával, a nevelési tanácsadóval és a barátnőjével is. Az is csak sokára derül ki, hogy George valójában lány, aki szintén nem igazán reflektál a nemiségére, így a leszbikusság sem igazán tematizálódik.

George azt gondolja, hogy politikai aktivista anyját a titkosszolgálatok gyilkolták meg, és a regényben ezzel kapcsolatban nyomoz, leginkább az anyja kétes barátnője után. Az anya egy bankautomatánál találkozott a későbbi barátnővel, és elég furcsán alakultak a dolgok. Olyan volt, mintha valaki, aki tényleg ismeri az anyát, megrendezte volna. Az anya szinte első pillanattól tudta, hogy ez csak játék, és nem lehet szerelem, mégis élvezte a talán kém társaságát, mert élénken figyel rá, és tényleg szüksége lett volna egy barátra. És George úgy érzi, Francesco festményeinek köze kell hogy legyen az ügyhöz.

Ez a nyomozás azonban nem igazán áll erőt talajon, és senki nem hisz Georgnak. Megtévesztettnek, paranoiásnak tűnhet, mint aki nem ebben a világban él, hanem az emlékeiben, és a hipotéziseiben. Rajta keresztül ismerjük meg Francesco későbbi történetét, Visszaemlékezik arra, hogy az előző évben az anyjával Ferarába utaztak megnézni a hónapok termét, és elmesélik, hogy tényleg a márciusi freskók a legügyesebbek, amelyek megragadják és nem eresztik a tekintetet.

George történetének a nyelve sokkal szenvtelenebb, a kamasz világtól való eltávolodása és párhuzamosan élt életei, identitásai körüli bizonytalanságban látjuk őt, és erre erősít rá a szerző is azzal, hogy eltartja magától ezt az alakot. Izgalmas, ahogy a világirodalom most felfedezi a fiatalokat és a a kamaszokat. Ali Smith gesztusa nagyon hasonló, mint Sally Rooney-é a Normális emberekben. Kimozgat nem hétköznapi fiatalokat, és rajtuk keresztül mutat valami általánosat rólunk, amit fel tudunk venni. Érződik persze, hogy ez válságtéma, de a kamaszkor az mégiscsak mi, ha nem válság. Nagyon kíváncsi vagyok merre tart a világirodalom ezekkel a gesztusokkal és a kamasz témákkal.

Kedvenc részem: Két ilyen van. Az egyik: nagyon szerettem, amikor Francesco prostituáltaknál volt. Abban megmutatkozott az igazi művészet ereje. A másik: amikor George és az anyja beszélgettek, évődtek:

Az anya tehetetlen kétségbeesésében mindkét kezét leveszi a kormányról.
Hogy lehet, hogy én, aki a világ minden maxima antidokriner nője közül a legmaximább antidoktriner vagyok, egy ilyen doktrinernek tudtam életet adni? És mi a fenéért nem volt annyi eszem, hogy születésekor vízbe fojtsam?
Ez az erkölcsi dilemma?, kérdezi George.

Végezetül szeretettel ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik olvasnának valami tényleg szépet. A regény nyelve sodor és tényleg gyönyörű. Ez a regény is olyan, mint a szereplők, hogy sokkal többet kapunk tőlük azoknál a címkéknél, amiket visel. Nem hétköznapi történet egyik sem, de ismerősek, tanulságosak és érdekesek. Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, hajlandóak belevágni valami tényleg szép szépirodalomba, akik keresik a kapaszkodókat a világunkban, és tudják, hogy ez nehéz. Olyanoknak, akik figyelemmel tudnak fordulni a mondatok, és  a mondatokból összeálló regény felé. Ez a könyv megdolgoztatott, de én minden mondatát imádtam.

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő?
Magvető, 2019
320 oldal
Így olvastam: Nagyon hullámzóan tudtam vele haladni, de érdemes inkább kivárni azokat a pillanatokat, amikor elkap. Mondtam már, hogy gyönyörű és sodró az egész történet?
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lett volna már ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok, és külön köszönöm a Magvető Kiadótól a belém helyezett bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel, mert szeretném, ha még ebben a hónapban beleférne még egy.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Tényleg igyekszem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Sally Rooney: Baráti beszélgetések

2020. március 26. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok nektek mesélni, aminek nagyon vártam már a hazai megjelenését, de nem gondoltam a könyv megvásárlásakor, hogy bizony erről írnom kell. Így hát gyanútlanul elkezdtem olvasni a könyvet, mert nem akartam LMBT könyvet olvasni a torlódó értékelések mellé, aztán megláttam az egyik meleg lány főszereplőt, aki végig melegként hivatkozott magára, és éreztem, hogy igen, erről írnom kell, és hogy ezt nagyon fogom szeretni. Szóval most írok róla, és nagyon szeretem.

barati_beszelgeteek.JPG

Sally Roney első megjelent könyve volt a Baráti beszélgetések, magyarul mégis a második regényével, a Normális emberekkel debütált tavaly könyvhéten. Egyértelműen rendkívül pozitív volt akkor a fogadtatása, nagyon friss hangot ütött meg karcos érzéketlen történetleírásával, miközben a szépirodalmi közegbe helyezte az ifjúsági regények identitáskríziseit két diszfunkcionális főszereplővel. Egyértelmű kedvencként mutattam be én is a könyvet az augusztusi 1 és 6-ban, és nagyon megörültem, amikor év elején megjelent, hogy Sally Roney első kötete érkezik a tavasszal.

Azzal együtt igaz ez, hogy féltem, hogy chick lit szöveg lesz, női történet, a női lélek rejtelmeiről, akár ponyva minőségben, mert a fülszöveg nem igazán mutatott többet belőle.
És maga a történet nem is feltétlenül több. Frances egy 21 éves költő, aki spoken word előadásokat tart (itthon ez elsősorban a slam poetry szcénából növögeti ki magát, de élőnyelvi szövegmondást, versmondást takar, gyakran zenére vagy zenével kísérve) a legjobb barátjával Bobbival, a már említett meleg lánnyal. Egy fellépésük estéjén megismerkednek Melissával, aki fotós és író, és az este későbbi pontján Nickkel, aki egy kevésbé befutott színész, és történetesen Melissa férje. Négyőjük kapcsolata különböző utakat jár be, a cselekmény fő szála, hogy Frances összejön Nickkel. Ami könnyen lehetne egy kellemes és vidám, egész estés, de felejthető szitkom filmnek a története is, ha nem Sally Rooney jegyezné.

Merthogy Sally Rooney ugyanazt teszi, mint a Normális emberek esetében. Magához öleli a témát, és szépirodalommá teszi. Az érzelmileg üres nyelv bemutatja az érzelmileg üres világot, ahol a szereplők lebegnek az eddig általánosan elfogadott, de a huszonegyedik században végre megkérdőjelezett értékek között, és próbálnak lehorgonyozni valahol, de vajmi kevés igazi kapaszkodót találnak. Frances igazi kommunistaként gondol magára, aki a tőke és a társadalmi egyenlőség kérdéseiben gyakran szólal fel. Nincs igazán más választása, ha hiteles szeretne maradni a felsőközéposztálybeli környezetbe, ahová került, miközben filléres gondokkal küszködik, de közben irigyli azt a gazdagságot, ami Melissa életét meghatározza. Melissa és Nick számára fontos a házasságuk és az az életközösség, amiben élnek, még akkor is, ha külön szobában alszanak és van, hogy házasságon kívül keresnek szexuális vagy érzelmi kielégülést. Melissa ugyan önálló egzisztenciával rendelkezik, akinek megtudjuk a véleményét a felmerülő kérdésekben, mégis hallgat, ha egykori mentora olyan dolgot tesz, ami nem az elvei szerint való.

A Baráti beszélgetésekben, éppen úgy, ahogy a Normális emberekben megmérettetnek az eddig ismert életutak, és szinte semmi nincs, ami egy kacsánál nehezebbnek találtatna. A szereplők előtt álló életmodellek nem a szüleink normái szerint való. Bobby leszbikus, aki szeret értelmiségi környezetben lenni, miközben szenvedéllyel él a jelenben, és nem igazán gondolkodik a holnapon. A két lány néha csak azért van kapcsolatban, mert miért ne. Francesnek nincs terve a jövőre, de úgy képzeli részmunkaidős állást fog vállalni, amivel képes fenntartani magát, de nem kell odaadnia a lelkét. Most épp egy kiadónál van gyakorlaton, de ott sem igyekszik maradni. A náluk idősebb Melissa és Nick nem szeretne gyereket, és pár éven belül ki is futnának az időből. Melissa az a szereplő, akinek a többiekkel ellentétben akár mondhatjuk, hogy bejött az élet. Ismerik a fotóit és a második könyvén dolgozik épp, közben ír recenziókat és portrékat, azt mondhatjuk, a szakma ad a szavára. Nick színészként már túl van a lehetőségei zenitjén, a legfontosabb időszakát depressziósan élte le, néhány kevésbé sikeres darabban játszik és filmekben, sorozatokban mellékszerepel, de nem áll sem előtte sem mögötte nagy színészi pálya.

Az olvasó annyiban olvas baráti beszélgetéseket ebben a szövegben, amennyiben hajlandó abban a görbe tükörben látni a világot, amiben az író néz. A barátság éppen úgy újragondolódik a regény sorai között, mint bármi. Eltitkoljuk-e a viszonyunkat a legjobb barátunk elől? Elltitkoljuk-e a betegségünket? Dönthetünk-e úgy, hogy kilépünk a másik életéből? Elszerethetjük-e a másik férjét? A barátság ugyanabban az újfajta közegben áll, mint minden, amiről eddig beszéltem, csak az üres keretei látszanak. Beszélgetések ezek az oldalak, amelyekben nem mondanak ki semmit, ami igazán fontos volna, beszélgetések, amikben nem érdekes, hogy mit mond a másik, csak alkalmat teremt arra, hogy magamról beszéljek vagy, ha úgy van, eltűnjek a többiek elől. Ezek nem beszélgetések, hanem csevejek, üresek, és semmitmondóak, de még nem hajlandóak ezt elfogadni. Még adnak a látszatra. Ettől lesz dermesztően igazi.

Ez a kötet a régi világ válsága felett ülő tehetetlenség regénye, amit hitelesen fog össze a nyelv, és a kis mozzanatok finomsága. Úgy érzem, hogy négyezer karakteren keresztül ugyanazt magyaráztam, de azt hiszem, hogy ez a regény ettől működik, és ettől nagyon releváns ma. Olyan aurája van, amiben mégsem fáj tükörbe néznünk, pedig nem szép, amit látunk. És közben rendkívül olvasmányos, a kis mozzanatokban tényleg olyan, mintha történne valami, ragad ránk az információ, pörögnek az oldalak, és aztán elgondolkozunk az olvasottakon, mint a nagymamánk a szentírás felett.

Nagyon nagy kedvencem lett Sally Rooney. Már a Normális embereket is nagyon szerettem, de együtt a kettő nagyon működik (igen, már ezt is írtam az előző 4000 karakterben, tudom), ezzel együtt nem tudom, hogy egy következő regényben már mennyire volna ugyanez a recept érdekes. Nagyon bízom benne, hogy meg fog tudni újulni a szerző, és nagyon várom az új irányt… Addig pedig szeretgetem ezt a két könyvet.

Kedvenc részem: Az e-mailezések Melissa és Frances között. Szerintem ott működik ez a tompság a leghúsbavágóbban. (Ezt a képzavart éjjel fél kettőkor találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem jól írja le a helyzetet. Ez a regény húsbavágóan tompa.)

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek elgondolkozni egy könyv felett. És azoknak, akik már szemeztek a Normális emberekkel is, azoknak pedig biztosan, akik azt velem együtt imádták. Ajánlom azoknak, akik elkezdenének szépirodalmat olvasni, és persze azoknak, akiket ez a különös, talán picit önismétlő értékelés felkeltette a kíváncsiságukat.

Sally Rooney: Baráti beszélgetések
XXI. Század Kiadó, KULT Könyvek, 2020
302. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, alig tettem le. Rendkívül sodró a nyelve és folyamatosan történik valami, így észre sem veszed, hogy mennyit haladtál, vagy hogy egy ponton egyszercsak véget ér a könyv.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. :) Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni.

Éppen így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel (nagyon szeretnék még egy értékelést ebbe a hónapba besúvasztani), ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon, háttértartalmakért, esetleg less be instagramra vagy twitterre, ha az érdekel, ki áll a blog mögött.

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Baráti beszélgetések

2020. március 23. - Szilvió

Sziasztok,

a mai rövid ajánlóban egy olyan könyvről fogok mesélni, aminek a megjelenését nagyon vártam, pedig nem tudtam, hogy LMBT könyv. Magyarországon nagyot robbant az írónő könyvhéten megjelent első regénye a Normális emberek, és én is nagyon szerettem, így nagyon megörültem, hogy ilyen hamar jön az újabb könyve. Erről lesz szó most:

covers_588804.jpgKét nő találkozik egy harmadikkal és az életük ettől gyökrestől fordul fel. Frances és Bobbi egyetemisták és spoken word versfelolvasásokat tartanak Frances verseivel. Bobbi elbűvölő lány, aki minden környezetben könnyen feltalálja magát, tudja hogyan kell viselkedni, és könnyen viszi a beszélgetéseket. Frances egy szegény lány, aki filléres gondokkal küzd, tele van bizonytalansággal, és azt sem igazán tudja, hogy mit kezdjen az életével egyetem után.

Egy fellépésük után találkoznak a sikeres harmincas fotóssal és íróval, Melissával, aki gazdag és ízléses környezetben él, a nemesi szalonokat idéző értelmiségi baráti közösséget tart fent, és a jóképű, de gátlásokkal teli Nick a férje. Nick és Frances között könnyen kialakul a szellemi közösség, amely megenged finom flörtöket, hogy aztán komolyabb érzelmekhez és nagy sérülésekhez vezessen.

A Normális emberek írója ismét egy diszfunkcionális kapcsolathoz nyúlt, a nyelve kiüresedett, a világ bizonytalanságát hordozó tónusával megragadta, hogy mennyire mások is ma azok a Baráti beszélgetések.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kim Leine: Kalak

2019. október 04. - Szilvió

Sziasztok,

rögtön azzal kezdem, hogy ma egy kemény kötetről lesz szó. Egy olyanról, aminek az első húsz oldalán több erős dráma van, mint amennyit egy átlagos könyvben találunk. Egy olyat, ami ledob magáról minden tabut, és a meztelen császár nem szép, de igaz. Kim Leine a saját életéről beszél, szép nyelvvel, jó olvasni, még akkor is, ha néha fel kell emelni a fejünket, hogy kibaszdmegozzuk magunkat. kalak.JPG

Kim Leine ott kezdi, ahol igazán érdesem egy történetet kezdeni. 17 évesen minden előzetes tervezés nélkül meglép a Jehova Tanúi által épített kis norvég faluból, és felkeresi az apját. Bejelentés nélkül toppan be Koppenhágába üres zsebbel és minimális városismerettel. A meleg apja ekkor egy férfival él, és már számít az érkezésére, mert Leine anyja odatelefonált. Leinének fogalma sincs ekkor az apja melegségéről, de nem zavarja később sem. Nem helyezi igazán kontextusba, hogy az apja a melegsége miatt hagyta el, és a melegsége miatt nem vett részt a nevelésében a vallásos kis közösségben.

Aztán az apja kikezd vele. Többször. Akkor még a 17 éves Leine ezt élvezi is. Elhiszi amit az apja mond, hogy ez is csak a szeretet kifejeződése, és végül az első ellenkezésére az egész abba is marad, tehát látszólag nincs is semmi baj. Sokáig Leine sem gondolja ezt problémának, az olvasóban pedig végig megmarad a feszültség. Továbbra is együtt élnek. Hárman, egy családként. Leine tanul, rengeteget olvas, felszippantja a kultúrát, nagyokat vitatkoznak és sokat sétálnak. Évekkel később Leine már ápolóként és drogfüggőként Grönlandra kerül. Vagy hát menekül. És néha vissza kell mennie Koppenhágába, ahonnan mindig Grönlandra vágyik vissza. Közben felesége lesz. Nem szerelemből, hanem kényelemből, egymáshoz szokásból, praktikusságból. Gyereke is születik. Végig szeretőkhöz jár, különbözőkhöz, akik bele-beletipornak az életébe, Leine ugyanis a feleségének sem akar hazudni.

És ez történik az egész regényben. Egyre fokozódik Leine gyógyszerfüggősége, egyre több egészségtelen szexuális kapcsolaton lépdelünk át, egyre nagyobb Leine démona. De persze erről nincs szó. Leine nem elemez. Sem főszereplőként, sem narrátorként. Csak regisztrál. Sodródik a szerző az életében, és ez kitartja a leíró feszültséget az egész szövegben, csak az olvasó akad meg, mert ő a saját valósága szerint olvassa, Leine szövegében azonban minden következik valamiből. Leginkább a tehetetlenségből.

És ez a tehetetlenség egyszerre egy rémisztő olvasmányélmény, ugyanakkor nagyon szép is. Ezt a tehetetlenséget őszintén írja le. Realistán, sőt naturalistán. A szexuális aktusok erotikus leírások. A szerelemben poshadó tehetetlenség, valóban büdös. A motivációk valóban önzők. A szétkapart arc kinézete ijesztő. Ha a feleséged előtt tépnek szét, mert szakítottál a barátnőddel, az is.

Grönland szép. Az örök tél borítja, szép szánhúzó kutyák vannak, és távol van a legközelebbi város. Ezen a szép helyen csak meghalni lehet, Megölni egymást, és megölni saját magunkat.

Itt a nők lövik főbe magukat, és a férfiak vesznek be gyógyszert. Itt nem ismerik az öngyilkosokra jellemző viselkedés fogalmát.

Kim Leine tobzódik az identitások között. Az anyja a vallásos közegből képtelen bármilyen életben komolyan vehető hasznos útravalót adni, és az apja melegségét éppen úgy képes eltagadni, mint bármit amiről érdemes volna beszélni. Ezen prűdség, korlátozottság elől menekült Koppenhágába, ahol idegen volt. Idegen, mint aki a városban kószál, vagy aki most tanulja a dán kultúrát, miközben nem értik, nem akarják érteni, amit mond, hiába van kölcsönös érthetőség a dán és a svéd nyelv között. És persze Koppenhágában minden más. Mégiscsak egy főváros. Egy kinyílt világ.

Úgy érzem, kifeszítettek két világ közé. Az egyiket értem és megvetem, a másiktól rettegek, mégis csodálom.

Ehhez képest lesz újabb lázadás Grönland, és az apja polgári értékrendjéhez képest lesz lázadás ápolónak lenni. Leine ugyanis ápoló lesz, de egy kis faluban például szinte orvosként és gyógyszerészként működik. Könnyen fér hozzá gyógyszerekhez, így lesz gyógyszerfüggő. Egyre több kell neki belőle, és az egészségügy kiszolgálja. Becsületesen elvégzi a dolgát, nem lehet rá panasz, csak megtalálja a kis lyukakat, ahol a gyógyszert el lehet könyvelni. Csak ez nyújthat neki kiutat. Már csak ez maradt.

Mert ha szerelem nélkül házasodsz, az nem bűn. Csak el kell tudnod viselni, hogy egyszer csak szerelmes leszel, és akkor már nem csak magadért felelsz. Leine családja ebben az értelemben is a racionalitások mentén mozog. A feleség elengedi szeretőkhöz és szerelmekhez is. Elválnak, ha úgy érzik, de mindig megmarad egy kanapé, ami a démonok elől átmeneti menedéket tud nyújtani. Mert nem lehet már másba menekülni. Leine érzései, akár szerelme már nem az, amiben feloldódik az ember, hanem olyan, amitől irracionálisan függ. A szexus utoljára az apjánál szólt igazán a szeretetről, a szeretők már egy üres férfit kapnak, aki nem érez.

Ezek a nők azonban még ennél is nagyobb ajándékot adnak nekem. Meggyőznek róla, hogy apámon kívül mások is vonzónak találnak.

És ez a regény egyik legdurvább pontja. És nagyon örülök, hogy végre kezembe került ez a szöveg. Az Arthur Less kapcsán már beszéltünk arról, hogy azok a könyvek számítanak igazán a meleg irodalomban, ahol pozitív a meleg szereplő, és könnyen tudunk vele azonosulni. Ez után egy picit keresem a rohadék meleg szereplőket, és nyilvánvalóan nincs nagyobb rohadék meleg szereplő annál, mint aki megerőszakolja a saját gyerekét. Úgy, hogy Leine évekig nem gondolja azt, hogy az, ami az apjával történt, különösen rendhagyó lenne, vagy hatással volna az életére. Leine nagyon izgalmasan mutatja be, mi játszódik egy megerőszakolt ember lelkében és hogy miért hallgatnak sokan évekig.

Egy nap rádöbbenek, hogy levelet írok apámnak. A levelet. Évek óta fogalmazódik bennem. Gyűlölettel teli mondatok, gúnyos, megsemmisítő kijelentések és megértő, barátságos megjegyzések kavarogtak a fejemben. De minden alkalommal elodáztam. Hiszen még mindig a hallgatáshoz értek a legjobban.

Ezt persze ellensúlyozza az apa élettársa, aki az erőszakról sem tud semmit, és kifejezetten emberi karakter, aki nem akar apja lenni a srácnak, csak partner a beszélgetéseikben. A férfi, Svend hálás Leine apjának, és nem kérdés, hogy szereti-e. Felnéz rá, de látja a hibáit, és képes beszélni róla, amikor már az apa-fia kapcsolat megromlott. Egy nagyon mély, őszinte és klassz karakter ő, őrülök, hogy az élet helyrehozta vele a meleg reprezentációt, még akkor is, ha ez nem várató el tőle, és nem is relativizálja az apja bűneit.

Leine egy önéletrajzi regényt írt. Annak is azt a fajtáját, amiben a szerzőnek a démonaival kell szembenézni. Lehet, hogy terápiás is a gesztus, hiszen a szerző a regényben fel-felcsuklóan is írni akar, de ennek a regénynek szépirodalmi tétje van. Nem a szembenézés a fő gesztusa a szövegnek, hanem a pillantás kitartása és az alapos megfigyelés. Leine nem akarja megúszni ezt, ahogy az életet sem sikerült neki. A Kalak azt jelenti grönlandiul, hogy koszos, a szerző pedig magára veszi, és belakja, megérti. Erről szól igazából ez a regény.

Kim Leinének ez a második magyar nyelven megjelent regénye. A következőt, A szellemidéző és a tiszteletest a Margó Irodalmi könyvvásáron mutatja be a szerző személyesen október 12-én a Várkertbazárban. :)

Kedvenc részem: Amikor felfedezi Koppenhágát és megismerkedik a nagybetűs kulturális beágyazottsággal. Alapvetően nagyon érdekel a városi lét, a főszereplő pedig egy városi bámészkodó, csavargó pózát vette fel, ami az irodalomban nagyon beágyazott dolog Baudelaire párizsi versei óta.

Végezetül ajánlom a szöveget mindenkinek, aki valami szépet olvasna, mert ez a könyv szép és igényes. Olyan embereknek, akit érdekel a függés. Függés szülőktől, szeretettől, szerektől. Olyan embereknek, akiket nem zavar, hogy egy könyv nem jut el A-ból B-be, csupán ráközelít a mocsokra. Ajánlom a könyvet mindenkinek, akiknek felkeltette az értékelés a kíváncsiságát. Fontos szöveg, tényleg bátran ajánlom. :)

Kim Leine: Kalak
Scolar, 2016
272 oldal
Így olvastam: Lassan jöttem bele, így napokig csak 20-20 oldalakat olvastam, ráadásul kötelezőm is volt benne, de a második felétől nagy levegőkkel lehet olvasni. Nem kuckózós könyv, mert nem melegíti fel a lelked, de mégis jól olvasható, és tényleg, szép. Grönland baromi szép, és ez a szöveg is. :)
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Scolar Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. :) Ha kérdésed, megjegyzésed volna, keressetek bátran a komment szekcióban, igyekszem hamar válaszolni. :)

Épp így igyekszem majd érkezni a következő poszttal. Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattinst a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Anna Gavalda: Billie

2018. augusztus 28. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben meglepő módon egy fiú és egy lány kapcsolatáról fogok beszélni. De hogy ez a helyére kerüljön, a fiú meleg. A lány pedig mélyszegény, és ők a legjobb barátok. Anna Gavalda Billie című könyvéről fogok beszélni.

billie.JPG

A fiú, Franck, anyja imádta Franck Alamo énekest, a lány, Billie, anyja pedig rajongott Michael Jeacksonért. Együtt jártak felsőbe, és az első napon észrevették egymást. De nem beszéltek egymással, mert látták, hogy nagy terhet cipel a másik.

Franck meleg, és a szülei nem biztos, hogy el tudnák fogadni. Sőt, egyáltalán a társadalom sem. Nem igazán van szociális élete. Billie a nyomornegyedből jár iskolába, ahol nagyobb érdem, ha valakinek pasija van, mint ha jó jegyet szerezne… És egy iskolai feladat kapcsán egymás mellé kerültek, ami lassan barátokká tette őket. De ez persze már a múlt. Amikor a könyv elindul, nem tudjuk meg sokáig, hogy mennyi idővel később egy igazi szakadék alján vannak, és éjszaka van. Billie ébren van, és tehetetlen és fél, mert mellette fekszik öntudatlanul, több töréssel Franck, és csak annyit tudunk a helyzetről, hogy Billie hibájából vannak itt. Billie pedig tehetetlenségében elkezdi mesélni a történetüket az ő kicsi csillaguknak.

És ez rendkívül aranyos, hogy végig kicsi csillagnak nevez minket, és azon túl, hogy nyilván leírja és jellemzi Franckot, néhány történetet elmesél az ő nézőpontjából is, vagyis úgy, ahogy ő látja Franck nézőpontját, és a drámaszerű párbeszédes forma is kipróbáltatik a regényben. Aztán lassan, közeledve a hajnalhoz, odaérünk a jelenhez, és megismerjük a kettejük gyönyörű, szívbemarkoló és kedves történetét.

A történet kiinduló helye a francia harmadik világ, ahogy Billie fogalmaz. Nagyon hasonló, mint amit a Leszámolás Eddyvel című könyvben olvashattunk, szintén a mélyszegény francia vidékiségről. Itt a generációk roncsolják egymást, nincs lehetőség kitörésre, a különbözőség messze nem fullad érdektelenségbe, a háttérszereplők isznak, dohányoznak, züllenek és várják a csodát, az oktatás nincs felkészülve a megjelenő problémákra, és csak kevés igazán jó embert ismernek.

Franck és Billie nem voltak mindig együtt, de mindig figyeltek egymásra, és mindketten tudták, hogy a másik ismeri őt a legjobban. Együtt tesznek meg hatalmas és fontos lépéseket az életben, és közösen kárpótolják magukat a gyermekkorukért.

Nem bánok semmit, és soha nem is fogok semmit megbánni az életben, mert már egy jó nagy szeletét elvették tőlem. Ráadásul egy olyan szeletét, aminek állítólag szépnek kellett volna lennie.

Anna Gavalda története csodálatos és kalandos történet, szinte mese a fiatal fiúról és a fiatal lányról, akik elindultak szerencsét próbálni, és nem találták mindenhol, de elindultak legalább, és így, mint a mesékben, egyszer csak meg kell találniuk a maguk boldogságát, miközben ők nem a maguk boldogságát keresték, hanem egymáséit, és ebben csodálatos igazán ez a regény. A barátság nagyon őszinte és tiszta formáját mutatja meg, amiben mindkét félnek szüksége van a másikra. És igazából csak ez számít.

Mindketten tudjuk, honnan jövünk, és valahányszor boldognak látjuk a másikat, az olyan frissítőleg hat ránk, mint a mentolos Fisherman’s Friend. Élvezzük a másik miatt, élvezzük magunk miatt, és a nagy öröm miatt, hogy leszarhatjuk az eredeti leosztást.

Kedvenc részem: Ez az idézet, szerintem óriási, és meg tudom bocsájtani az írónőnek, hogy nyilvánvalóan hatásvadász akart lenni, mert engem a hatása alá vont:

Komolyan, esküszöm, tényleg Jézus Krisztushoz hasonlított, és nagyon-nagyon szexi volt…

Végezetül szeretettel ajánlom mindenkinek, aki könnyed kikapcsolódásra vágyik, de szereti, ha azért figyelni is kell a szövegre. Ajánlom mindenkinek, aki hisz a mesékben vagy a csodákban egy picit, vagy legalább nyitott az akár valószínűtlenül életigenlő, mégis nehéz témát feldolgozó könyvekre. És végezetül ajánlom a rejtőzködőknek, mert az írónő is nekik, nekünk ajánlotta ezt a könyvet.

Anna Gavalda: Billie
Magvető, 2015
222 oldal
Így olvastam: Négy nagyobb ülésben, de könnyen, jól olvasható és lapozható, de nekem fáradt el a szöveg több ponton, mert alapos az írónő. Olyankor pihentetni kellett, de hagyott feszültséget, és könnyen megszerettem a szereplőket, így nem pihenhetett sokat.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. :) Ha megjegyzésetek, kérdésetek volna, keressetek komment szekcióban. Hamarosan érkezem a következő poszttal.

Ha nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésről, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon, ahol háttértartalmakkal is várlak titeket, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress bátran instagramon. :) És a következő posztig semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió