Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Előbújós #S2E2 Életem legfontosabb coming outja

2018. október 11. - Szilvió

Sziasztok,

tavaly elég jól sikerült körbeí a nemzetközi előbújás napját, ami történetesen ma van, de nem szerettem volna önismétlő lenni, és nem szerettem volna, ha a korábbi, meleg szereplők, akikbe szerelmes lehetsz, poszt szólna csak az előbújásról idén. Mert tavaly elég jól sikerültek ezek a tartalmak. Írtam Vas Maya: Kapcsolatok szivárványa című riportkönyvéről, összegyűjtöttem nektek a 7+1 kedvenc könyves előbújásomat, és a saját előbújásomról is meséltem nektek.

A mai poszt abban lesz különleges, hogy másként mesélek magamról. Akik régóta követnek, tudhatják, hogy slam poetryvel is foglalkozom, ami egy előadó költészeti versenyműfaj. Ennek a szegedi versenyén adtam elő a fent látható szövegemet, aminek az egyik tétje az előbújás. És ez nagyon sok értelemben. Egyrészt nyilván arról szól, hogy édesanyám sosem tudhatta meg, legalábbis tőlem nem, hogy meleg vagyok, és ez baromira bánt.

Másrészt, és nyilván erről szól az egész tartalom, hogy ez egy előbújás volt számomra több száz fős szegedi slam poetry közönség, közösség előtt, és a youtube nézői előtt is. És, ha már megvolt az, hogy végig bírom mondani a szöveget megakadás és elcsuklás nélkül, nekem az önfelvállalás ezen fokának meglépése volt a nagyobb feladat, vagy amire jobban fel kellett készülnöm. Nagyon biztos voltam a szövegemben, mert legalább háromszor-négyszer annyit dolgoztam rajta, mint amennyit egyébként, de pár sorral azelőtt, hogy kimondtam volna azt a bizonyos három szót, eszembe jutott, hogy mit csinálok itt, és miért akarom ezt. És míg mechanikusan mondtam a szöveget, lejátszottam magamban, hogy nem hagyhatom félbe. Mert nem volna korrekt. Nem a közönséggel, nem anyámmal, nem a helyzettel szemben, hanem magammal.

Mert megcsináltam magamnak a megfelelő pillanatot, és mert tényleg megfelelő volt. És mert nem követhettem el még egyszer ugyanazt a hibát.

És életem legnagyobb szabású előbújásán csak pozitív visszaigazolást kaptam. Mielőtt megkaptam a pontokat, láttam, hogy a közönségben két lány megöleli egymást. Lehet, hogy ez egy hasonló történet. Aztán megkaptam a pontokat, és a show ment tovább, majd az eredményhirdetés után, és azt követően még napokig sokan jöttek oda hozzám gratulálni. Abban bízom, hogy azért, mert úgy érezték, közük van a történetemhez, ami elsődlegesen a célom is volt, mégis nagyon kedves, ugyanakkor váratlan gesztus ez. De persze köszönöm mindenkinek. :)

Nem szeretném megmondani, mit jelentsen nektek a videó, mert nyilván nem dolgom ez, de remélem elfogadjátok és magatokkal viszitek ti is ezt a szöveget, úgy, ahogy én az élményt, mert ennél az őszinteségnél azt hiszem, sosem fogok tudni többet adni nektek. :)

Szóval végezetül csak szeretnék boldog előbújás napját kívánni nektek, és arra biztatni titeket, hogy legyetek önmagatok, ma, és holnap, és holnapután, és az összes elkövetkezendő napon, mert őszintének lenni állati felszabadító. ;)

Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, akár a videóval, akár a témával, akár mással kapcsolatban, keressetek bátran, igyekszem gyorsan válaszolni, reagálni, az egymásra figyelés nevében.

Hamarosan jelentkezem, addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Szólíts a neveden slam poetry

2018. március 09. - Szilvió

Sziasztok,

egy elég rendkívüli poszt lesz ez a blog történetében, ugyanis egy slam poetry szöveget hoztam. Bizonyára vannak olvasók, akik tudják, hogy szabadidőmbe slam poetryt is adok elő, ami:

Egy modern költészeti stílus, amely csakis szóban és leginkább élőben hatásos.

Nem versfelolvasás, mert első hallásra is érthető a szöveg és többnyire fejből mondják, színpadi elemekkel tarkítva. Nem színházi előadás, mert nincs előzetes forgatókönyv, bárki felmehet a színpadra. Nem rap, mert nincs alatta zene és nem is szükséges a kötött ütemes lüktetés.

Sokkal bővebben itt, a Slam Poetry Magyarország honlapján

És tegnap este, a Szegedi Tudományegyetem, BTK Hallgatói Önkormányzata egy felolvasóestet szervezett fiatal alkotóknak, amit egy slam poetry blokk zárt, amin többed magammal én is felléptem. A slam poetry blokkhoz kapcsolódott egy Oscar témájú nyereményjáték, amelynek keretében slammeltünk az Avatarról, a Gyűrűk uráról, a Három óriásplakát Edinbirg határábanról, és én magam a Szólíts a nevedenről, aminek a szövegét a kép alatt olvashatjátok. :)

slam_poetry.JPG

Láttam a szerelmet a hetedik sorból.
Szép volt.
Ketten bicikliztek, megvárták egymást a bolt előtt, és hallgattak a legnagyobb titkokról, amikről csak hallgatni lehet.
Nem beszélték meg, hogy hol festett Money, vagy hol fulladt a vízbe Shelley.
Később!

Láttam két embert, akik szeretik egymást, és ezt nem kellett megmagyarázni, csak szerették egymást.
Láttam két zsidót, akik szeretik egymást, és ezt nem kellett megmagyarázni, csak szerették egymást.
Láttam két férfit, akik szeretik egymást, és ezt nem kellett megmagyarázni, csak szerették egymást.
Később!

Láttam, ahogy tudós emberek az olasz sárgabarack szó etimológiáján vitatkoznak.
Láttam ahogy valaki tudatosan a szájához emel egy telelőtt barackot, és hallottam, ahogy mögöttem valaki megszólalt:
Baszd meg ez de kibaszott kurva btk-s művész film.
Később!

Láttam, ahogy egy apa a kilencvenes években a fiának azt mondja,
hogy a szerelem a legcsodálatosabb érzés, és meg kell becsülni minden percét.
Láttam, hogy pontosan tudja miről beszél,
Láttam, hogy pontosan tudja miről hallgat,
Láttam, hogy pontosan tudja mit fogad el,
Láttam, hogy ezek olyan dolgok, amiről az én apám
sosem tudna beszélni, amiről sosem tudna hallgatni, amit sosem tudna elfogadni.
Később!

Nem láttam helyieket, akik vasvillát szorongatva rohantak a két férfi felé, nem láttam a városi éjszakában csordákat mászkálni, akik nem heteroszexuális párokat vernének, és nem láttam katolikus szülőket, akik mindent megtettek volna, hogy ne, és nem láttam, pedig nagyon-nagyon nagyon vártam, hogy legalább Hitler reinkarnációja tűnjön fel, csak egyetlen egy snittre, de nem. Őt sem láttam.
Később!

Láttam a szerelmet.
Nem reklámozta magát, nem nyomta magát a képembe, nem akart megerőszakolni, nem táncolt női ruhákban, nem akart élni a gyülekezési jogával, és nem, nem csábított viccelődére,
csak szép volt.

Láttam szerelmet.
Csak úgy volt önmagában, az az igazi, az első, ami csak hat hétig tart, és mindig emlékezni fogunk rá, de sosem meséljük el az unokáknak.
Láttam, ahogy férfiak a semmi közepén sétálva a saját nevüket üvöltik szerelmesen, és csak jó volt.
Láttam, ahogy férfiak és nők, ocsmány színű ruhákban és undorító zokniban táncolnak boldogan a kilencvenes években, mert nyár van, fiatalok, és az olasz Riviérán vannak végül is, szóval miért ne?
Láttam a kamaszos tanácstalanságomat, tehetetlenségemet és félelmemet.
Láttam, ahogy az első végre jónak tűnő ötletet megvalósítja, és egyszerre retteg és örül a sikerének.
Láttam az esetlenséget, hogy hiába játszotta le a fejében korábban.
Láttam az elengedést, és láttam a hófödte téli olasz Riviérát, amiben pont annyira fájt az első szerelem elengedése, mint amennyire a pécsi Mecsekoldalban fájt.
Később!

És láttam az előző életet, azt az az előttit, a nyomokat, amikor arra emlékeztetnek, hogy megtörtént mindaz, amit egy ideig nem nevezünk a nevén, aztán majd lassan mosolyra húzódik a szánk, és eszünkbe jut emlékezni, mert végülis szép volt.
Mert végülis tényleg kurva szép volt.
Később!

 ----------------------------

Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről a szövegről.
Ha megjegyzésetek vagy kérdésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban. :)
Ha nem szeretnél lemaradni a következő posztről, kattints a jobb felső sarokba található követés gombra, ha hátértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám intstagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió