Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Sarah Winman: Bádogember

2018. május 22. - Szilvió

Sziasztok,

1939-től, az Óz, a csodák csodája bemutatója óta tudja a világ, hogy a bádogembernek van szíve, és tud szeretni. Sarah Winman második magyar nyelven megjelent műve ugyan csak a címben reflektál a világunk eme apró alapigazságára, mégis képes megmutatni mennyire igaz. És így ez egy nagyon bátor. értékes és klassz könyvet kapunk. :)

badogember.JPG

A Bádogember az emlékekkel dolgozik. Kezdetben nem történik benne semmi azon túl, hogy van egy Ellis nevű férfi, aki emlékezik az elmúlt ifjúságára, halott édesanyjára, Judera, szintén halott gyermekkori barátjára, Michaelre, és halott feleségére, Annie-ra. És a narratíva szintjén sokáig itt is maradunk. Aztán valami megnyílik. Egy füzet, amin át megértjük azokat a dolgokat, amiket sosem beszéltek meg ők hárman, és amin át kapcsolatuk egy egész más minőséget kap.

Könnyű lenne azt mondani, hogy ez a könyv két fiúról szól, akik talán együtt lehettek volna boldogok, de ez a könyv nem erről szól. A könyvben benne kell lennie a nőnek, Annie-nak, és nekik hárman kell valami olyan érzelmeset és tisztát őrizni, amire a világnak hatalmas szüksége van.

A két fiú szövetsége adja ugyanakkor vitathatatlanul a könyv törzsét. Ha felütjük a könyvet, mégis először Dora Judd-dal találkozunk, aki egy pillanatban meglátja a szépséget, a lehetőséget, és azt a szabadságot, amit a gyermekének mindenképpen szeretni megadni. Jude ekkor egy festményt néz, egy olcsó reprót, amit valaki felajánlott egy tombolán, és látta egyszer az eredetijét egy galériában. Napraforgókat ábrázol, amik a regény alap motívumai lesznek, Van Goghé, a művészeté, a szabadságé, és Dél-Franciaországé, ahol a festő jól érezte magát, és ami ezen át valamilyen paradicsomszerű, mégis reális képet kap.

dorothyek.gif

Dora és a festmény története után találkozunk Ellisszel, aki Dora fia. Idős már, és a helyi autógyárban dolgozik éjszakákon át. Senkije nincs, csak néhány munkahelyi kapcsolata, az édesapja, akivel eddig nem sikerült megoldani a kapcsolatukat, és az édesapja barátnője. Egy este Ellis elszökött a munkahelyéről, majd megsérül egy balesetben, és hat hét betegszabadságra kényszerül. De ebben a betegszabadságban nem csak ő sérül bele, hanem ez egész gondosan felépített világképe. Nem tud dolgozni járni, és az otthonlétben észreveszi az elhanyagolt kertet, amit a felesége gondozott, szociális kapcsolatokat alakít ki a szomszédokkal, tisztázza a saját tüskéit, rendbe teszi az édesanyjával, a feleségével és Michaellel való viszonyát és nyit a lehetőségek felé. Ellis a négy karakter egyike, aki többre hivatott, de ő még él, és neki még meg vannak a lehetőségei, hogy eljusson Dél-Franciaországba az utalásrendszer legtöbb értelmében, és ez válik hamar a könyv tétjévé.

Michael egy fiú, aki fiatalon kerül a városba, Oxfordba, mert az anyja elhagyta, az apja pedig meghalt. Michael az első pillanattól nagyon értelmes, a művészetre nagyon nyitott, intellektuális kis srác, aki könyveket olvas, megengedi Ellisnek, hogy lefesse és elmélyült beszélgetésekbe kavarodik Doraval, akinek osztja ars poeticáját is:

A férfiaknak meg a fiúknak képeseknek kell lenniük csodálatos dolgokra.

És végig emlékezünk arra, ahogy ők ketten felnőttek. Ott vagyunk a barátság nagy fordulóinál, majd az első csóknál, és majd egy kilenc napos utazást is látunk, amiben mindenki boldog. Aztán látjuk őket fiatal férfiakként, Ellist szerelmesként, ahogy az első pillanattól fogva egymáshoz kötődtek Annie-val, és aztán követjük Annie-t is a társaságban, amelyben hárman adtak ki egy egészet.

Ellis és Michael barátságát vagy kapcsolatát többen hasonlítják a Szólíts a neveden kapcsolatrendszeréhez, ami nekem döcög. Valóban egy nagyon tiszta, őszinte és megkapó szeretetről van itt is szó, ez három ember kapcsolata a teljes elfogadásra és a feltétel nélküli szeretetre épül, de Ellis és Michael küzd az öndefiniálással, ami a Szólíts a neveden kapcsán nem probléma. Michael további kapcsolatai férfiakkal lesznek, és ő maga melegként utal magára majd a könyv egy későbbi részén.

Hét év alatt Franciaország megváltozott az elbeszéléseinkben. Most már külön ágyak és külön srácok nyaralása, napozás és francia szépségek. Most már titkaink vannak egymás előtt, titkaink a szexuális kalandjainkról, ki mit csinál. Titkok, mert nem tudjuk, mihez kezdjünk azzal, amik voltunk. Úgyhogy távol tartjuk magunkat tőle, nem nyúlunk hozzá, nehogy fájjon. Az elkerülés a lórom a csípésre.

Michael elszabadul Oxfordból, és Londonba kerül, ahol irodalommal foglalkozik, mert jó a történetek megváltoztatásában, vagy talán tényleg csak kiszabadul. Megromlik a hármójuk kapcsolata, és Michael felelősnek érzi magát, de aki elmegy, orvosolni tudja hibáját, ha visszatér, és megadja a boldogság lehetőségét. Amíg Michael meg nem hal.

Michael után marad egy doboz, ami nagyon kevés dolgot tartalmaz, de azok fontosak. Teljes terjedelmében olvashatunk egy leírást az Oxfordtól távol töltött időről, melyben ő is visszaemlékezik, például a találkozásukra:

Ott van Mabel, és öregnek látom, pedig így visszatekintve nem az. És magányos vagyok, és félek, amíg meg nem látom mögötte Ellist. A könnyűlovasság. És emlékszem, arra gondoltam: Te a barátom leszel. A legjobb barátom. És emlékszem, hogy kinyílt a kocsi ajtaja, és Mr. Khan azt mondta: Egy tékozló unoka és két bőrönd könyv. És akkor kiléptem a hóesésbe.

De megtudjuk belőle a francia utazás igaz történetét, és hogy elfogadta Anniet, és megtudjuk milyen a viszonya a nővel, akit valami fontos dologért az első pillanattól szeret, de megtudunk még történeteket emberekről, akiket még szeretett. Őszintén beszél az AIDS-ről, és nagyvárosi meleg élethelyzetekről, és elég sokat sugall arról, hogyan kell készülődni a halálra. Michael lakása letisztult volt, nem volt benne semmi plusz, és végül visszatért az övéihez, miközben felvet egy baromi fontos kérdést majd, amire nem ad sem ő, sem a könyv választ, és igazság szerint én sem tudnék.

Ellis élete távol van a könyv elején attól az élettől, amit élni szeretett volna gyerekkorában, és talán nem is ehhez közeledik, de közel kerül ahhoz, amit élnie kell egy olyan embernek, aki megtapasztalta Annie és Michael kapcsolatát, akit Dora nevelt fel, és aki igazán hitt a regényben mindvégig. Mert Ellis tényleg egylényegű a bádogemberrel, csak el kell mozdulnia ahhoz, hogy ez ő maga előtt is világos legyen. És nekem emiatt is nagy kedvencem ez a könyv.

dorothyek2.gif

Viszont van egyetlen kis pont, ami a könyv kézbevételénél már feltűnt. Ez egy csodálatos könyv. Fantasztikusan szép a borító, jól áll neki a kemény kötés, szép a címlap belső oldala, sőt, gyönyörű, tehát nagyon jól áll ennek a könyvnek ez a formátum, és elég rövid így is, és teljes az egész, szóval egy picit tényleg faramuci helyzet ezt felhozni, de állati nagyok a betűk, és furcsa volt ilyen gyorsan lapozni, és távolabbról is jól olvasni, amit annyit azért nem vett le az élményből, hogy ne került volna be a kedvenceim közé. :)

Kedvenc rész: Túl azon, hogy az egészet imádtam, a két nagyon nagyon kedvenc jelenetem közül az egyik az volt, amikor Michael mindenképpen szeretett volna írni Judy Garlandról, a másik pedig az, ahol Michael azt mondja, hogy a szerelem annak a felismerése, hogy soha nem találkozol olyan emberrel, mint amilyen ő.

Én két hónapja ezt érzem ezzel a könyvvel kapcsolatban, ezért is nem tudtam írni róla hamarabb. Egy nagyon rövid, de velős történet, ami nagyon könnyen belopja magát a szívedbe, és valami nagyon esszenciálisat fogsz kapni, és talán sosem találkozol olyannal, mint az. Ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi fel van készülve két csodálatos belső utazásra, és egy picit átszűrné a lelkét. :)

Sarah Winman: Bádogember
XX. Század Kiadó
2018.
Oldalszám: 270. oldal
Így olvastam: Két nagyobb ülés alatt, nagy betűi vannak, és könnyű a nyelvezete.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és külön köszönöm a XXI. Század Kiadónak, hogy megkaphattam ezt a csodálatos könyvet, ígértem nagy becsben fogom tartani. :)

Ha olvastátok már, vagy kérdésetek volna, írjatok bátran kommentet, vagy keressetek a facebook oldalon, ahol izgalmas háttértartalmakkal is igyekszem érkezni, és a személyes instagram profilomon, ha az érdekel, ki áll a blog mögött. :) Ha tetszett a poszt, és szeretnétek még ilyeneket olvasni, akkor kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra. :)

És semmiképpen ne feledjétek a következő posztig:
Könyvekkel (például a Bádogemberrel) a szivárványig és azon túl:

Szilvió

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom

2018. március 27. - Szilvió

Sziasztok,

a könyv, amit a mai posztban értékelek, végigmeséli a múlt századot, ami alatt egy Birmingham melletti kisvárosban megöregedett egy generáció. Ők azok, akik ott voltak, amikor két nő nyitott egy Feltételes Megálló nevű kávézót, közel a vasútállomáshoz, ami az egész életet jelentette akkor.

sult_zold_paradicsom.JPG

A Sült zöld paradicsom egy étel. Egy étel, amit Mrs. Cleo gyermekkorában sokat evett, mert Sipsey, a néger szolgálójuk készítette a legjobban. Mrs. Cleo a Rózsaterasz Idősek Otthonában van, és beszél egy hölggyel, akinek a férje szombatonként bejár az anyjához. Ez a nő Evelyn, aki hallgatja Mrs. Cleót, és szombatról szombatra megkedveli az idős hölgyet, mert ahogy az életről mesél, észrevétlenül megtanít minket is élni, amire Evelynek, nekünk is szükségünk van rá.

Evelyn a menopauza korában van, és rájön, hogy soha nem is értette a vicceket, még sosem ejtette ki a száján, hogy baszd meg, mindig, gyermekkora óta, jó kislány volt, aki most ébredt rá, mennyi felesleges időt ölt abba, hogy házasságig őrizze az ártatlanságát, majd akkor gyermeket szüljön, jó anya és jó feleség legyen.

A női emancipáció túl későn jött nekem… Már kétgyerekes férjes asszony voltam, amikor rájöttem, hogy nem is kötelező férjhez menni. Addig azt hittem, hogy muszáj. Mit tudtam én az életről? Most meg már túl késő a változásra… Úgy érzem, elment mellettem az életem.

Ezzel szemben állítja fel a könyv Mrs. Cleo az alabamai Whistle Stopot, és a boldog 20-as, 30-as éveket, sőt még a háborút is, amiben a hatalmas Threadgoode család él, és túl rajtuk, mintha családtag lenne az egész világ.
A könyv középpontjában helyileg a Feltételes Megálló kávézó áll, amit Idge Threadgoode és Ruth Jamison nyitott 1929. júniusának elején, és a két nő tartotta fent végig, és bárki betérhetett egy tál meleg ételre.

Idgie egy leszbikus nő, úgy, ahogy a leszbikusságot klasszikusan elképzeljük, de hamar túl tud mutatni, és túl tud nőni mindenen, amit ez jelent. Gyermekkorában eldöntötte, hogy soha többet nem vesz fel lány ruhát, és felvette a bátyja kinőtt ruháit és fára mászott, halászott, vadászott, és tette mindezt a századforduló után húsz évvel Dél-Amerikában, a családja teljes támogatásával.

Ruth élete ezzel szemben nehezebb volt. Ruth az egyetlen dolgot választotta, amit lehetett, hazament és férjhez ment önként, és egy erőszakos és kicsapongó férfi mellett kötött ki, akitől Idgie hozta el, hogy boldogan éljenek egymás mellett. És ebben csak annyi idill van, mint bármiben Whistle Stopban Mrs. Cleo emlékein keresztül. Ruth támogatta Idgiet, vevő volt a tréfáira, és egy erős csapattá váltak hárman, Ruth gyermekével, akiket egy erős család és egy erős közösség támogat.

Apus és én azt akarjuk, hogy tudd, hogy családtagnak tekintünk, és aranyosabb társat képzelni sem tudunk a kislányunk mellé.

Ismét hangsúlyozom, hogy 1928-ról van szó, és ezt csodálatosnak tartom.

Mrs. Cleo visszaemlékezésein túl megismerjük még a városi életet A Színes Vegyesből, Az Alabamai Whistle Stop Hetiújságjából, amit Dot Weems szerkeszt és ír a postahivatalban, és tényleg színes vegyes. Mármint nem ír soha semmilyen nagy dolgot, de mindig megtudjuk, mi történt a Savanyú Uborka Klubban, épp mi van kiállítva a kávézóban, vagy, hogy mi van vele és a férjével Wilburttel.

Férfifak! Lehetetlenség velük élni, de nélkülük is…

Nagyon vicces, jól elkapott, jól kimerevített pillanatai ezek egy olyan közösségnek, ahová mindig vágyunk, de a könyv végére elérhetetlenné is válik, még ha a helyszínek ismerősek is maradtak. A vonat egy idő után nem állt meg Whiste Stopban, aztán lassan költöztek el az emberek, zárt be a szépségszalon és a kávézó, és gyorsétterem nyílt a helyén, és nem is tudja már a Birminghambe haladó utazó, hogy itt valamikor mennyire jó közösség működött. Egy olyan, amit nagyon tudnék élni, és amitől nagyon kedvencem lett ez a könyv. :)

Viszont meg kell említenem a könyv egy problémáját, ami nem tudom mennyire tud hiba, vagy negatívum lenni. A kis közösségben való létezés törvényei nagyon sok mindent relativizálnak ebben a könyvben, így az eutanáziát, a hamis tanúzást és a bíróság pártszimpátiáját, vagy épp a gyilkosságot, és a mérleg másik oldalán, az emberekről beszél általában, akik a kávézóban menedéket találnak. A néger korszaknak nem éljük a fénykorát, beszél a Klu-Klux-Kanról, és a megkülönböztetésről, amik szintén nehéz témák, de a regény szövetében mind fel tudnak oldódni, és ezt nem tudom, hogy el kell, lehet-e tépni.

Kedvenc rész: Vesta Adorck az abszolút kedvenc szereplőm, és sokáig azt gondoltam, hogy róla fogok itt írni, de végül egy történetet hoztam, ami a legelején ad egy hangulatot.

– Látja ott azt a nagy, üres rétet?
A férfi arrafelé nézett. – Látom asszonyom.
 – Évekkel ezelőtt ez volt a legszebb tavacska, itt Whistle Stopban… Nyáron úsztunk és horgásztunk benne, és csónakázhatott is, aki akart. – Idgie szomorúan ingatta a fejét. – Mennyire hiányzik!
Smokey az üres földdarabot nézte.
 – Mi történt vele, kiszáradt?
Idgie meggyújtott a férfinak egy cigarettát.
 – Nem, annál is rosszabb. Egyik év novemberében nagy csapat réce szállt le rá, úgy negyven, vagy még annál is több, pontosan a kellős közepére, és ahogy ott úszkáltak, fura dolog történt. A hőmérséklet olyan hírtelen esett, hogy az egész tó befagyott, kemény lett, akár a szikla, nem több mint három másodperc alatt. Egy, kettő, három és kész.
 – Komolyan mondja? – hitetlenkedett Smokey.
 – Persze.
 – Gondolom, a récék odalettek.
 – Nos, téved – mondta Idgie. – Egyszerűen szárnyra kaptak, és magukkal vitték a tavat. Azóta valahol Georgiában van, mind a mai napig…

A könyv közel elérhetetlen, de ajánlom mindenkinek, akinél van a könyvtárban, mert nagyon sokat tanulunk magunkról és az emberekről, a társadalomtól, miközben szórakoztató, mély és egy végtelenül kedves alaphangulatú könyvet lapoztam. Könnyed, kikapcsol, és betelíti a szívedet, ez bármennyire idiótán is hangzik.

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom
Ulpius-ház, 2006
408. oldal
Így olvastam: Sodort, vicces volt, és a sok kis fejezet és történet olvastatta magát, meg a következőt, de féltem, hogy vége lesz, és kilök az univerzumból, így egy hétig olvastam, napi egy-két üléssel.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. :) Hamarosan érkezem a következő poszttal.
Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagramra. :)

És semmi, de semmi esetre ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió