Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

2019. április 14. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy családtörténetet hoztam az ír tengerpartról, ahol régen két világítótorony ált, és ahol nem csak a világítótornyok száma változott az évek alatt. A magas partot, és a rajta álló házakat lassan bontja le a víz, és mégis olyan, mintha megállna az idő, az ember ember marad, a maga feldolgozatlan családi sérelmeivel, és nem képes továbblépni onnan. Ez a zsibadt érzés a családregény tárgya, de nézzük is bővebben:

toibin.JPG

Colm Tóibín az ír irodalom egyik legjelentősebb kortárs szerzője, aki olyan könyveket jegyez, mint az általam nagyon szeretett Mária testamentuma, vagy az engem nagyon érdeklő Brooklyn vagy a Nora Webster. Amiben ez a három regény, és a most vizsgált A blackwateri világítótorony közös, hogy nőkkel dolgozik, a lelkükből és a motivációjukból. Ebben a könyvben rögtön három lélekkel.

A regény három főszereplője egy-egy generáció, a nagymama Dora, az anya Lily és Helen, aki férjével közösen nevel két gyermeket Dublinban. Iskolaigazgató, aki büszke rá, hogy ki tudott törni a vidékiségéből, hogy a családjától független lehessen. Helen a regény elején az erős '90-es évek beli női ideál, aki dolgozik, karrierje van, hamarosan tárgyal az ország oktatási miniszterével, miközben a férjével együtt vezetnek egy háztartást, nevelnek két gyermeket, akikkel jól begyakorolt játékaik vannak, és boldognak mondható. Mégha ezért meg kellett szakítani a kapcsolatot életben maradt felmenőivel, édesanyjával és nagymamájával.

Helent követi elsősorban a regény, akinek most kezdődik a vakáció és egyik pillanatról a másikra begurul az utcába egy férfi, aki a meleg öccse legjobb barátja, és aki elmondja, hogy Helen öccse, Declan, HIV+, és hogy két éve AIDS-es, ami egyre rosszabb tüneteket, és folyamatos betegségeket produkál. Declan kívánsága, hogy a húgával, az anyjával, a nagymamájával, és két legjobb barátjával, a hírhozó Paullal és Larryvel töltsön néhány napot a nagyanyja vidéki panziójában, és természetesen ez meg is valósul.

A regény igazi tétje az a lélektani folyamat, ahogy az egymástól elzárkózó három nő Declan betegsége kapcsán kénytelen újra együtt, egy tető alatt létezni. Dora egy nyolcvanas éveiben járó nő, akinek gyengül a látása, és van, hogy depresszió gyötri, de egy egészséges nagymama a világ végén, a régóta bezárt panziójában. Lily sikeres üzletasszony az anyjához közeli városban, ahol sok ember felett hoz döntéseket, és ott van persze Helen, aki nem akar részt venni a családi életben, mert egyszer már ki tudta magát szakítani ebből a családból, ami egy konfliktusos helyzet volt, tele behegesedett tüskékkel. Ebbe a kész helyzetbe érkezik a megfontolt Paul, aki Brüsszelben él a barátjával, de a kapcsolatának komoly problémái vannak, és egy tárgyilagosabb, higgadtabb, de mélyérzésű meleg karaktert kapunk a személyében, aki mindig tudja mit kell tenni. Larry Paul ellentéte, harsány, szókimondó, és vicceskedő. Építész, aki jól látja a tereket, megérkezése után azonnal elkezdi újraálmodni a panziót, és egy üde színfolttá vállnak a megjelenései, de az ő karaktere a legkidolgozatlanabb.

Dora egy olyan nagyi, aki követett el hibákat. Aki könnyen mások főnökeivé válik, aki makacs, bár ebben a családban, ahogy Helen idézi is férjét, egyik nőt sem lehet meggyőzni. Dora egy olyan nagyi, akit magára hagytak, és már nem tud ezzel mit kezdeni. A lánya hívja magához a nagyvárosba, de persze nem akar menni, mert ott élt világéletében, és egy békés de magányos idős korra van berendezkedve két macskájával, akiket megrémiszt, a piacon ekkor megjelenő mobiltelefon csörgése. Dora magánya az egész regényben fokozódik.

Hasonló a helyzet Lilyvel is. Ő a férje korai halála óta nem tartozik igazán senkihez. Akkor szégyent érzett, amiért a kis vidéki közösségből a férjét elvitte az egész testébe szétterjedt rák, és Lily a gyásza és érzékelt szégyene ellenére büszke volt, fejedelmi és távoli. Nem olyan, akihez a lánya oda tud menni vigaszt keresni. Erős és büszke akart lenni, de ezzel az egész család hullt darabokra, mert nem tudtak összetartani. Helen egy életen át küzd az anyja árnyéka ellen, és az egyetem utáni fővárosban maradás nem pusztán egy kitörésként, hanem menekülésként, vagy a szembenézés kikerüléseként is értelmeződik, ami a regény egyik legerősebb állítása. Mindezt egy olyan konfliktusrendszerben, ahol nagyon sok minden nem került beismerésre, kimondásra, és fontos részletekre talán már a szereplők sem emlékeznek.

És mindehhez társul Declan melegsége.

- Amikor Declan elment a házamból, olyan fiatalember volt,
akire bárki büszke lehet - felelte Lily.

- És meleg is volt - mondta Helen.

Lily nem tudta, hogy a fia meleg. Egy kórházi konzultánstól tudta meg, ami önmagában nyilván nem a legjobb módja, hogy a szüleink megtudják rólunk. Declan nem tudta elmondani, de nagyon vágyott a két éves betegsége alatt arra, hogy az édesanyja vele legyen, és hogy elfogadja. Lilyt összetöri a hír, hogy a fia meleg, és hogy előrehaladott AIDS-e van, vagyis az immunrendszere leépült. Tehetetlennek érzi magát, mert nincs rá gyógymód, a kilencvenes években maguk a kezelések is gyermekcipőben jártak, fájdalmat enyhíteni és tünetet kezelni tudtak, de ebben is Paul volt az élen. Mert ő mindig tudta, hogy mit kell csinálni. Ahogy egy ponton a regényben el is hangzik, Declan számára a barátai a családja, akik vele voltak akkor is, amikor mások nem.

És egy másik meleg történet is előtérbe kerül, Paulé, aki Brüsszelben él a francia barátjával, és nem is szereti Írországot, mert mélyen bigott keresztény (ezzel együtt 2015-ben, a történet után 20-25 évvel ők szavaztak először a házassági egyenlőségre, továbbra is keresztényként), címkéket osztogató, mindennel gúnyolódó társadalomban nőtt fel. Párjával vannak problémái a kapcsolatukban, és bár már kezd helyreállni, vannak folyamatos harcok az egymáshoz csiszolódásban. Egy nagyon kedves történetet ír Tóibín arról, ahogy egy idősebb pap nagy nehezen Pault és férjét házastársaknak nyilvánította az Isten színe előtt a kilencvenes években természetesen teljes titokban, de olvashatunk Paul kamaszkori identitásválságáról is, amikor mérnök család révén kockás papíron szembeállított érvek alapján döntött melegsége mellett. Mert lehet, hogy le tudott volna élni egy életet heteróként, mint előtte annyian, de ő nem akart hazugságban élni, hiába tűnik ez a 90'-es évek beli szereplők számára nehéznek.

Nekik is nehéz, és mindig is az lesz.

Egy nagyon klassz történetet olvashatunk A blackwateri világítótorony képében, amiben Tóibín bebizonyítja, hogy ért a lélekhez, és tudja, hol kell becsomózni, hogy egy mély, izgalmas és szeretni való regény szülessen, amit ő távolságtartással, hűvös, de semmi esetre sem kellemetlen hangján leír. És a regény legnagyobb buktatója itt ez, ugyanis nem sikerült ez feltétlenül átültetni magyar nyelvre. Van, ahol a fordítás felhívja magára a figyelmet, mert magyartalanabb a szöveg, és van ahol nagyon csinált az a merev hang, amit Tóibín képvisel, és ez bizonyos pontokon megnehezítette az olvasást. A lelki folyamatok és a cselekmény persze vitt tovább, de maradt az olvasásban az a kis piszoknyi diszkomfort érzés.

Kedvenc részem: Nekem nagyon tetszik a cím, és az, ahogy értelmet nyer. Mert egyébként ez a könyv nem annyira szól világítóhajóról meg világítótoronyról. Ez a regény valamiről szól, amiről azt hisszük, hogy mindig lesz, és aztán egyszer csak nincs, mert kihasználatlan. Valamiről, ami kiürült mert nincs funkciója. És valami, aminek marad nyoma, és valami aminek mindig lesz helye, és valami, amit fontos megőrizni.

Colm Tóibín: A blakwateri világítóhajó
Park Könyvkiadó, 2019.
280. oldal
Így olvastam: Könnyű volt, három-négy ülésben sikerült, könnyű a szedése, a nyelve nagyon intenzív, feszes, amitől az olvasónak néha pihennie kell, de vannak helyek, ahol ezt nem sikerült annyira visszaadni, és ott könnyű volt letenni a könyvet. Elég mély ahhoz, hogy bele tudj merülni, de 20-40 oldalas fejezetekre tagolt, amik jó kilépési pontok. Jó, ha van valaki, akivel meg tudod beszélni, amit olvastál. :)

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, köszönöm a Park Könyvkiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok kommentet, ha tetszett a poszt, és nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésekről, kattint a jobb felső sarokban található követés gombra, illetve keress facebookon gyakoribb háttértartalmakért, vagy less be instagramra, ha az érdekel, ki áll a blog mögött, és hogyan szenved a szakdolgozatával most például. :)

És végül ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

2019. február 21. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben az első magyar nyelven is megjelenő, átnevelőtáborról szóló könyvről hoztam értékelést, amelyben Cameron Postot ismerjük meg, a fiatal, 12, majd 14 éves Egyesült Államok béli lányt, aki épp ismerkedik a saját szexualitásával, és a történet bizonyos pontján az Isteni Ígéret bentlakásos nevelőprogramjába kerül. De nézzük is.

cameron_post.JPG

A könyv első fejezetei 1989 nyarán játszódnak. Cameron szülei szokásos nyári utazásukat töltik, Cameron pedig otthon marad engedékeny nagymamájával, aki hagyja, hogy minden időt a legjobb barátnőjével, Irenevel töltsön. Irene és ő ténylegesen össze vannak nőve, ők a legjobb képességű lányok az osztályban, és folyamatos versengés jellemzi a kapcsolatukat. Ilyen versengés közben kerül sor az első érintkezésekre és az első csókokra is. Egy kihívás, ami jellemzi a kapcsolatukat, mégis mindketten érzik, hogy ez több ennél, valami, amit titkolni kell.

Épp egy ágyban fekszenek, órákkal az első csók után, amikor egy telefonhívás mindent megváltoztat. Cameront haza kell vinni, és Cameron biztos benne, hogy lebuktak. Amikor megtudja, hogy a szüleik autóbalesetben meghaltak, az első érzései a megmaradt titok köré szerveződnek, amit a nagyanyja meglepetésnek és gyászreakciónak vél, és úgy is kezeli. Nagy szeretettel, amire Cameron nem tartja méltónak magát, és folyamatos fájdalmat érez. A regény legvégigvezetettebb mozzanata ez, ami az egész cselekményen átkíséri Cameront.

A gyász összekeveredik ebben a regényben, a társadalom szemében abszolút elfogadhatatlannal és titkolni valóval, ami mégis működteti magát. Elkezd Bibliát olvasni, hogy egyfajta válaszokat találjon az új, alakuló identitása által felvetett kérdésekre, és rengeteg filmet néz, szinte mindent, amiben bármiféle leszbikus vagy meleg reprezentáció található, és abból próbál ellesni viselkedésmintákat.

És aztán a történetben három évvel később találjuk magunkat, 1992 nyarán, amikor egy, már kialakult, másfajta családot látunk Cameron nagymamájával és nagynénjével. Cameron a középiskola előtt áll, és az úszóversenyeken megismert Lindseyt látják vendégül, amíg a kis városukban úszóversenyt tartanak. Lindsey Seattle-ben él, ami már ekkor egy sokkal befogadóbb nagyváros saját meleg kultúrával. Lindsey mondhatni felvállalja a saját leszbikusságát, úgy érzi a leszbikusság egy politikai, forradalmi és ellenkulturális akció is, és ő mesél először a Pride-ról is. Nagyon izgalmas kontraszt ő Cameronnal szemben, aki azt mondja:

Egyszerűen csak azért szeretem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ellene.

A középiskolában érkezik az első igazi nagy szerelem Coley Taylor személyében, aki egy ideális kamasz kapcsolatban van a barátjával. Egy erős baráti, testvérszerű kapcsolat alakul ki a két lány között, ami Cameronnál vonzalommá majd szerelemmé válik, és ami egy szép hétvége hatására be is teljesül. Coley karaktere állati izgalmas, és érdekes lehet, mint a nő, aki megérti, hogy volna más lehetősége a klasszikus vidéki lányon túl, de megrémül tőle egy ponton, és visszazuhan.  Nagyon sok érvényes kérdést vethet fel, de ezekre nem kapunk választ, hiszen a regényben Cameront követjük, aki a beharangozott átnevelő táborba kerül.

A homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség.

állítja az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpont prospektusa. És kvázi ebben a szellemben is működteti egy Krisztushoz visszatért férfi és a pszichológus nagynénje. A bentlakás első fél évében nem lehetséges a látogatás, csak ellenőrzött leveleket és csomagokat kaphat három hónap után, és sok csoportterápián illetve négyszemközti ülésen kell részt venniük. Az intézmény célja, hogy a tanulók egészségesen viszonyuljanak a nemükhöz, megszilárdítsák a szerepeit, és ezzel együtt erősítsék bennük, hogy a társadalomban mennyire fontos az azonos neműek közti egészséges barátság.

Hiszik, hogy a homoszexuális identitás csak mítosz, amit az úgy nevezett melegjogi mozgalmak szilárdítanak meg, és nem von mérleget bibliai értelembe vett bűn és bűn között:

Ha valaki a gyilkosság bűnét követi el, talán azt mondjuk rá, hogy tagja egy csoportnak, amelyiknek az identitásában ez a közös vonás? Hagyjuk, hogy a gyilkosok felvonulásokat rendezzenek és gyilkosklubbokba járjanak, ahol berúgnak, és áttáncolják az éjszakát, és aztán együtt elmennek gyilkolni? Ezt egyszerűen az identitásuk egyik aspektusának nevezzük?

Ezzel együtt ez a tábor nem rémisztő úgy, ahogy más nem fikciós táborról hallunk. Nagyon erősen reflektál a könyv arra, hogy jót akarnak nekik, ahogy jót akart Coley és a nagynéni is, amikor ide juttatták. És a gondozók is azt hiszik, hogy a legjobb dolog, amit tesznek, hisz így a gyermekek visszakerülhetnek Krisztushoz. Ez persze nem legitimálja őket, ahogy nem oldozza fel a társadalmat sem az alól, hogy nem fékezi meg az ilyen híveket. De a könyvben valahogy ez mégis sokszor kerül előtérbe. Talán mert ez a remény utolsó szála. Meg általában szeretjük hinni, hogy a világ összességében mégiscsak jó.

Cameron nem tanítható szívvel érkezett az intézménybe, azaz kritikus volt vele, nem hitt benne, de így hamar kiismerte a rendszert, és ráérzett, hogyan kell túlélni benne. Lindsey hangján szólalnak meg cinikus gondolatok a rendszerszintű logikátlanságokkal szemben, aki erős szimbóluma lesz így a regénynek, mint valami védekezési mechanizmus.

Ugyanakkor a tanítványok nem kerülnek ki a gyógyulás lehetőségéből így sem. Az intézmény célja kifejezetten az, hogy az ember belássa, hogy a múltja nem a helyes múlt. De a melegségen kívül még állati sok minden van a múltban, például mindaz, amit identitásnak gondolunk. Úgy mondják, eltűnsz, láthatatlanná tesznek vagy elfejeted önmagad. Mert minden sokszor hangzik el, és mindig ragad valami belőlük a tanítványokra.

Két hasonló tanítvánnyal Adammal és Jane-nel kialakítanak valami véd- és dacszövetséget a rendszer ellen, mert tudják, hogy szívás itt lenni, és ők igazából nem is akarnak. Sokat beszélgetnek, de ezek a beszélgetések az idő előrehaladtával egyre üresebbek, csak életben tartó szituációs komédiák, amik állati erős válságtünetek. Mert nem maradt más.

És persze sokkal jobban eltűnsz, ha komolyan veszed az egészet. Adam szobatársa ki akar gyógyulni, és mintadiák is. Betéve tudja a Bibliát, és megtört. Sikerült meggyűlöltetni vele saját magát, az embert a bűnös gondolatok mögött, aki nem elég erős legyőzni azokat, és drámai következményei voltak ennek, és nagyon erősen kiemeli, hogy ki nem alakult személyiségek lelkére megy a játék az ilyen intézményekben. És ezt nem lehet elégszer aláhúzni.

Állati erős kötetről van szó, nagyon örülök, hogy végre magyarul is olvashattunk ebben a témában, abszolút hiánypótló volt. Nagyon fontos beszélnünk erről, mert ez egyszerűen emberjogi, sőt, gyermekjogi kérdés, amiből nem volna szabad engedni. Mindig nagyon örülök, ha valahol betiltják az ilyen intézményeket, és bízom benne, hogy az ilyen könyvek, és azt azokat körülvevő hírverés segítségével kevesebb gyermek kerül ilyen válságokban, az egyébként sem könnyű LMBT kamaszkorban, vagy egyáltalán.

Kedvenc részem: A személyes ülések, de ez belőlem táplálkozik. Mindig állati izgalmas megtapasztalni, hogy különféle logikák élnek egymás mellett, akár hamis kiindulásokból, és ennél a regénynék abszolút ez volt az élményem.

Szeretettel ajánlom a könyvet mindenkinek, mert mindenki meg fogja benne találni a saját érdeklődését.Cameron poszt ebben a regényben megismeri a saját szexualitását, viselkedésmintákat les el, beszélget róla, aztán a táboron keresztül felnő. Hatalmassá és emberivé, olyanná, aki érzi már a felelősségét a dolgokban. És közben a regény pszichologizál, és beszél a táborról, gondolkodik Istenről, és működik az egész, teljes egységben.

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
Athenaeum, 2019
439. oldal
Így olvastam: 5 nap alatt, napi két ülésben, kb. 40-50 oldalával. A könyv szedése és a történet is nagyon sűrű, kell neki a pihentetés, és könnyebb is úgy, ha van időd átgondolni a dolgokat. Én verset olvastam mellette.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen az Athenaeum Kiadónak a példányt és a megtisztelő bizalmukat. Nektek pedig köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. :) Ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

Hamarosan érkezem a következő poszttal, de addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Elizabeth Stone: Mondd, hogy egy a valóság!

2019. január 26. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új magyar könyvről fogok mesélni, ami 2018. őszén jelent meg a magyar meleg erotikus-romantikus piacon. Izgalmasnak ígérkező történettel, főszerepben egy gyermekorvossal és egy szállodaigazgatóval és persze ezzel a szemet gyönyörködtető borítóval. A többit pedig, majd megnézzük.

kepkivagas_5.JPG

Dr. Leonard egy sikeres gyermekorvos, aki fül-, orr-, gégészetre szakosodott, és van egy speciális műtéti technikája, amivel egyszerűbb gyermekeket műteni, és ezzel körbehaknizza Nagy Britannia orvosi konferenciáit. Egy ilyen konferenciának helyet adó szálloda halljában nézi meg a kerek fenekét Howard Kingston, a szállodaigazgató. A két helyes, vonzó, fiatal, ambiciózus, pályájuk elején sikereket elérő férfi pedig hamar megkedveli egymást, és hamarosan kiderül a melegségükről is, hogy bizony mindketten zenészek.

68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f4a62577779596e624d57434552773d3d2d3635312e313530646661636635663637643735323432383937343238303631312e676966.gif

És itt elkezdődik minden, amit a romantikus erotikus műfaj megenged magának. Az erotikus vonalon túl kifejezetten izgalmas, ahogy a párkapcsolat szervezés történik, kezdve a távkapcsolattal, a távkapcsolat okozta problémák kezelésével, az áldozathozatalakon át, egészen addig, amíg egy erős véd- és dacszövetséggé alakul a szerelmük, családjuk. Fontos dolgokon mennek át ezen a mozgalmas, nagy betűvel szedett 280 oldalon, és bár ezek sokszor elnagyoltak, és kifejtetlenek, mégis ebbe a boldog irányba mutatnak, ami összességében klassz, jól működik, és jól használ egy belső szimbólumrendszert, ami a kis finomságokra figyel egy kapcsolatban.

Egy ilyen belső szimbólumrendszert felerősítve a írónő két nézőpontot mutat, a két főszereplő egyesszám első személyű elbeszélésében. Ugyanakkor a két elbeszélőnek nincs meg a két külön hangja, sem szóhasználata, és mondanivalóban sem tér el egymástól. Sok mondat szinte konkrétan hangzik el kétszer a szövegben, ráadásul vannak részek, amiket az elbeszélő elmond egy korábbi részben, majd az új része elején is, így háromszor, négyszer is olvashatunk valamit.

olvasasvilagnapja8.gif

A regény legjobb része az, hogy a két szereplő egészen más, de tipizálható meleg életet él. Ward vállaltan meleg, ami az idegenforgalomban nem is szokott problémát okozni. Ward családja elfogadó hátteret ad számára, és a melegségével és szerelmi életével kapcsolatban is mindent meg tud beszélni a lánytestvérével. Leo szülei viszont sosem voltak elfogadóak, nem támogatták a gyermeküket, de Leonard önerőből elért mindent, amit elérhetett, és erre büszke is lehet, mégis meghatározza az életét ez az elhagyottság, és ez például jól lett elkapva.

A regény abszolút nem működő része a nyelve. A romantikus szituációs komédia műfajából inspirálódik, viszont az egész szöveg teátrális paródiáját adja ennek a műfajnak, amit már-már posztmodern gesztusként vagyok csak kénytelen értelmezni:

Természetesen beszélünk még addig, Ward, ahogy eddig is tettük, mert ki se bírnám, hogy ne halljam a hangod, máris hiányzol.

Ez történik az egész regényben. Senkinek nem áll be a pofája, szex közben is beszélnek, életük legjobb szeretkezésük után percekkel életszerűtlenül sok baromságot összehordanak magyartalan egymásutániságban, és nem zavarja, hogy nem kap levegőt a hatalmas élvezetek hatására. És ugyanez történik előjátékként. Szabálytalan sorrendben valamelyikük mindig hosszasan elmondja, hogy mit fognak csinálni, és mennyire fogják élvezni, és ha ez idő alatt nem egy ikeás ágyat raknak össze, amit aztán jól szétbarmolhatnak, és aminek nem csak felgyűrik, hanem szétcincálják a lepedőjét, akkor nincs mentségem arra, hogy miért nem esnek egymásnak egyszerűen, mint ahogy bárki más csinálná... Mármint értem, hogy ez egy könyv, csak két kávé fő le, míg eljutunk az ágyig, és ezt nehezen viseli az olvasó.

És könnyen így érezheti magát a még mindig tisztelt olvasó a már már eposziba hajló ismétlésekkel, hogy ebben a regényben bizonyosan minden centimétert mindig kiélveznek, vagy hogy az elpirulás Ötven árnyalata szerűen túlreflektált, minden megfeszül, ami megfeszülhet, van hogy egy mondaton belül kétszer is, és mindig jól átlátják azonnal a helyzetet. 3232150_6c07bf321a37aebd8cb126ac88d943b0_wm.gif

A szituációs komédia része a regénynek szintén nyelv által történne. Azonban minden kis játszma azonnal kiderül, nem csak az olvasók, de a szereplők számára is, semmi tere nem volt a játéknak, a viccektől pedig érzek valami mély dolgot a rekeszizmaim körül, de ez nem a nevetésé, hanem a tüdőszöveteket is roncsoló szégyené.

És még egy példa a túlbeszélésre:

Vissza kell mennem Londonba, nem tudják ezek az idióták megoldani a felmerült gondokat. Ugye nem haragszol rám, kicsim? Beleőrülök abba, hogy itt kell hagyjalak idő előtt, de muszáj mennem, olyan helyzet állt elő, amelynek a megoldásához én kellek, mert nem mernek döntéseket hozni.

És ilyenek rabolják nagy szedésben az egész könyvet, ahelyett, hogy kihasználnák a mozgalmas cselekmény felületességét, és vennék a fáradságot, hogy egyáltalán kidolgozzák, és így egy valószerűbb és akár egy olvasóbarátabb regényt kapnánk... Persze, nem lehet minden jó, de hogy szinte semmi sem, az nehéz.

Kedvenc részem: Nyelvileg ez a rész sem áll a toppon, de amikor Maddy kérdez a melegséggel kapcsolatban, és kiderül, hogy a gyerekeknél nincs neme a puszinak, a kézfogásnak és az ölelésnek. Ez fontos volt, és szerettem.

Végezetül pedig, most ezt nem igazán tudom ajánlani senkinek. Ennél szinte csak jobb meleg erotikus könyvek vannak a piacon, és történetek az interneten, és nem igazán éri meg még a könyv formát és árat. Mint minőségben, mint történetben megfelel egy Júlia, Romana, Tiffany, Szívhang füzetnek, de azt sem azért olvassuk, mert jó. Sőt, nem is olvassuk szívesen.

Elizabeth Stone: Mondd, hogy ez a valóság!
Ekönyvbazár, 2018
286. oldal
Így olvastam: Nehezen tolerálhatóak a durván magyartalan mondatszerkezeteket, így a nagy szedés ellenére sokáig olvastam, és sok kis rövid ülésben.

Én ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm szépen az Ekönyvbazárnak, hogy elküldték nekem Elizabeth Stone könyvét recenzióra.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Bálint Erika: Adj esélyt!

2018. december 14. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új, magyar nyelvű, meleg témában utazó regényről fogunk beszélni, Bálint Erika néhány hete megjelent Adj esélyt! című könyvéről, amely egy nagyon erős történettel dolgozik, és fontos dolgokat vet fel a szülőségről, a gyermekségről és az elhagyottságról is. De nézzük bővebben:

adj_eselyt.JPG

Az Adj esélyt! cselekményét, egy múltbéli 13 évvel ezelőtti esemény adja meg, amihez képest a szereplők viszonyulnak valahogyan. Ez a cselekmény pedig az, hogy Adorján, a sebész elhagyta a feleségét, Évát, és a nyolcéves gyermekét, Tomit. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy Adorján egy férfiért hagyta ott Évát és Tomit, és hogy nem jelentkezett, mint apa.

A könyv cselekménye viszont napjainkban játszódik. Egy zsúfolt napon kezdődik Budapest belvárosában, egy forgalmi dugó okozta balesetben, ahol Adorján látszólag meghúzta a felsőtestét, és találkozott egy sráccal, aki hasonlíthat Tomira. Később kiderül, hogy a srác nem Tomi, ez a kiderültek szerencsésebb része, és hogy Adorján halálos beteg, és pusztán hónapjai vannak hátra. És igen, ez valamelyest értelmezhető egyfajta klisés egymásratalálás regényként, de az írónő ennél alaposabb.

A regény a három főszereplőt követi. Őt, a környezetüket és az emlékeiket. És mindhárom nézőponthoz tartozik egy első szám első személyű, mélyre néző rész, és egy első szám harmadik személyű elbeszélés, ami inkább követi a szereplőt és a környezetüket. Adorján nézőpontjában ott van a kórház, ahol dolgozik, a betegség és az ügyvéd barátja, Ádám, aki támogatja őt. Tamás nézőpontjában osztoznak a barátai elsősorban, Éva nézőpontjában pedig nagyanyó a fontos mellékszereplő, aki valamelyest az írónő szócsöve. Nagyanyó tartja fent a kapcsolatot Adorjánnal, akivel elvágta Éva a kapcsolatot, és ő az, aki Évának folyamatosan mozgatja a lelkiismeretét.

És ha már alaposnak tartjuk az írónőt: ez leginkább az indítékokban jelenik meg. Éva megszégyenítve és megalázva érezte magát, amikor Adorján bejelentette, hogy elhagyja egy férfiért, és egyébként is elég homofób környezetben nő fel, amin persze túl fog, és túl kell lépnie. A sors majd úgy hozza. De hajlamosak vagyunk, és az elbeszélés egy pontja rátesz erre az olvasatra, Évát egy kielégítetlen picsának tartani. Sőt, ahogy telnek a napok az olvasás óta, egyre szimpatikusabb ez az olvasat.

Adorjánt Éva azzal fenyegette meg, mint a feltörekvő sebészt, hogy ha nem hagyja békén Tomit, akkor mindenkinek elmondja, hogy meleg a férje. És Adorján nem szerette volna ezt a kockázatot vállalni, akkor. Persze 13 évvel ezelőtt ez egy legitim döntésnek is tűnhetett, de nem kér felmentést Adorján ezért. És ez egy nagyon elfogadhatónak tűnő álláspont, különösen Éváéval szemben, aki úgy gondolja, nincs mi alól felmentést kérjen. Tomi folyamatos kérdezősködései elől Éva azt hazudta a fiának, hogy Adorján meghalt. Nyilván Tominak sem könnyű feldolgozni, hogy az apja él. Csak 13 éve nem nézett felé.
És ettől mind az egész egy nagyon könnyen olvasható, de állatira feszültséggel, suspens-zel teli regény.

De a feszültséghez hozzá tartozik az, hogy nem mindig működik, ha a konkrét sorokat, és nem a történetvezetést nézzük. Tele van olyan finomságokkal a regény, mint azzal, hogy egy kapcsolatból kell maradjon annyi, hogy tudjuk, mit szeret a másik, vagy például a piros székkel kapcsolatos epizódok is fontosak. De vannak olyan túlírtságok, minthogy a kanalak felszedik a főzelékterhüket a tányérról, vagy hogy a szomszéd házban a pusztulás milyen meghívós bált rendez. Ezeknél azt érzem, hogy a regény elvesztette a fókuszát. És el lehet mondani erről, hogy például a filmkultúrában jól tud kinézni, de nem működnek a regényben, nem lesz tétje.

A regény erőssége viszont, hogy rendkívül sok melegséggel kapcsolatos állítást mutat fel, amiknek különbözőek ugyan a legitimitása (és a szerző ezt is jól kiegyenlíti), de kétségkívül a mai társadalomban létező, melegséggel kapcsolatos narratívák. Ilyen az, hogy a melegség egyaránt lehet hálószobatitok, amihez senkinek semmi köze, és ezzel egyszerre lehet egy mozgalmár álláspont is legitim. Hangsúlyt fektet arra, hogy a melegséget ma is sokan betegségnek tartják. Reflektál arra a sztereotípiára, miszerint a melegek mind mocskos ágyakban fetrengenek az első szembejövővel, reflektál arra a KDNP közeli nézőpontra, ami szerint a melegség egy magtalan kapcsolat, aminek így nincs legitimitása. Reflektál arra, hogy a melegség feltételezése magyar utcákon is járva jelentheti azt, hogy megverhető vagy, hogy emberek szerint az, hogy valakire rásütjük, hogy meleg, az a legrosszabb címke, amit kaphat.
Ezzel kapcsolatban nagyon szerettem, és örültem, hogy szóba került még a gyűlöletbűncselekmény, ami jogilag lefektetve nagyobb büntetést von maga után, mint ha csak garázdaság történne. Lefordítva aktivistáról, ha bántódásod esik, és valószínűsíthetően azért, mert meleg vagy, akkor ott nem pusztán neked esik bántódásod, hanem a meleg közösségnek üzennek a támadók, és így egy megfélemlítő erejű, csoportellenes tevékenység áldozata vagy, azt a jog jobban elítéli.

És beszél minderről csak egy egyszerű történetben. Nem érzed azt, hogy te egy hiperérzékeny, társadalomra nyitott, alaposan átgondolt könyvet olvasol, csak beleveted magad a cselekménybe. Rendkívül olvasmányos, és fontos szövege lehet ez a magyar nyelvű szórakoztató irodalomnak, amit bátran merek ajánlani.

A kedvenc részem: Ez most para lesz, de Adorján motoros jelenete. Nagyon durván azt gondoltam a regény elején, hogy ő csak azért orvos, mert miért ne. És ott tétje lett ennek az egész szövegben, és szintén az van, hogy napok óta nem megy ki a fejemből, mert akkora Baszd meg!, és fantasztikusnak tartom, és én sem tettem volna másként.

 Ajánlom a könyvet olyanoknak, akik nem romantikus könyveket keresnek, és szívesen olvasnak valamit, ami ki van találva, mégis gördülékeny. Ajánlom azoknak, akik nyitottak egy első könyves magyar írónő regényére, és nem rettenti meg őket lehetséges szétírások. És ajánlom mindenkinek, aki gondolkodik a könyvön, vagy a poszt felkeltette az érdeklődését.

Bálint Erika: Adj esélyt!
Könyvmolyképző, 2018
296. oldal
Így olvastam: Három hosszabb ülésben, egy nap alatt. Rendkívül könnyen olvasható, ifjúsági nyelve van, olyan feszültségekkel, amik nem engedik elhagyni.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm Bálint Erikának a bizalmát, hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. :)
És hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig keressétek a blogot facebookon háttértartalmakért és az ott zajló #ugyanazaszeretet kampány képeiért, vagy ha az érdekel, ki áll a blog mögött, keressetek bátran instagramon.

És semmiképp ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Naomi Alderman: Engedetlenség

2018. november 13. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan írónő könyvéről beszélek, akinek már a második könyve forgatja fel a magyar könyvpiacot idén. Naomi Alderman nevét így azt hiszem már senkinek nem kell bemutatni. Könyvfesztiválra jelent meg a XXI. Század Kiadó gondozásában a Hatalom, ami egy női hatalomra épülő társadalmat mutat be, az Engedetlenség pedig néhány hete jelent meg, és egy ortodox zsidó közösségből mesél, és annak kapcsán a leszbikusságról.

engedetlenseg.JPG

A könyv napjainkban játszódik. A fő helyszíne London, azon belül egy ortodox zsidó közösség, Hendon, ami egy kis zsidó faluként értelmeződik a városon belül, ami önfenttartásra rendezkedett be. A közösséget Ráv Krushka vezeti. Ráv egy idős, rendkívül bölcs rabbi, igazi vezetője a közösségnek, és a közösségen túl is ismertségnek, általános elismertségnek örvend. Ráv már évek óta nem beszélt a lányával, Ronittal, aki New Yorkban él, és nem tartja az ortodox zsidóságnak megfelelő, szigorú vallási szabályokat. És leszbikus. Bár most épp a házas férfi főnökével van viszonya.

Ebből az alapfelállásból, évek óta zajló egymás mellett élésből az rántja ki a szereplőket, hogy a Ráv meghal, és Ronit úgy dönt hazamegy. Ott találkozik gyermekkori barátjával, unokatestvérével, Doviddal, akit a közösség a következő rabbinak tarthat, és Dovid feleségével, aki, és ezt Ronit a regény elején nem tudja, Esti, Ronit egykori szerelme.

És a regény maga ezeken a feszültséggócokon mozog. Egyrészt a zárt, szigorú szabályok szerint működő zsidó közösség ütközik benne a világgal, másrészt pedig a baráti konfliktust ismerjük meg mélyebbről, és azt árnyalja a szerző. Először a két világról, aztán a szereplőkről fogok hosszabban írni.

A két világot jól felépíti Alderman már a fejezetekben is. Minden fejezet egy mottószerű idézettel kezdődik valamilyen zsidó kultúrához kötődő szövegből, a Tórából, imádságokból főleg. Ezt követi a fejezetek első fele, ami a közösségben történteket, a hozzájuk tartozó emberek életét mutatja be, erősen reflektálva a fejezetek mottójára, van, hogy szinte már példabeszéd szerűen. Nyelvileg is egy mitikusabb, körülményesebb szöveget kapunk itt, ami felerősíti a konzervatív környezetet. Ezzel szemben a fejezetek második, kurzívval, dőlttel szedett része egy E/1 személyű elbeszélés Ronit szemszögéből, ami sokkal könnyebb, köznyelvibb, és nehezebben, vagy egyáltalán nem figyelhető meg, hogy párbeszédbe lépne a zsidó hagyományt szimbolizáló, fejezetnyitó szöveggel.

A világok ütközését elsősorban Roniton, az elhunyt Ráv lányán keresztül érezzük, aki a könyv lapjain keresztül átél egy melegségével és zsidóságával is kapcsolatban lévő identitásválságot. Melegségét elsősorban a főnökével kapcsolatos viszony rengeti meg, miközben ortodox zsidóságát számos más pont is. Ugyanis ő ortodox zsidó származású, és bár nem gyakorolja, álmodik éjszaka arról a félelemről, hogy késésben van a szombati előkészületekkel, ami egy hagyományosan feszes munkarend. A regény egy korai pontján maga is rádöbben arra, hogy mennyire nem él kóser életet, és meglepi a társaságát azzal, hogy fel tudja sorolni a tíz parancsolatot, vagy hogy mennyire ismeri az otthon hagyott közösség szociális rendszerét.

De ezzel együtt ő egy ízig vérig dolgozó new yorki nő, aki nadrágkosztümöt vagy hosszú szárú csizmát hord, ha akar, van névjegykártyája és kezet fog a férfiakkal. Mindez nehezen képzelhető el a londoni közösségben. Az ottani női szerepek a feleséggé válásra ás az anyává válásra korlátozódik. A nő szüljön gyereket, és ne olvassa (véletlenül sem) a Tórát, miközben Ronit például élete első 18 évében az akkor élő legnagyobb Tóratudóssal vitatkozott egészen életszerű dolgokról, történetesen az apjával. Még sincs több női szereplehetőség ebben a kultúrában. A leszbikusság sem, hisz az az „egyiptomi nők szokása”, amitől minden zsidó nagyon törekszik megkülönböztetni magát. Nagyon figyelemfelkeltő volt erről olvasni, mert szeretem a zsidó, haszid kultúrát, de a nőket érintő kulturális elnyomásról eddig nem igazán olvastam, és meglepő volt, hisz ez az Európai kultúra része, és a 21. században azt várnánk, hogy legalább az öreg kontinensen élő emberek gondolkodásában nem születnek meg az itt hosszabban, de szemléletesen leírtak:

Kétségtelen volt, hogy ezeknek a nőknek a szemében én már elkéstem, túlságosan is elkéstem. Nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy sosem megyek férjhez, hanem arról, hogy mivel sosem megyek férjhez, sosem válok felnőtté, sosem növök bele önmagamba, olyan maradok, mint a tőkén maradt, elöregedett szőlőszem, amely megfonnyad anélkül, hogy leszüretelték volna. A házasság ezen a közösségen belül nem csupán vallási aktust vagy jogi köteléket jelent, még csak nem is olyasvalamit, amit azért vállal az ember, mert szeret valakit, és vele akar élni; ez átmeneti rítus, amely a gyermekkor és a felnőttkor határát jelöli ki. Akik nem házasodnak meg, sosem nőnek fel. Amikor azt mondtam, hogy nem mentem férjhez, azzal mintha azt mondtam volna, hogy még nem váltam teljes emberré.

A könyv nagyon kedves mozzanata, amikor felveti a melegség és a zsidóság közti hasonlóságokat, ami rendkívül élesszemű egység volt, és megvilágító erejű. Mármint általában úgy képzeljük, hogy vannak zsidók, és vannak melegek, miközben ez nyilván interszekcionális, vagyis a két csoport hat egymásra, van köztük átfedés, és vannak szociológiai, kulturális hasonlóságaik. A holokauszttraumatizáltságon is bőven túl.
Elsősorban az, hogy nem te választod azt, hogy zsidó vagy meleg vagy. De mindkettővel kapcsolatban megvan a lehetőséged arra, hogy ezt leplezd vagy felvállald. A szerző ezt valamiféle játékként fogja fel, amivel nehéz vitába szállni, ha az ember meleg fia olyan emberek között mozog, akik tudják, hogy meleg, és olyan emberek között is, akik nem.
Szintén ehhez kapcsolódik, hogy nem múlik el, ebből következik, hogy ha nem gyakorlod, akkor is veled marad. Nem kell meleg, nem kell zsidó életét élned ahhoz, hogy meleg, vagy zsidó legyél, így az életedben sem kell feltétlenül változtatnod.
Ronit ezt a regény egy sokkal korábbi pontján úgy fogalmaz:

arról le tudok mondani, hogy ortodox legyek, arról azonban nem tudok lemondani, hogy zsidó legyek. Ettől nem tudok szabadulni.

Ezekhez a pontokhoz megfelelően választ egy egészen más utat Esti, a gyerekkori szerelem, aki nem veszített a szerelméből és a vonzódásából Ronit iránt, és egyébként is kizárólag nők érdeklik, mégis férjhez ment Dovidhoz, és csendes, esetenként zavaróan csendes zsidó asszonyi életet él, miközben Ronit leginkább az ő szabadságcentrikusságára emlékezik vissza. Ezzel szemben most egy másik kapcsolatban Esti nyugalmat talált, valamiféle boldogságot. Ott, ahol felnőtt, és ahol így folyamatosan ki volt szolgáltatva a vele élő emlékeknek.

Estin keresztül nagyon sok mindent tudunk meg Istenről is. Például azt, hogy önkényesen tiltja meg, hogy két nő szerethesse egymást, hiszen ha isten önkénye alkotta a teremtést, akkor Isten önkényéből következik, hogy az, hogy két nő nem foganthat gyermeket, az csak is az Isten felelőssége. De ez nem hoz létre benne Istennel való szembefordulást. Azt gondolja, hogy ő megalkudott az Istennel:

De én úgy gondolom, ha Isten büntetni akar engem, hát tegye; ehhez Neki joga van. Nekem viszont jogom van nem engedelmeskedni.

Míg Ronitnak adott egy engedetlen pozíció, addig Estinek küzdenie kell érte, és ez a küzdelem nem akármi. Egyfajta engedetlenség kilépni egy közösségből, ami nem tűr meg, és egy másik benne maradni, és megváltoztatni. Esti minden kétséget kizáróan a másodikat választja, és bár azt gondolom, hogy elnagyolt, vagy, vállaltan légből kapott ennek a történetnek az elvarrása, minden kétséget kizáróan szép, és nagyon pozitív olvasmányélménnyé tette az egyébként is erős könyvet.

A könyv közben mindvégig egy helyezkedésregény. A három fiatal szereplő, Ronit, Esti és Dovid megígérik egymásnak kamaszkorukban, hogy vagy mind elmennek, vagy mind itt maradnak, és Ronit elment. Ez a feloldhatatlannak tűnő probléma sokszállról magyarázódik a regényben. Egyrészt a Dávid és Jonatán történetben, amiben Dávid kvázi szerelmet vall Jonatánnak, aki később meghal, Dávid pedig feleségül veszi Jonatán nővérét, Michaelt, akivel boldogtalan házasságban élnek, mégis közel álltak Jonatánhoz, és Michael hasonló volt hozzá. Másrészt pedig szó esik a világivá válásról, és a világ kinyitásáról, elsősorban Esti számára, és végül kialakult egy harmadik, talán váratlan, talán elnagyoltan ideális állapot, amit mégis nagyon lehetett szeretni. Mint a mese végét.

Ajánlom a könyvet szeretettel annak, aki olvasna valamit, aminek sok kis tétje van, aki nyitott az európai kultúrában maradva, de valami mást olvasni. Ajánlom azoknak, akik egy jó zsidó hátterű történetre vágynak, és ajánlom azoknak, akik tudják, hogy szét kell feszíteni az általunk kreált társadalmi kereteket, hogy mind kényelemesen elférjünk benne. Nekik ajánlom elsősorban.

Naomi Alderman: Engedetlenség
XXI. Század Kiadó, 2018
302. oldal
Így olvastam: 10 napig, rövidebb etapokban. Egyrészt elfoglalt is voltam, másrészt viszont a szöveg is tele volt. Nagyon sokat tanultam belőle a kultúráról, így elsősorban én is a lasabb, befogadó olvasást ajánlom hozzá. :) Megéri. :)

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen a XXI. Század Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet, nektek pedig köszönöm, hogy velem tartottatok. :)

Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, írjatok bátran kommentet, vagy keressetek facebookon további háttértartalmakért. :) Ha az is érdekel, ki áll a blog mögött, akkor pedig less be instagramra.

A következő posztig pedig semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Vidra Szabó Ferenc: Uszadékfa

2018. október 28. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amelynek a főhőse a könyv borítóján azt írja magáról, hogy „Ami velem van, az egyszerre szívás és ajándék.” Konkretizálva a regény főszereplője interszex, vagyis született kétnemű. Vidra Szabó Ferenc Uszadékfa című regényéről van szó.

uszadekfa.jpg

Ha arra vállalkoznék, hogy megírom az első magyar nyelven is elérhető, kimondottan interszex regényét, egy felnövésregényt írnék. Olyat, ami megmutatja, hogy hogyan tudom szocializálni a hősömet. Vidra Szabó Ferenc sem gondolta másként.

A könyv középpontjában a kezdetekkor egy névtelen, nem beszélő asztmás gyermek áll, aki nem jár óvodába, és levegőváltozásra van szüksége. Így kerül falura, Boriszhoz és édesanyjához, Béla nénihez (ahogy a faluban mondják), az egyébként a nagyon kedves Annabellához, akinek van ideje megbeszélni a megbeszélni valót egy finom kávéval, és szívesen lát még egy gyermeket maga mellett. Itt kapja meg a gyermek a Beng nevet, amit megszeret, és amit sokáig visel, és itt lesz boldog gyermek és itt nő fel Borisszal, akivel elválaszthatatlan szövetségeseknek tűnnek.

Két különc gyerekről beszélünk. Az egyik városban érzi otthonosan magát, a másik el sem tudja képzelni dombok nélkül az életét. Az egyiknek egy távolságtartó apja és egy, a gyermekéért mindent beáldozó anya jutott, míg a másikat az anyja egyedül neveli, és nem tudni semmit az apjáról. Az egyik olyan légkörben él, ahol bármi lehet, a másik környezetében pedig generációk határozzák és keserítik meg egymás életét. (Hasonlóan a Billie és a Leszámolás Eddyvel hátteréhez.) És valami érthetetlen oknál fogva a nyáriszünetekre a gyermekség burka kizárja őket ezekből a szerepekből és megvédi őket a különbségektől, egy ideig.

Ám ezzel együtt van, hogy megdöccen a szöveg a két világ ütközésében, hisz a fiatal bár olvasott Borisz szájából idegenül hat, ha gondolati síkon átlép a „szürreális irrealitásba”, ami számomra (is) nehezen dekódolható, és hasonló a helyzet, amikor részeg emberek a koncentrációs táborral kapcsolatban filozofálgatnak. Nem szeretnék vidéki parasztozni, bár tudom, hogy (vidéki első generációs értelmiségiként) hajlamos vagyok rá, de ezek kilógtam számomra a szöveguniverzumból.

Ősszel ki-ki a saját családjukhoz kerül haza, ahol a csontvázak lapulnak a szekrényekben, és nagyon eltérő, hogy melyik szülő hogyan kezeli őket. Beng édesanyja egy kitárulkozó pozíciót vesz fel, vállalva a hibái felelősségét, és az édesapa hasonlóan. Ő érdekes karakter, bár nem jár be rendkívül nagy utat, elhidegült ember, aki nem tudja kezelni a családját.
Velük szemben az egyébként rendkívül tiszta, ideálisan falusi, ámde, talán akár boszorkányosan titokzatosság leng körül. És ezt Annabella nem képes feloldani, mert, elmondása szerint, az ember nem meztelenedik le a gyermeke előtt. Ugyanakkor van valami elhallgatás is a regényben, a többi rokonnal kapcsolatban, amit egy bizonyos pontig felfed a regény, és az rendkívül megvilágító. Ámde Annabella szerepe nem tisztázódott számomra teljesen, ami pár mondattal elvarrható lett volna. Sajnálom, hogy mégsem történt meg. Azonban nem lehet elvitatni, hogy ami történt, az nagyon váratlan és érdekes megoldás az inteszexséggel, illetve sokkal inkább a prűd konzervativizmussal kapcsolatban.

Mivel ez a fő vonal a könyvben, nagyon sok szempontból mutatja be az interszex életet. Mivel az interszexség egy születési rendellenesség, a szülők is hajlamosak a felelősségüket vagy a másik felelősségét kutatni, és miközben hoztak egy állati jó döntést, azt az egyszerű helyzetet, hogy „Mi legyen a neve a gyereknek? A gyerekünknek?” nem képesek feloldani. Ebben a témában az elbeszélő is sokkal ügyesebb, amit egyébként is értékeltem, de úgy különösen, hogy én is keresem a gendernonkonform szavakat most, hogy a bejegyzést írom, és kaptam már magam rajta, hogy a hímnemű jelzőket használom, mondjuk én végig egy maszkulinabb karaktert képzeltem, talán mert a meleg narratívához szoktam.

És akkor rá is térhetünk a könyv magvát adó interszexségre. Sok szempontból alapos munkát végez az író. Körüljárja, hogy milyen értelmezései lehetnek az interszex témának, így pszichológiai, emberjogi és leginkább emberi tényezőket is elemez. A legkézenfekvőbb melyik mosdót használja a gyerek kérdésektől a komplexebb hogyan tanul meg nemi szerepeket valaki, akit nem helyeznek el egy bipoláris nemi közegben kérdésekig. És vicces szembesülni ezzel a kérdéssel, amikor arról kell beszélnie, hogy buzi-e, vagy felesége vagy férje lehet majd valakinek, miközben ő nem igazán érzi magát különcnek:

Számomra ez nem téma. Nekem ez a természet. Csak a többieknek érdekes. Olyan ez, mint a kétfejű borjú. A borjúnak az a természetes, hogy két feje van, el sem tudná képzelni magát egyfejűnek. A többiek meg ámuldoznak: Jé, ennek két feje van! Azt pedig végképp nem képes felfogni, és tiltakozik is ellene, amíg az erejéből futja, hogy miért akarják levágni az egyik fejét. Hiszen hogyan lehetne választani, hogy melyikről mondjon le?

Különösen érzékeny, és erősen ezzel kapcsolatos, pontja a könyvnek, amikor arról beszél, hogy van forgatókönyve arra az esetre, ha megerőszakolnák. Ez nagyon mély része volt a könyvnek, mégis érdekes pszichológiai kérdéseket vetett fel a főszereplő saját magában, amiktől sokkal élőbb, és sokkal valószerűbb lett az egész elbeszélés.

A kedvenc részeim viszont a számomra is megvilágító LMBT-séget, LMBTQIA+-séget érintő kérdések voltak, ahol egy érdekes összehasonlítását kaptuk az LMBT és az I betűk közösségének. Ezek rendkívül ésszerű egységei voltak a történetnek. Nagyon hasonló a szexuális kissebbség többi tagjával az interszexség abban, hogy azt hisszük egyedül vagyunk a világban ezzel a problémával, és vicces sorközösség az enyém és Bengé abban az értelemben, hogy mindketten a könyveken keresztül tudtuk meg, hogy ez nincs így. De nem biztos, hogy beszélhetünk sorsközösségről abban a témában például, hogy nem kell előbújnia a szüleinek, vagy nem kell újraszocializálnia magát, és nem rájön az ember, hogy meleg, biszexuális, transznemű, hanem „egyszerűen” interszex.
Szerettem, sőt általában szeretem, ha a szerző felelősséggel nyúl egy egész LMBT csoporthoz, közösséghez, jelen esetben egy önsegítő körhöz, és ez nagyon pozitív élmény volt itt.

rainbow-3648803_640.jpg

A könyv talán azt a célt tűzte ki maga elé, hogy eljusson egyébként kevesebb olvasmányélménnyel rendelkező, éritettekhez, vagy fiatalokhoz, ezért egy egyszerűbb, mindent kimondó nyelvet használt, amit lehetett szeretni, de nem szeretni is a könyv bizonyos túl kifejtő, akár túlmagyarázó részein.
Rendkívül idegesítő volt, és nem igazán értem, hogy a könyvekben jól megszokott gondolatjel (–) helyett miért használ (legalább következetesen) a szerző idézőjelet („”). Ezen sokáig nem sikerült túltennem magam, és addig sem a könyvre figyeltem.

Tartalmi szempontból sokszínűre sikerült, és működően sokszínűre, de nekem alapvető kérdések nem voltak tiszták a könyvvel kapcsolatban, úgy, mint: Mi került a születési anyakönyvi kivonatba? Milyen ruhákat hord egy interszex? Melyik társadalmi nemre jellemző külsőségeket viseli? Ezek azok a kérdések, amikre nem igazán kaptam választ a könyvben, de valahogy nem a szövegegészből hiányzott, csak azt vártam, hogy erről egy interszex regény nyilatkozni fog, mert hétköznapi dolgok, de ettől még szinte teljes volt a szöveg maga, és abszolút olvasható.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki nyitott az interszex témára, mert mégiscsak ez az első, ami magyar nyelven olvasható, és elgondolkodtatóra sikerült. Ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan szeretne szembenézni azzal a ténnyel, hogy mennyire bipoláris nemi szerepekben élünk és gondolkodunk, és ajánlom mindenkinek, akinek felkeltette az értékelésem a figyelmét. :)

Vidra Szabó Ferenc: Uszadékfa
Aposztróf Kiadó, 2018
168. oldal
Így olvastam: Mivel elég jól olvasható, ifjúsági nyelve van, jól haladtam vele, két kb. két-két és fél órás üléssel megvolt.

Ennyi lettem volna mára! Köszönöm Vidra Szabó Ferencnek a bizalmat, és hogy elküldte nekem a könyvét, nektek pedig köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek, hozzászólásotok volna, keressetek bátran a komment szekcióban. Ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. És persze, ha a következő posztokról sem szeretnél lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra!

Én pedig hamarosan érkezem a következő poszttal, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Laurie Frankel: Mindig ez van

2018. szeptember 17. - Szilvió

Sziasztok,

a mai értékelésben egy olyan könyvről fogok nektek mesélni, aminek a középpontjában egy család áll. Egy család, ahol anya orvos, a legügyesebb a sürgősségin, és ahol az apa író, aki otthonról dolgozik, és ellátja a lassan gyarapodó fiú gyermekeit. Merthogy öt fiúgyermek született ebbe a családba, de az utolsó, Claude, szereti a mogyoróvajas szendvicset, szeret lány ruhában lenni, és arról álmodozik, hogy ő egy hercegnő lesz.

mindig_ez_van.JPG

Amikor először olvastam erről a könyvről, hogy az a címe, hogy Mindig ez van, és a GABO-nál jön ki, az volt a képzetem, hogy sok helyzetről fog szólni, és egy könnyedebb, ifjúságibb nyelven. És ez valamennyire meg is történt. Bár azt hiszem nem sok kis helyzetről szól. Azt hiszem ez a könyv egy nagy történet arról, hogy mi mindent tesz meg egy család a legkissebbért.

A könyv felütése olyan, mint a meséké: Egyszer volt, hol nem volt, megszületett Claude, Rosie és Penn első látás előtti szerelméből, amiből Claude előtt már négy gyermekük született. Végigolvassuk, ahogy ehhez felépítik az életüket, melyben apa marad otthon, anya pedig imádja a munkáját, de főleg éjszaka dolgozik a sürgősségin, hogy minél több időt tudjon a családjával tölteni, és már egy ilyen jól megszokott akolmelegbe születik meg Claude, akiről azt remélték, hogy lány lesz, a legkisebb, de nem az lett, és ez semmilyen fennakadást nem okozott.

Mert ebben a könyvben semmi nem okoz fennakadást. Rosie és Penn úgy alakítják az életüket, hogy minden problémát a helyén kezelnek, és mégis boldog családi élet burjánzik körülöttük a burjánzó mondatok között. Az egész könyv hangulata nagyon hasonlít a Szívek szállodája egyszerű szituációs komédia stílusára, ahol foglalkoznak az adott problémával, de minden viszonyítva lesz, és mindent kimozgatnak az átlagos perspektívából, ami egyrészt üdítően szórakoztató, másrészt igényel némi olvasói agymunkát, harmadrészt pedig hihetetlenül gyorsan bevonz befogadóként a sajátos logikája a könyvnek, és aurát von körétek.

És akkor ebben a világban bújuk elő három-négy évesen Claude, aki nagyon gyorsan fejlődik egyébként, hihetetlenül intellektuális és jól szocializált kisgyerek, aki tudja kezelni a család dolgait, és hamar megtalálja a maga helyét a családban, ahol mindenki különc, és ahol minden gyermek felnövése, átváltozásai egyformán csodálatosak és egyformán ijesztőek.

De nem csak ez a világ van ebben a könyvben. Nagyon érzékelhető, ha a burkot, amiben élnek, támadás éri. Mert egy fiúnak nem lehet egy transznemű vagy buzi barátja, mert egy lánynak nem lehet egy fiú a legjobb barátnője, mert egy fiú nem mehet bikiniben a strandra, és mert nem lehet titokban élni. Nem lehet titokban élni szorongások, önfeladás és folyamatosan figyelem nélkül.

Ebben a könyvben a szerző felépített egy nagyon puha, meleg, és csodálatos teret, ahol a társadalmi szerepektől, és egyáltalán az egymástól való különbözés a normális, ahol egy fiú ragaszthat harmadik szemet a homlokára, lehet bármilyen jelmezben, vagy lánynak öltözhet, és képzelheti magát éjszakaitündérnek.

Mégis arra tanítjuk a gyermekeinket, hogy az a fontos, ami belül van, amikor az emberek azzal vannak elfoglalva, hogy ki mit visel, és hogy néz ki.

Egy másik térben viszont az öltözködés, és azon át az önkifejezés lehetősége, korlátokba ütközik, és krízishelyzetek alakulnak ki. A polcról pedig vagy babát vagy autót vesz le, valakik mellé leül ebédelni, és ha az óvónéni azt mondja, a fiúk és a lányok álljanak külön sorba, akkor neki sort kell választania. Definiálnia kell magát. Kénytelen. És ez még mindig nem biztos, hogy elég. Lehet, hogy össze fogják verni, lehet, hogy senki nem választja a csapatába, sőt az is, hogy egyedül eszik, és nem fog tudni mit tenni, nincs eszköze.

És a könyv mégsem erről szól. Azt hiszem a könyv utolsó két mondata tézisszerű:

Tudom, hogy ez a könyv vitákat fog kavarni, de őszintén? Folyton elfelejtem, hogy miért is.

Először is rögtön azzal kezdem, hogy nem biztos, hogy legitim ez a mondat, egyrészt mert nem hiszem, hogy transzfób emberek százai veszik meg a könyvet (bár vegyék, és támogassák a könyvpiacot, hogy minél több LMBT könyv jelenjen meg), hogy aztán jól kivitázzák magukat, másrészt, és ez már szövegközpontúbb lesz (bár a saját életemből is tudok hozni példákat, főleg kövérként és melegként): Rosie és Penn sokszor sokkal intenzívebben élnek meg transzneműséggel kapcsolatos problémákat, és sokkal jobban félnek potenciális problémáktól, mint amennyire ez releváns volna, de nyilván a narratívában ezt a szülőség megmagyarázza. Hogy a könyv tekinthető-e az ember gyermekének, ezt pedig az irodalomfilozófiára hagyom. Harmadrészt azt gondolom, hogy ez a könyv valóban gerjeszthet fel vitákat. Vitákat a gyermeknevelésről és a transzságról. Nagyon építheti mindkét témában a párbeszédet az érdekes és értékes nézőpontjaival és a releváns nézőpontjaival. És én ezt rendkívül üdvözlöm.

Viszont nyilván nem ezekért tézis. A könyv tétje az utolsó két szó. A miért is. Ebben a könyvben születnek gyermekek egy férfitól és egy nőtől, akik a legjobb tudásuk szerint nevelik és támogatják őket, mindenben. Mérlegelik, hogy mi jó nekik most, és mi lenne jó nekik hosszú távon, és igyekeznek keveset hibázni, mert rettegnek a következményektől. Ebben a könyvben hét szereplő azon dolgozik, hogy megválaszolja azt a kérdést: Ki is ő valójában, és kipróbálják a lehetőségek legtöbbjét. És a transznemű gyerek csak apropó, hogy ezekről beszéljen az elbeszélő. A transznemű gyerek csak egy ablak, amin át benézve rájöhetünk: Mindig ez van.

És nagyon sok egyéb kérdést mozgat nagyon hitelesen a regény. Mivel öt nagyon más gyermeket nevel fel, szintén két nagyon más világból jövő szülő, így elég sok területet lefednek a problémafelvetéseik, és sikerül őket az írónő pihepuha, kedves és otthonos burkában tartani.A kézenfekvő transzneműségen, a nemi szerepek abszurditásán túl beszél egy iskolai feladat keretében például arról, hogy milyen problémákkal kerül szembe az amerikai fegyveres erők, ha LMBT katonák szolgálnak, és amik léteznek attól, hogy kitakarják a szolgálat jogi lehetőségeivel. A nyugati orvoslás eszközei nélkül orvoslással, illetve az alternatív gyógyászat lehetőségeivel is találkozhatunk, de a nemi egyenlőtlenségről, és a szülőségről is ír nekünk. Rendkívül fontos dolgokat.

Kedvenc részem: Az, ahol a szülőségről beszél egy nagyon extrém példán keresztül. Azt hiszem az volt a könyv egyik tetőpontja, és nagyon szerettem ezen át nézni a könyvet, és ebből levezetni a megoldásokat.

Végezetül szeretném ajánlani mindenkinek a könyvet, aki valami egyszerűre, de rendkívül olvasmányosra, feltöltőre, szeretettel telire vágyik. Ajánlom azoknak a fiataloknak, akik nem biztosak a világ és a saját dolgaiban, ajánlom a fiatal felnőtteket, akik gyereknevelés előtt állnak, és nem szeretnének mindent úgy csinálni mint a szüleik, ajánlom azoknak, akik szeretik, ha reflektálnak a világukra, ajánlom azoknak a szülőknek, akik szeretnének szabadabban gondolkozni, és jobban érteni a mai világot, és persze mindenkinek, aki idáig olvasott.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmeteket, és hogy ma velem tartottatok, hatalmas köszönettel és hálával tartozom a GABO kiadónak, bizalmukért, hogy eljuttatták ezt a könyvet hozzám, és nem utolsó sorban, türelmükért. Nagyon nehezen írtam erről a könyvről, mert nagy hatással volt rám. :)

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagramon is megtalálsz.

És végezetül arra kérlek titeket, ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió