Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Christina Lauren: Autoboyography - Egy fiús könyv

2020. január 30. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy olyan ifjúsági regényről fogok nektek mesélni, ami már akkor meggyőzte a hazai LMBT olvasókat is, amikor még csak angolul lehetett olvasni, így együtt tudtunk örülni annak, hogy november végén már magyarul is megjelent. A könyv egy queer srác története, egy egyszerűnek tűnő young adult, amit könnyű szeretni, mert hamar az ember szívébe lopja magát.kepkivagasxdddd.JPG

A főhős, Tanner Scott és a legjobb barátnője Autumn végzősök a városi gimiben. Tanner úgy gondolja, hogy lazára veszi az utolsó félévet, hisz, ha csak nagyon nem cseszi el, akkor bekerülhet bármelyik egyetemre, amelyikre csak szeretne. Autumnnak viszont más tervei vannak. Megpályázza a nagybetűs Szemináriumot, ahol kreatív-írást tanulnak, és aminek hatására az előző félévben egy srácnak már sikerült szerződést kötnie egy kiadóval, és a kötet során az első regény is megjelenik. Tanner pedig vele tart. Mindenki másnak kész tervei vannak a kurzusra, ő pedig úgy érzi, oda a lébecolás, amit a félévre tervezett.

És ez teljesen átlagos YA regényhelyzet, amit az tesz érdekessé, hogy egy mélyen vallásos, mormon környezetben játszódik mindez, ahol mindössze ők ketten és a családjaik nem vallásosak. Ebből következik, hogy Tanner szerelme is vallásos lesz, mégpedig a mormon püspök fia, Sebastian, a srác, akinek szerződése van egy kiadóval az előző félévben írt regénye kapcsán, és aki (ezt csak a hangsúlyozás kedvéért ismétlem meg) a mormon püspök fia, és az egyház fontos építője.

Az, hogy Sebastian viszonozza, illetve viszonozhatja az érzelmeket, az csak sokára derül ki, és ez nem is vállalható fel igazán az életében. A mormon közösség ebben a regényben rendkívül bigottan és konzervatívan van leírva. Amikor a regényben megismerjük Sebastiant a könyvére, illetve a megjelenést követő turnéjára koncentrál, aztán két évre missziós küldetésre kell majd mennie, ahol nem tarthatja a kapcsolatot a barátaival. És persze Sebastian mormon, és az egyház elfogadja a vágyat, de nem fogadja el a testiséget vagy hogy egyáltalán engednek bárhogyan is a vágynak.

A regényben két nagyon különböző embert ismerünk meg, akik az önelfogadásuk még egészen más részénél állnak. Tanner számára természetes, ha csókolózik egy fiúval, Sebastiannak ezt le kell játszania magával, hiszen azt sem tartja természetesnek még, hogy egyáltalán vágyik egy fiú csókjára. És, ha vágyik is, nem akar belehelyezkedni a meleg címkébe, mert tudja, hogy a melegeket a szüleik és a közösége megveti, miközben ő elismert tagja a közösségüknek, és soha nem élt ezen kívül.

Sebastian szülei nem tudják kezelni mégcsak a felvetést sem, hogy meleg lenne a családban, miközben Tanner szülei sokszor már viccesen állnak a ló másik oldalán. A házuk olyan lehet, mint a pride vonulás a leírásuk alapján, és még a kötényükkel is kifejezik, hogy támogatják és elfogadják a gyermeküket. Mármint egészen addig, amíg nem egy mormont hoz haza. Tanner édesanyja mormon családból érkezett és a testvére leszbikus, így közelről láthatta azt, hogy mit kell kiállnia a közösséggel szemben egy családtagnak, és ezt egy anya nem kívánhatja a fiának.

Egyszerre ér ebben össze Tanner önfelvállalása és a szülők akarata. Nem az erdőkben bujkálva vagy titokban összemosolyogva képzelik el a szerelmen alapuló kapcsolatukat, és ez a regényen át vezető konfliktus. Tanner a szemináriumra is a kettejük kapcsolatáról ír, és nem tud másról, miközben ennek a helyzetnek a felvállalása még a tanár előtt is egy nagyon erős gesztus volna, amire Sebastian nem áll készen.

És bár Tanner a regény főszereplője, amit tök megértek, mert egy szerethető, érzékeny és jó fej szomszéd srác, aki szerelmes tud lenni, az igazán nagy fejlődést Sebastian tudja meghozni. Tanner kész van, tudja, hogy el fogja hagyni a kisvárost, ahol él, egy életre foglalt a legjobb barátnőjének a pozíciója, és igazából semmi nem változik az ő nézőpontjából. Az igazi konfliktusokat Sebastian életében látjuk, viszont jó, hogy egy hozzánk közelebb álló szemén keresztül nézünk erre. Így tudunk összehasonlítani egy olyan családi beszélgetést, amiben a résztvevők figyelnek egymásra és mesélnek magukról egy olyannal, ahol mindenki tojáshéjakon lépked. És ez a dilemma az egész regényen át vezet.

Összességében tehát az Autoboyography egy jó könyv, szerethető ifjúsági karakterrel, aki a queerségével új színt hoz a magyar LMBT közeg számára is. Jól épül fel a világa, amiben ő az átlagosságával mégis különcnek számít, jól működött a szöveg, és meg lehetett rajta bizonyos pontokon hatódni is.

Kedvenc részem: Amikor imádkozás közben Sebastian úgy érzi, hogy a Tanner iránti szeretetében nincs semmi bűnös. Ez egyrészt tök fontos állítás, másrészt nekem is volt egy nagyon hasonló élményem, amit majd, ha elfogynak a vallási témájú meleg könyvek (még három biztosan van), akkor majd elmesélek, de addig szeretnék minél több nézőpontot elolvasni.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik egy könnyű ifjúágira vágynak. Azoknak, akik már most szerelmesek az Autoboyography történetébe, és azoknak, akik ezután lesznek. Azoknak, akik olvasnának valamit, ami elgondolkodtatja őket, de mégis szórakoztató, azoknak, akik olvasnának egy jót az első szerelemről, és azoknak persze, akiknek ez az értékelés felkeltette az érdeklődését.

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv
Könyvmolyképző, Vörös pöttyös könyvek, 2019.
382. oldal.
Így olvastam: Egy nap alatt, pihenésképpen a szorgalmi időszak végén. Nem dobott ki a szöveg, könnyen rá lehetett kapcsolódni. Működött.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha van kérdésetek, vagy olvastátok már a könyvet, hagyjatok bátran hozzászólást a komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni. Éppen így igyekszem érkezni a következő bejegyzéssel, ami a januári summa lesz, de jönnek majd értékelések is.

Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található bejegyzés gombra, ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra, vagy a nemrég kezdett twitterre.

És semmi esetre se felejtsd, vagy legalább a következő posztig ne:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Cristina Lauren: Autoboyography - Egy fiús könyv

2020. január 27. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről mesélek, ami már a megjelenés előtt is sikerkönyvnek számított Magyarországon, hiszen az egyik legolvasottabb angol nyelvű ifjúságiról lesz szó. Különösen öröm számomra, hogy bár a szöveg gyakran összemossa a biszexualitást és a queer személyiséget a könnyebben megmagyarázhatóság érdekében, de mégis egy jó queer főszereplőről és egy jó könyvről mesélhetek, először a nagy értékelés előtt egy rövidebb, ajánló jellegű bejegyzésben:

autoboyography.jpg„Nem több, mint egy srác története, a legszánalmasabb önéletrajz, ami arról szól, hogyan szerettem bele valakibe.”

Tanner egy queer kamasz srác, aki néhány éve a mormonok lakta Utah beli kisvárosban találta magát ateista családjával, akik büszkék a fiúk queerségére. Az egyetlen barátja a szintén ateista Autumn, aki a gimnázium utolsó félévében végre szeretett volna beiratkozni az iskolájuk híres kreatív-írás szemináriumára, és örülne, ha Tanner vele tartana.

A szemináriumon segítséget nyújt neki a tavaly végzett Sebastian, akinek az első regénye már kiadónál van, és egyébként a mormon püspök fia. Kettejük kapcsolatán át láthatjuk az ébredő felismerést,
az ateista és mormon szocializáció, és az elfogadó-elutasító család különbségeit, és közben egy regény is születik, amit semmiképpen sem szabad másoknak elolvasni. Mert egy szép szánalmas kis önéletrajz arról, ahogy két ember szerelmes lesz, és próbálják átlépni az őket gúzsba kötő világokat, és igyekeznek megtanulni élni.

Hamarosan érkezem róla hosszabb értékeléssel!

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

André Aciman: Találj rám!

2019. november 13. - Szilvió

Sziasztok,

ma az év egyik legvártabb megjelenéséről, a Szólíts a neveden folytatásáról hoztam nektek értékelést, amit sokan már a Margó Irodalmi Fesztivál után is olvashattak, viszont úgy gondoltam, hogy mindenképpen megvárom a hivatalos megjelenést, amin már bőven túl is vagyunk, így ideje belecsapni a lecsóba.

talaljramxdxdxdxd.JPG

Nagyon vártam ezt a könyvet, és rettenetesen féltem is tőle. Azt gondoltam, hogy csak a piaci érdek diktál a Szólíts a neveden mellé egy újabb kötetet. És bár ezzel most is egyetértek, olvasva a könyvet már meg tudtam nyugodni. André Aciman ismeri a Szólíts a neveden lelkét, és egyszerűen továbbírta azt. Három szereplő életét követjük végig, négy fejezeten keresztül, amikben öt-öt évvel kerülünk egyre távolabb a Szólíts a neveden idejétől. A regény szereplőinek dilemmái nagyon hasonlóak a Szólíts a nevedenben olvasottakhoz. A szereplők az első pillanattól kezdve érzik egymás között a kémiát, mégis van valamiféle bizonytalanság, kerülgetés bennük.

A szerelem az egész regény alapmotívuma vagy alapkérdése lesz. A tiszta szerelem, amiben együtt tudunk úgy önmagunk lenni valakivel, mint sosem. Az a szerelem, amelyik egyértelmű. Ami a legkézenfekvőbb, legmagátólértetődőbb dolog a világon. Amikor úgy érezzük, hogy nem éltünk korábban. És ez nagyon áthatja az egész regényt. Nem csak ír a szerelemről, hanem nagyon gyakran beszélgetnek és gondolkodnak róla, és ez mégsem válik giccsé, csak szép. És ezt nagyon szeretem a Szólíts a neveden univerzumban, akár a könyvekről, akár a filmekről van szó.

A négy fejezet címeit zenei terminusok adják. Az első fejezet Tempo címmel az édesapa. Samuel történetét írja le. Öt évvel a Szólíts a neveden után Rómába utazik egy felolvasásra és az ott élő fiához, már elvált férfiként. Amikor Elio kirepült rájöttek a feleségével, hogy ők tulajdonképpen barátok, és nem tudnak mihez kezdeni egymással. Az anya már új kapcsolatban él, és a vonatúton Samuel is találkozik valakivel. A nála sokkal fiatalabb, szomorúnak látszó Mirandával.

A kötet leghosszabb fejezete ez, és ez nem is véletlen. Nagyon fontos a történetben Samuelnek az Elioval és Mirandának az apjával való kapcsolata, mert ezen át őrlődő apákat látunk, akiknek alapvetően jó kapcsolatuk van a gyermekükkel, de félnek, hogy a terhükre vannak. Miranda esetében ez már realizálódott is, úgy érzi a mostani kapcsolata már csak valami helyett van, és hiányt mutatja, még akkor is, ha külső szemmel egy vidám apa lánya kapcsolatot látunk.

És emellett nagyon hasonló helyzetben látjuk Samuelt, mint amiben Eliot láttuk korábban. Csodál valakit, gyermeki lelkesedéssel. Mindenben jeleket keres, és tele van bizonytalanságokkal. Mint az ember, aki először érez szerelmet. Nem hisz abban, hogy valósággá válhat az, amit annyira remél, és nem tagadja el a testi vágyat sem. Tudja, hogy szerelmes, de nem gondolja magáról, hogy a szerelem tárgya lehet. Nagyon gyakran beszél arról Miranda, hogy mostantól ketten vannak, ketten akik az első pillanattól kezdve ismerik egymást, és Samuel lassan, bizonytalanul helyezkedik ebbe a helyzetbe bele, de kényelmesnek találja.

És ez leginkább az a szerelem, amit mi el akarunk képzelni. Nagyon filmszerű, de lassú, még akkor is, minden néhány óra leforgása alatt történik. Két magányos ember megismerkedik egy vonaton, és egymás magányában felismerik saját magukat. Nagyon hasonló Miranda és Samuel személyisége, gyakran el is hangzik, hogy tudom, mert ismerlek. És ebben jó hátradőlni, még akkor is, ha Aciman itt még egy picit elfészkelődött. A fejezet nagyon hozza az apa megszokott bölcsességét és a fiatalos áradó érzelmeket, de nekem elfáradt az utolsó 20 oldallal, egy feszesebbre húzás itt jól tudott volna esni.

 A második fejezetben Elio ismerkedik meg egy nála idősebb arisztokrata férfivel, Michellel. Elio továbbra is ugyanolyan esetlen és zavart, mint ahogy korábban megszerettük, de már sokat tanult az apja bölcsességéből és emberiességéből. Ebben a kapcsolatban a szerelem leginkább úgy néz ki, mint valaki által megtalálni a lelkünket, amiről nem is gondoltuk, hogy elveszhet. A jelen időben a két szereplő nyomoz Michel apjának egy régi titka felől, amiben a történelem felé tekintenek a szereplők és egy régi melegszerelem lehetséges története tűnik fel előttünk, amiben ismét Előkerül Elio zsidósága is. Nagyon jót tesz a regénynek, hogy sokat beszélgetnek akár ennek kapcsán is az életükről, így megtudjuk, mi is történt Elioval az elmúlt tíz évben, és hogy hogyan gondol vissza az Oliverrel való kapcsolatára.

Ugyanakkor ezek a történetmesélések gyakran érezhetően nekünk szólnak, és kiugranak a regény teréből. Nádasdy Ádám egyszer azt a példát hozta, hogy "Hogy van édesapánk, az öreg gyógyszerész?", és nyilván ez egy paródiamondat, de több hasonló gesztussal találkozunk a fejezetben. Van, hogy érezhetően kötni akar a Szólíts a nevedenben történtekhez, vagy megmagyarázni az azóta történt változást, de például Elio nem megáll és elgondolkozik a szobor mellett, hanem mesél nekünk arról, hogy milyen a viszonya ahhoz a szoborhoz Rómában. És ez mindig furcsa, mert amúgy meg nem direkt az elbeszélés ennyire. És ez tudott zavaró lenni, mert nagyon intim közegben is járunk így.

A harmadik fejezetben Olivert látjuk, aki épp befejezi vendégprofesszorként való munkáját egy egyetemen, és búcsúbulit tartanak a bedobozolt lakásban. Az erkélyen Paul, egy kollégája és Erica, egy jógatársa beszélgetnek, és Oliver szerelmes tudna lenni beléjük, és otthonra találna köztük. Bár ők eddig nem találkoztak soha sem, szinte végig egymással beszélgetnek, szóval lehet valami a kémia kérdésben. Oliver rájön mellettük állva, hogy szerelmes akar lenni, és nem kompromisszumokat akar hozni.

Az egész regény fő üzenete, hogy mi bánjuk meg azt, ha úgy döntünk, szerelem nélkül élünk, és mégis nagyon könnyen dönthetünk úgy. Ezeknek a szereplőknek el kell számolniuk minden nap a lelkükben lévő hiányérzettel, egészen addig, amíg ezt be nem töltik. A negyedik fejezet a korábbi háromból következik, ezért nem mesélhetek róla többet, csakhogy tovább építi az univerzum lelkét. Ezek a férfiak érzékenyek, filozofikusak, érzők, követnek el hibákat, és nagyon tudnak szeretni. Ez teszi nagyon érvényessé és működővé az egész szöveget.

Kedvenc részem: Szóval két idézetet írtam ki a moly.hu-n a Szólíts a nevedenből. Az egyik az apa beszéde, a másik pedig ez:

Azt hittem, értem, miért esküszik mindenki a Sant’Eustachio kávéjára, vagy talán csak szerettem volna azt hinni, hogy értem, noha biztos nem voltam benne. Még azt sem tudtam biztosan, ízlik-e valójában. talán mások sem, de nem akartak kilógni a sorból, így lelkesen hangoztatták, hogy nem élhetnek a Sant’Eustachio kávéja nélkül.

És benne van ez a Találj rám!-ban. A kávézó Samuel és Elio kedvence lesz, és Elio egyszer csak azért szakított egy lánnyal, mert nem tartotta különlegesnek ott a kávét. És a Sant’Eustachio kávézó egyébként is nagyon különleges hely lesz Elio számára, mert itt ismerkedik meg azzal a városi értelmiségi polgári léttel, ami annyira Rómába vonzotta. És én ezt nagyon-nagyon-nagyon szerettem. :)

Végezetül nem tudom kinek lehet a Szólíts a neveden folytatását ajánlani. Azt hiszem a legtöbben, akik már olvasták a Szólíts a nevedent úgyis elolvassák ezt. Talán azoknak ajánlom itt a végén különösen, akik hozzám hasonlóan féltek, hogy nem lesz jó. Nos, nekik azt üzenem, hogy de, jó lett, olvassák bátran!

André Aciman: Találj rám!
Atheneaum, 2019
296 oldal
Így olvastam: 3 nap alatt. Az első fejezetet két hosszabb ülésben, mert lefárasztott, a vége pedig már sodort és vitt és működött.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran nyomot a komment szekcióban, ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél a következőkről sem lemaradni kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon háttértartalmakért. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less br bátran instagramra.

A következő bejegyzésig pedig ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Cloe Benjamin: A halhatatlanok

2019. október 25. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy különleges könyvről fogok mesélni, amely 2018-ban a megjelenésétől berobbant a nemzetközi sikerlistákra, és nem sokkal a megjelenés után, az idei Könyvfesztiváltól már magyarul is elérhető. És azért különleges ez a könyv, mert nem egyértelműen tűnik sikerkönyvnek, nem használja a megszokott sémákat, sőt, nagyon mást hoz: negyven évet mesél el onnantól kezdve, hogy 1969-ben négy testvér bekopog egy jósnőhöz, és megtudakolják, mikor fognak meghalni. Az életről mesél ez a könyv, és nem ad megmikrózható, előfőzött válaszokat.

covers_539216_1.jpg

A regény elején megismerjük a Gold család nagy egységét. A magyar-lengyel zsidó bevándorló család legfiatalabb tagjait, a szabó Sault és a család összetartásáért felelős Gertie-t, aki korán vált anyává és az egyetemet is fel kellett adnia akkoriban azért, hogy családanya lehessen. Lassan születnek meg a gyerekek. Először Vayra, a szófogadó nagylány, majd Daniel, aki már egy igazi férfi, amikor megismerjük, a rumlis Klara, aki mindig saját utakat keres, és Simon, a gondtalan legkisebb, akire az anyja igazán támaszkodik. Ebben a családban úgy alakul, hogy előre le vannak osztva a szerepek. Vayra és Daniel egyetemre mennek, a zsidó kultúra szerint Daniel venné át a családfő szerepét, Klara valahol kiesne, lázadásból, Simon pedig átveszi az apja szalonját... Persze ez nem volna igazán érdekes, bár Benjamin biztosan ezt is jól meg tudná írni.

A regény prológusában megkapjuk a történetet a Jósnővel 1969-ben. Ekkor Vayra és Daniel kamaszok, Klara és Simon még szinte gyerekek. A prológus után rögtön bele is csapunk Simon életébe az apjuk halálától kezdve. A regény izgalmas felosztású, a négy testvért követjük végig, akik nagyon különböző utakon teljesítik be a sorsukat. Merthogy bár nem beszélnek róla, és nem osztják meg egymással a gondolataikat, ez a jóslat dolgozik bennük. Van olyan karakter, aki azért él belevaló életet, mert rövid életet jósol neki a jósnő, van aki az öregedés meggátolását kutatja, és van, aki menekül a jóslat elől. Ezt én különösen parának találtam, mert nagy paradoxon az, hogyha hiszünk egy jóslatban, amit tehát megvalósul majd a hitünk szerint, akármi történik, akkor elkezdünk ellene tenni, vagy menekülni ellene... Erre már az Oidipusz királynál rájöttem elsősként, és nagyon büszke voltam magamra érte. :D

A regény első részében Simont követjük tehát, és vele fogok különösen hosszan foglalkozni, mert a legfiatalabb testvér bizony melegnek bizonyul. Nagyon fiatalon elsősorban a Klarával való beszélgetéseiből ismerjük meg. Először a nővérének vall a melegségéről, és arról, hogy ezt 10.-es kora óta tudja. Együtt döntenek arról, hogy lelépnek, megszöknek közösen, bár Klara bárhová mehetne, mégis San Fransiscóba, ahol már ebben az időben is könnyebb megélni a melegséget. (Három évvel évvel vagyunk túl a Stonewall után.) És Simon bele is veti magát a meleg életbe. Találkozik bárokkal, drogokkal és szexszel, mindazzal, amit San Francisco egy meleg számára tartogathat 1972-ben. Gyors munkát szerez a Lilu nevű bárban, táncosként, majd beiratkozik egy balettakadémiára is, hogy ott képezze magát. Látszólag persze a tánc csupán kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy ne a nővére nyakán kelljen élnie, azonban ez sokkal többé válik. Önigazolássá. Nagyon ki akar tartani mellette, mert ez nagyon szembe megy a családja értékrendszerével. Azzal a családjával, amitől látszólag csak egy egyszerű buszút, mégis egy hatalmas üvegfal választja el.

Azt választottad, hogy elhagysz bennünket, hát élj együtt ezzel a tudattal.

Simon pedig mindig úgy gondolta, hogy ez nem a neki való élet. Karrier. Ház. Család. Neki nem ezek az értékek fontosak. Ha már egy jósnő rövid életet jósolt neki, ő úgy gondolta, betartja Janis Joplin másik két parancsát is az "Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen és halj meg fiatalon!" mondatból.

Egészen addig jól is halad, amíg meg nem ismerkedik Roberttel a balettcsoportból. Ő lesz Simon barátja, és nagyon hasonló helyzetben élnek. Két gyökértelen, sehová nem tartozó meleg férfi. Szép, ahogy egymásra találnak. Robert vegyesházasságból született, így igazán sem a fehérbőrű sem a fekete társadalomban nem tud érvényesülni. Aztán melegként nem tudott az amerikai fociban, és végül már nehezen illeszkedett be a baletttársulatába és a melegbárok világába is.

Kettejük kapcsolata önmagában is izgalmas, megvannak a működő mechanikák: Simon főzi a kávét, Robert ágyaz meg például, kialakul a baráti társaságuk, és együtt ünnepelnek, mert a melegek nem nagyon szoktak hazamenni a családjukhoz karácsonyozni ebben az időben. És persze izgalmas ez a kapcsolat abban az értelemben is, hogy az LMBT történelem központjában játszódik akkor, amikor az igazi dolgok történnek. Beszámol rendőri túlkapásokról a Stonewall után is, beszél a pride mozgalommá válásáról vagy megemlékezik Harvey Milk haláláról is, amikor a melegbárok zárva tartottak. És korán és baromi erősen tematizálja az AIDS-et is, ami a nyolcvanas évek elején üti fel a fejét, elsősorban a melegek között. Beszél a személyes oldaláról, miközben a tájékoztató mozgalmak működésébe is betekintést kapunk, amik nem tudják nevén nevezni a kórt, mert nincs neve sokáig, csak a melegek rákjaként tartják számon, é polaroid képekkel meg kézzel írt szórólapokkal próbálják felhívni a lakosság figyelmét a veszélyre... Rettenetesen erős és izgalmas történetet kapunk tehát Simonén keresztül, ami rögtön behoz a kötet terébe, csakhogy aztán egy tragikus női sorsot is lássunk rögtön utána.

Klara sorsa szintén nem illeszkedik az otthon, férj, család, gyerekek modellbe, bár próbálkozik. Talán pillanatokig el is hiszi, hogy szerelmes. A nagymamája életét akarja újraélni, aki híres bűvész volt, és a fogával képes volt tartani magát városok felett. Tőle örökölte Klara a nevét, és az azzal járó lázadását. Nagyon izgalmas karakter az övé, mert hamar megtalálta azt, hogy mit is szeretne, de sokáig csak állandó munkahely mellett tehetett érte. Ismerte a társadalmat, általában ismerte az embert, és ez nem csak pozitív tulajdonság az ő esetében. Klara távolodik el legjobban a családjától, és az ő története talán a legtragikusabb is. Vagy legalábbis hozzám ő állt a legközelebb, mint karakter és mint személyiség.

Daniel katonaorvos, akit nyugalmaztak. Az egész életét arra tette fel, hogy nyugodtan élhessen, és ezért néha konfliktusokat is vállal a családtagjaival is. Ő mond ki ítéleteket, és ahogy a zsidó hagyomány is elvárja, ő tölti be a családfő szerepét is az apjuk halála után. Ennek a racionalatiásnak az ellenpólusaként ő őrül bele a leginkább a jóslatba, és erőn felül próbálja megakadályozni az egyre inkább közeledő végzetét.

Vavya, a legkorábban született és legtovább élő testvér nagyon különösen reagál a jóslatra majd a testvéreinek az elvesztésére. Elzárkózik mindentől, az egyetlen szociális tevékenysége az anyja meglátogatása. Egy laborban dolgozik, ahol az öregedés megelőzésének, kitolásának a lehetőségeit kutatják főemlősökön. Ezen túl nem is igazán kapcsolódik a világhoz. A regény folyamán megismerkedik egy férfivel, aki újságíró és a kutatóintézetről szeretne írni, de nem igazán marad szakmai jellegű a kapcsolatuk. Már ha az is volt valaha. Szintén izgalmas történet, amiben végre szóba kerül a jóslat is, és a sokat látott idős anya a véleményét is kifejezi:

Hogy hihettétek el azt a marhaságot?

És végül is sok marhaság van ebben a regényben, amik mind a hit és a mágia valamiféle arányáról beszélnek. A szereplők olyan helyzetekbe keverik magukat, amikből következik a sorsuk, mégis maguktól értetődőek ezek a szituációk, a szereplők személyiségükből, igazi önfelvállalásukról mesél. Nem tudjuk, hogy a sorsról beszélünk-e, a hit erejéről, döntésről, vagy döntések sorozatáról... Nem tudjuk melyik volna jobb. Van, aki próbálja kimaxolni az életét, míg mások egy egész életen át próbálnak meglapulni. Van, akinek lehetőséget és bátorságot adott ez a jóslat, mást pedig legyengített és kiszolgáltatott. Jó szám ez a négy a testvérek között. Sikerült nagyon különböző alternatívákat megmutatni, amik nagyon különlegessé teszik ezt a regényt.

Kedvenc rész: Amikor beszűrődik a történelem a lapok sorai közé, legyen szó, 2001-ről, vagy a meleg történelem nagy eseményeiről. Jó szemtanúkról és hétköznapi emberekről olvasni mindig, de nagyon érzékenyen bánt ezzel a szöveg.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik nyitottak valamire, ami egészen más, mint amit a könyvpiacon megszoktak. Már a regény nyelvhasználata is beszédes, nem szól jól akárkinek. Ajánlom azoknak, akik néha csak úgy elgondolkodnak az életen, és hajlandóak letenni a saját korábbi gondolatait. Ajánlom azoknak, akiket érdekel, milyen különféleképpen lehet élni. Ajánlom azoknak, akik nem csak olvasni szeretnek, hanem új kérdéseket keresni is. Azoknak akik gondolkoztak már azon, tudni szeretnék-e, mikor hallnak meg, és nincs még egyértelmű válaszuk. Ajánlom azoknak, akiknek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Cloe Benjamin: A halhatatlanok
Maxim, Mont Blanc válogatás, 2019
384. oldal
Így olvastam: Lassan, mert baromi szép a nyelve a szövegnek. Egyrészt a négy szereplőnek is változik a beszédmódja, másrészt viszont maga a nyelv is az elbeszélés részévé válik, van benne valami, ami emlékeztet a zsidó misztikára, vagy a filozófia nyelvére, és ezzel is kiemeli a történetet. Nagyon jó volt olvasni, de kellett egy idő, amíg megszokod. Nekem elég volt a prológus, utána vitt Simon története, de ezt melegként szinte mondanom sem kell.

 Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Maxim Kiadónak a bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésed, megjegyzésed volna, keress bátran komment szekcióban, ha nem szeretnél a következő bejegyzésről sem lemaradni, katinst a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Előbújós #S3E1: Ezekért mind hálás vagyok, hogy meleg lettem

2019. október 11. - Szilvió

Sziasztok,

ez a nap más mint a többi. Ma van a Nemzetközi Coming Out nap, vagyis ma ünnepli az LMBT társadalom a láthatóságát, ami nagyon sok szempontból fontos. Ma már több szociológiai kutatás is kimutatja, hogy aközött, hogy van-e valakinek LMBT ismerőse, és aközött, hogy homofób-e fordított arányú összefüggés van, vagyis azoknak, akiknek LMBT ismerőseik vannak, ritkábban homofóbok. Szintén fontos az előbújás személyes szinten. Sok leszbikus, meleg ember hivatkozik a párjára párként, és mesél el akár történeteket teljesen uniszex szavakkal, mert sem hazudni, sem előbújni nem akar az adott helyzetben. És persze egyedülálló emberként is fontos lehet, ha párt keresünk, vagy ha csak a randinkról, olvasmányélményeinkről, az életünkről mesélünk valakinek… Aztán arról sem érdemes megfeledkezni, hogy csak egy olyan kisebbség tudja az érdekeit képviselni a mindenkori hatalommal szemben, ami jól látható és meghatározható.

A mai bejegyzésben arról lesz szó, hogy miért vagyok hálás, amiért ehhez a közösséghez tartozom. Miért örülök, hogy nyíltan megélhetem és meg tudom élni a melegségemet. Mit jelent ma számomra melegnek lenni ma, amikor boldog vagyok. Mutatom:

s3e1.JPG

1.: Van az identitásomnak egy fontos része, amiért meg kellett küzdenem.
És erre a küzdelemre büszke lehetek.

Nagyon hosszú utat kellett bejárnom onnantól, hogy azt kezdtem érezni, hogy a fiúk tetszenek, addig, hogy ki tudtam magamról mondani, hogy meleg vagyok. És ez az út nem volt könnyű, pedig nagyon sok olyan ismerősöm volt, akiről tudtam, hogy ez biztosan nem jelentene problémát, és szakmai segítséget is tudtam volna kérni, de nem voltam rá képes, amíg bennem le nem dőlt valami. Valami, amit én döntöttem le. Lassan, egy hatalmas falat egy parányi kis vésővel.

Mindezt egy olyan világban, ahol az LMBT fiatalok sokkal veszélyeztetettebbek a depresszióval és az öngyilkossággal szemben, persze nem véletlenül. Ma melegnek lenni krízist jelent számos fiatalnak, akik olyan dolgokat éreznek, amire eddig nem láttak példát, és ami szembe megy azzal, ahogyan nevelték őket.

Amikor arról beszélünk, hogy büszke melegek vagyunk, akkor arra az útra vagyunk büszkék, amit az első felismeréstől a jelenig bejártunk, mert egy nehéz út ez, amire teljesen legitim büszkének lenni.rainbow.gif

2.: Van titkom.

Nádasdy azt írja, ma melegnek lenni elsősorban titok, és ez sokkal értékesebb a mai világban, mint elsőre gondolnánk. Van valamink, ami valamilyenné tesz:

Jó dolog melegnek lenni, ha már muszáj. Jó azért, mert az ember valamilyen. Jó dolog valamilyennek lenni. Sokan ezért irigyelnek minket. Titka van az embernek. Hiszen a mai világban melyik 18-20 éves fiatalnak van komoly súlyos titka?

titok.gif

3.: Tudok nevetni a heteronormatív gondolkodáson.

A világban vannak férfiak és nők, akik együtt vannak, vagy együtt lehetnének. Nagyon sokan gondolkodnak így. És nem feltétlenül kirekesztésből, csak a társadalomban ezt a mintát látják. Félve mondjuk ki, hogy ez a normális, szóval mondjuk inkább, hogy ez az átlagos. És ez jelenik meg, amikor emberek gondolkoznak, vagy beszélnek. És ez nagyon gyakran szül vicces szituációkat.

Az egyetemi csoporttársaimnak úgy bújtam elő, hogy a lányok beszélgettek a barátaikról, mikor odaültem hozzájuk, az egyik lány megszólalt viccből, hogy És akkor most te mesélj a barátodról. És akkor én elmondtam, hogy épp nincs pasim, de amúgy lehetne, merthogy a fiúkat szeretem. És már sok ilyen történet van, és ezek baromi jó helyzetek olyan emberekkel, akikkel lehet együtt nevetni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

#üzenjükadevianciánakhogyőismegértse

Szilveszter Veszprémi (@v.sziszii) által megosztott bejegyzés,

4.: Adottak azok az emberek, akikkel sorsközösségünk van.

Persze nem minden meleg jó fej, ahogy nem minden heteró, nem minden nő, nem minden férfi, és egyáltalán… De ha két meleg elkezd barátkozni, egyszer csak szóba fog kerülni, hogy min mentünk keresztül, előbújás, család tudja-e, és nem kell túlmagyarázni, ami csodálatos. És kapunk persze más stratégiákat, élettapasztalatokat is más melegektől. Hogyan bújt elő, vagy nem bújt elő a legutóbbi munkahelyén, ilyenek. És ezt nagyon jó olyannal megbeszélni, aki nem csak nagyon akarja érteni az életednek ezt a részét, hanem át is élte.team.gif

5.: Megismerkedtem csodálatos, nyitott emberekkel.

Ez most az új kedvencem. Akár a melegaktivizmusban töltött másfél évemre, akár a blogra, akár most a TEDx előadásomra gondolok, mindig arra jutok, hogy azok az emberek, akik nyitottak az LMBT téma felé vagy ismerik a történetemet, mindig nagyon nyitottak, kedvesek, és nagyon jókat tudunk velük beszélgetni. Nagyon kemény és fontos történetek állnak mögöttem, és nagyon jó emberek, akiknek a bizalmukért és a barátságukért hálás vagyok, és ezek közül többet tényleg a melegségemnek köszönhetek. kozosseg.gif

6.: Átgondolhattam, hogy hogyan szeretném megvalósítani magamat.

Ha végignézel ma ismert melegeken, nagyon sokan nagy önmegvalósítók, és bár nem merném magam más téren velük egy lapon említeni, azért ebben a sorban mégis látom magam. Ma melegnek lenni azt jelenti, hogy nagyon sok minden hiányzik. Felfoghatatlan, hogy nincs az országban LMBT könyvesbolt, és könyves blog sem volt három évvel ezelőtt. Felfoghatatlan, hogy egy olyan városban élek, ahol nincs nappali nyitvatartású LMBT közösséget célzó vendéglátóüzem. Nagyon hiányzik a médiában és közéletben a korrekt LMBT reprezentáció. Ezek arra várnak, hogy emberek betöltsék őket. És a bloggal megtettem, és életcélt kaptam vele. Akarom csinálni, és jó akarok lenni benne. Ezen keresztül szeretném megvalósítani magamat. És azt hiszem ezt sokkal nehezebb lett volna heteróként megtalálnom, és könnyen lehet, hogy most egészen más álmokat kergetnék.

tumblr_e2f271fcbee8bc0ae20f1f06f2ae49ba_c413ef9a_400.gif

7.: Ma már tudom, milyen nem melegnek lenni.

A TEDx előadásomon arról meséltem, hogy 16 évesen a két legfontosabb tulajdonságom az volt, hogy meleg vagyok, és hogy nagyon szeretek olvasni. Ma már nem tudom, hogy a meleg benne van-e a két legfontosabb tulajdonságom között. Talán azt kell gondolnom, hogy nincs. Nem úgy megyek ki az utcára, hogy meleg vagyok, még srácokat sem úgy nézek meg, hogy meleg vagyok. És nem úgy veszek könyveket, és nem úgy olvasok, hogy meleg vagyok. Egyszerűen vagyok. És néha eszembe jut, hogy ja, igen, amúgy meleg vagyok. Mert úgy érzem, „amúgy meleg” vagyok. Nem tudom mikor alakult ez át bennem, de most már határozottan így érzem.

ferfi.gif

Ennyi lettem volna mára. Ezzel a poszttal szerettem volna ünnepelni a láthatóságomat, és megmutatni, picit viccesen, de azért komolyan, mennyire sokat jelent számomra az, hogy megélhetem a hétköznapokban önmagamat, akár melegként is. Bár nem gondolok nap mint nap erre, de fontos végiggondolni néha, mennyire fontos is az, hogy nem kell titkolóznom, csak egyszerűen lenni tudok. :)

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok! Ha kérdésed, megjegyzésed volna, keress bátran komment szekcióban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppen így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel.  Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon háttértartalmakért. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

A következő posztig pedig semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kim Leine: Kalak

2019. október 04. - Szilvió

Sziasztok,

rögtön azzal kezdem, hogy ma egy kemény kötetről lesz szó. Egy olyanról, aminek az első húsz oldalán több erős dráma van, mint amennyit egy átlagos könyvben találunk. Egy olyat, ami ledob magáról minden tabut, és a meztelen császár nem szép, de igaz. Kim Leine a saját életéről beszél, szép nyelvvel, jó olvasni, még akkor is, ha néha fel kell emelni a fejünket, hogy kibaszdmegozzuk magunkat. kalak.JPG

Kim Leine ott kezdi, ahol igazán érdesem egy történetet kezdeni. 17 évesen minden előzetes tervezés nélkül meglép a Jehova Tanúi által épített kis norvég faluból, és felkeresi az apját. Bejelentés nélkül toppan be Koppenhágába üres zsebbel és minimális városismerettel. A meleg apja ekkor egy férfival él, és már számít az érkezésére, mert Leine anyja odatelefonált. Leinének fogalma sincs ekkor az apja melegségéről, de nem zavarja később sem. Nem helyezi igazán kontextusba, hogy az apja a melegsége miatt hagyta el, és a melegsége miatt nem vett részt a nevelésében a vallásos kis közösségben.

Aztán az apja kikezd vele. Többször. Akkor még a 17 éves Leine ezt élvezi is. Elhiszi amit az apja mond, hogy ez is csak a szeretet kifejeződése, és végül az első ellenkezésére az egész abba is marad, tehát látszólag nincs is semmi baj. Sokáig Leine sem gondolja ezt problémának, az olvasóban pedig végig megmarad a feszültség. Továbbra is együtt élnek. Hárman, egy családként. Leine tanul, rengeteget olvas, felszippantja a kultúrát, nagyokat vitatkoznak és sokat sétálnak. Évekkel később Leine már ápolóként és drogfüggőként Grönlandra kerül. Vagy hát menekül. És néha vissza kell mennie Koppenhágába, ahonnan mindig Grönlandra vágyik vissza. Közben felesége lesz. Nem szerelemből, hanem kényelemből, egymáshoz szokásból, praktikusságból. Gyereke is születik. Végig szeretőkhöz jár, különbözőkhöz, akik bele-beletipornak az életébe, Leine ugyanis a feleségének sem akar hazudni.

És ez történik az egész regényben. Egyre fokozódik Leine gyógyszerfüggősége, egyre több egészségtelen szexuális kapcsolaton lépdelünk át, egyre nagyobb Leine démona. De persze erről nincs szó. Leine nem elemez. Sem főszereplőként, sem narrátorként. Csak regisztrál. Sodródik a szerző az életében, és ez kitartja a leíró feszültséget az egész szövegben, csak az olvasó akad meg, mert ő a saját valósága szerint olvassa, Leine szövegében azonban minden következik valamiből. Leginkább a tehetetlenségből.

És ez a tehetetlenség egyszerre egy rémisztő olvasmányélmény, ugyanakkor nagyon szép is. Ezt a tehetetlenséget őszintén írja le. Realistán, sőt naturalistán. A szexuális aktusok erotikus leírások. A szerelemben poshadó tehetetlenség, valóban büdös. A motivációk valóban önzők. A szétkapart arc kinézete ijesztő. Ha a feleséged előtt tépnek szét, mert szakítottál a barátnőddel, az is.

Grönland szép. Az örök tél borítja, szép szánhúzó kutyák vannak, és távol van a legközelebbi város. Ezen a szép helyen csak meghalni lehet, Megölni egymást, és megölni saját magunkat.

Itt a nők lövik főbe magukat, és a férfiak vesznek be gyógyszert. Itt nem ismerik az öngyilkosokra jellemző viselkedés fogalmát.

Kim Leine tobzódik az identitások között. Az anyja a vallásos közegből képtelen bármilyen életben komolyan vehető hasznos útravalót adni, és az apja melegségét éppen úgy képes eltagadni, mint bármit amiről érdemes volna beszélni. Ezen prűdség, korlátozottság elől menekült Koppenhágába, ahol idegen volt. Idegen, mint aki a városban kószál, vagy aki most tanulja a dán kultúrát, miközben nem értik, nem akarják érteni, amit mond, hiába van kölcsönös érthetőség a dán és a svéd nyelv között. És persze Koppenhágában minden más. Mégiscsak egy főváros. Egy kinyílt világ.

Úgy érzem, kifeszítettek két világ közé. Az egyiket értem és megvetem, a másiktól rettegek, mégis csodálom.

Ehhez képest lesz újabb lázadás Grönland, és az apja polgári értékrendjéhez képest lesz lázadás ápolónak lenni. Leine ugyanis ápoló lesz, de egy kis faluban például szinte orvosként és gyógyszerészként működik. Könnyen fér hozzá gyógyszerekhez, így lesz gyógyszerfüggő. Egyre több kell neki belőle, és az egészségügy kiszolgálja. Becsületesen elvégzi a dolgát, nem lehet rá panasz, csak megtalálja a kis lyukakat, ahol a gyógyszert el lehet könyvelni. Csak ez nyújthat neki kiutat. Már csak ez maradt.

Mert ha szerelem nélkül házasodsz, az nem bűn. Csak el kell tudnod viselni, hogy egyszer csak szerelmes leszel, és akkor már nem csak magadért felelsz. Leine családja ebben az értelemben is a racionalitások mentén mozog. A feleség elengedi szeretőkhöz és szerelmekhez is. Elválnak, ha úgy érzik, de mindig megmarad egy kanapé, ami a démonok elől átmeneti menedéket tud nyújtani. Mert nem lehet már másba menekülni. Leine érzései, akár szerelme már nem az, amiben feloldódik az ember, hanem olyan, amitől irracionálisan függ. A szexus utoljára az apjánál szólt igazán a szeretetről, a szeretők már egy üres férfit kapnak, aki nem érez.

Ezek a nők azonban még ennél is nagyobb ajándékot adnak nekem. Meggyőznek róla, hogy apámon kívül mások is vonzónak találnak.

És ez a regény egyik legdurvább pontja. És nagyon örülök, hogy végre kezembe került ez a szöveg. Az Arthur Less kapcsán már beszéltünk arról, hogy azok a könyvek számítanak igazán a meleg irodalomban, ahol pozitív a meleg szereplő, és könnyen tudunk vele azonosulni. Ez után egy picit keresem a rohadék meleg szereplőket, és nyilvánvalóan nincs nagyobb rohadék meleg szereplő annál, mint aki megerőszakolja a saját gyerekét. Úgy, hogy Leine évekig nem gondolja azt, hogy az, ami az apjával történt, különösen rendhagyó lenne, vagy hatással volna az életére. Leine nagyon izgalmasan mutatja be, mi játszódik egy megerőszakolt ember lelkében és hogy miért hallgatnak sokan évekig.

Egy nap rádöbbenek, hogy levelet írok apámnak. A levelet. Évek óta fogalmazódik bennem. Gyűlölettel teli mondatok, gúnyos, megsemmisítő kijelentések és megértő, barátságos megjegyzések kavarogtak a fejemben. De minden alkalommal elodáztam. Hiszen még mindig a hallgatáshoz értek a legjobban.

Ezt persze ellensúlyozza az apa élettársa, aki az erőszakról sem tud semmit, és kifejezetten emberi karakter, aki nem akar apja lenni a srácnak, csak partner a beszélgetéseikben. A férfi, Svend hálás Leine apjának, és nem kérdés, hogy szereti-e. Felnéz rá, de látja a hibáit, és képes beszélni róla, amikor már az apa-fia kapcsolat megromlott. Egy nagyon mély, őszinte és klassz karakter ő, őrülök, hogy az élet helyrehozta vele a meleg reprezentációt, még akkor is, ha ez nem várató el tőle, és nem is relativizálja az apja bűneit.

Leine egy önéletrajzi regényt írt. Annak is azt a fajtáját, amiben a szerzőnek a démonaival kell szembenézni. Lehet, hogy terápiás is a gesztus, hiszen a szerző a regényben fel-felcsuklóan is írni akar, de ennek a regénynek szépirodalmi tétje van. Nem a szembenézés a fő gesztusa a szövegnek, hanem a pillantás kitartása és az alapos megfigyelés. Leine nem akarja megúszni ezt, ahogy az életet sem sikerült neki. A Kalak azt jelenti grönlandiul, hogy koszos, a szerző pedig magára veszi, és belakja, megérti. Erről szól igazából ez a regény.

Kim Leinének ez a második magyar nyelven megjelent regénye. A következőt, A szellemidéző és a tiszteletest a Margó Irodalmi könyvvásáron mutatja be a szerző személyesen október 12-én a Várkertbazárban. :)

Kedvenc részem: Amikor felfedezi Koppenhágát és megismerkedik a nagybetűs kulturális beágyazottsággal. Alapvetően nagyon érdekel a városi lét, a főszereplő pedig egy városi bámészkodó, csavargó pózát vette fel, ami az irodalomban nagyon beágyazott dolog Baudelaire párizsi versei óta.

Végezetül ajánlom a szöveget mindenkinek, aki valami szépet olvasna, mert ez a könyv szép és igényes. Olyan embereknek, akit érdekel a függés. Függés szülőktől, szeretettől, szerektől. Olyan embereknek, akiket nem zavar, hogy egy könyv nem jut el A-ból B-be, csupán ráközelít a mocsokra. Ajánlom a könyvet mindenkinek, akiknek felkeltette az értékelés a kíváncsiságát. Fontos szöveg, tényleg bátran ajánlom. :)

Kim Leine: Kalak
Scolar, 2016
272 oldal
Így olvastam: Lassan jöttem bele, így napokig csak 20-20 oldalakat olvastam, ráadásul kötelezőm is volt benne, de a második felétől nagy levegőkkel lehet olvasni. Nem kuckózós könyv, mert nem melegíti fel a lelked, de mégis jól olvasható, és tényleg, szép. Grönland baromi szép, és ez a szöveg is. :)
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Scolar Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. :) Ha kérdésed, megjegyzésed volna, keressetek bátran a komment szekcióban, igyekszem hamar válaszolni. :)

Épp így igyekszem majd érkezni a következő poszttal. Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattinst a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Patrick Ness: Mi, hétköznapi halandók

2019. augusztus 29. - Szilvió

Sziasztok,

a mai értékelésben a kedvenc szerzőm legújabb regényéről fogok mesélni, ami rólunk szól. Rólunk, akiknek nincs igazán dolga a világ megmentésével. Akiket nem választottak varázslóvá, és akiknek nincs világmegváltó küldetésük. A muglikról, akik érzik, hogy valami nincs rendben a világunkkal, de azt is tudják, hogy ezzel nincs teendőjük. Patrick Ness most ír egy regényt a mellékszereplőkről, aminek a hátterében, mindegy mellesleg, megmentik a világot, megint.

mi.jpg

Patrick Ness zseni. Tudom, hogy unalmas ezzel kezdeni, de már csak két olyan könyv van a magyar piacon, amit nem olvastam tőle, és eddig mindenét nagyon imádtam. Alapvető élményem vele kapcsolatban, hogy az általunk megtapasztalt, megtapasztalható világot forgatja majd állítja meg egy rendkívül váratlan ponton, és ez ebben a regényben sincs másként. Mégsem épít most klasszikus értelemben egy másik világot. Most a mi tapasztalatainkból, és az ifjúsági irodalom kliséiből merít. A főszereplők végzős gimnazisták, akik előtt lassan kinyílik a világ és akiknek megvannak a maguk sajátos, későkamaszos problémáik. A főszereplők egy baráti kört alkotnak, és egy srác, Mikey szemszögéből, gondolataiból olvashatjuk a regényt.

Mikey egy jó narrátor, figyelmes, és ismeri a közeget, amiről mesél hiszen az a legjobb barátaiból és a családtagjaiból áll. A regény kezdetén a nővérével Mellel, és a barátaikkal Hennával és Jareddel ülnek kint a réten, és egy különös fényjelenség után ők látják utoljára élve a nemsokára holtan megtalált indie srácot. És majdhogynem pusztán ennyire a résztvevőik ők a cselekményeknek.

A kisvárost, ahol élnek, minden generációban el akarja pusztítani valamiféle földöntúli jelenség, amit az indie srácok minden alkalommal legyőznek. De azért van, hogy felrobbantják az iskolát. Ez a regény világában természetes. És ez nagyon furcsa. Hogy nem kezdenek el kérdezősködni, utánajárni, hanem tudják a helyüket, és amennyire csak lehet, ki akarják ebből húzni magukat. Hiszen ez nem is az ő dolguk, hanem az indie srácoké. És ezek leosztott szerepek. A másik nagyon izgalmas felvetése a regénynek, hogy van valami Öt legenda szerű ezekben a támadásokban, mert a felnőttek nem hisznek abban, hogy a halálesetek mögött bármilyen transzcendens entitás állna, pedig az ő korukban is megvoltak ezek a transzcendens jelenségek, amelyekre külön-külön talán még emlékeznek is, de a kollektív tudat nem őrzi ennek a felidézhető emlékeit.

Ebben a tekintetben tehát értelmezhetjük ezt a támadást, ami jelen esetben a halhatatlanok támadása egyfajta generációs élménynek, egy nagy metaforának, ami a gyermek lét mesei világát, és a felnőtt lét realitását mossa össze. Különösen érdekes, hogy ennek a metraforának az áldozatai a külön szubkultúrát alkotó indiek, akik nem vegyülnek és nem illeszthetőek be egyértelműen a társadalomba. Izgalmas felvetés lehet, hogy a most észlelt halhatatlanok vajon mennyiben reflektálnak a most felnövő "egyszer élünk, de akkor nagyon" címkével ellátott generációra, miért támadnak erősebben a korábbi vámpíroknál például, és hogy miért lehet az iskola minden generációban elpusztítva. Ezek persze csak felvetések, nem szeretnék kéretlen (és nem tanult) pszichológusként beszélni erről, de jó volna ezekről nálam okosabbaktól olvasni.

Mert, ha ezen olvasatok valamelyikén elgondolkozunk, újra kell gondolnunk azt, hogy miért a mellékszereplők a főszereplők. Hogy míg minden fejezet elején elmondja a szerző pár sorban, hogy mi történik a regény cselekményével párhuzamosan zajló kvázi fantasy világban a világ megmentése érdekében, addig mi majdhogynem egy klasszikus ifjúságit kapunk, minimálisra szorított átfedéssel a két cselekményszál között.
Mert ők csak srácok, akik túl akarják élni ezt a világvégét is, és ha már úgy van, érettségizni, elballagni és egyetemre menni sem volna rossz.

4bl.gif

Mikey és Mel egy olyan családból jönnek, ahol az apa alkoholista, az anya pedig a karrierjét egyengeti a regény cselekményén át zajló szenátori kampányában. Mel korábban evészavarral küzdött, és néha most sem eszik, de Mikey figyel rá. Mikey kényszeres, folyamatosan megszámol dolgokat, és gyakran nem tud kiszállni rutinszerű cselekményekből, mint amilyen például a kézmosás. És szorong. Szorong azon, hogy mi lesz velük. Mi lesz a barátaival, és hogy mi lesz vele, a társaság legpótolhatóbb, leglényegtelenebb láncszemével, a teherrel, akit egyszer csak elhagyhatnak. Mert ő így látja magát, és nagyon valóságosan vannak leírva a kétségei.

A társaságuk további tagja Henna, aki neve ellenére nem indie, és Mikey úgy érzi szerelmes belé, de megélve kiderül, hogy talán ez mégsem az. A társaság negyedik, legkülöncebb tagja Jared, a regény meleg szereplője, aki amellett, hogy meleg, még negyedisten is, ugyanis a nagymamája a macskaisten, fő hatalma pedig, hogy képes gyógyítani. És persze érkezik egy új srác is, Nathan, akinek a bátyja indie volt és azóta eltűnt.

És persze nem azt akarom kifejezni ezzel a felsorolással, hogy ezek a szituációk unalmasak és üresek volnának, mert erről persze nincs szó egy Patrick Ness szövegben. Ha mégis lesz, elsőként fogok felháborodni. Csak azt mondom, hogy ennek a szövegnek a tétje nem a túlélés, mint a nagy világmegváltás történetekben. Ha mindenáron a túlélés szót szeretnénk használni, akkor a szöveg tétje a felnőtté válás, a felnőttként való továbbélés, a meggyógyulás és a felelősségvállalás. Felelősségvállalás azokkal a dolgokkal szemben, amikért felelősek vagyunk. Önmagunkért, a barátainkért, és igen, vannak, akik a világért.

Kedvenc részem: Amikor Mikey a pszichológusnál és Jareddel beszél a szorongásairól. Egyrészt nagyon ismerős volt számomra, aki szintén a végtelenségig tud szorongani helyzeteken, másrészt egy picit olyan volt, mintha a másik kedvenc ifjúsági szerzőm, Benjamin Alire Sáenz besegített volna a lélek legmélyének a leírásában. És ezt jó elképzelni.

Végezetül pedig ajánlom én is mindenkinek, aki egy könnyű ifjúságit olvasna kimaxolt gondolkodnivalóval. Így ajánlom a Patrick Ness rajongóknak, akiknek persze nem kell ajánlanom, és éppen így a leendő Partick Ness rajongóknak, akik gondolnak valamit a világról, és nagy továbbgondolók. Mert ez a könyv olyan.

Patrick Ness: Mi, hétköznapi halandók
Vivandra, 2019
272 oldal
Így olvastam: Két ötórás buszúton olvastam ki, úgy, hogy mellette olvastam egy nehezebb verseskötetet, amit ezzel pihentettem. Nyelvileg könnyen olvasható, feszültségteli helyeken van vége az egyébként rövidebb fejezeteknek.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet, ha nem szeretnétek lemaradni a következő posztokról, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keressetek facebookon hátértartalmakért, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra,

és semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió