Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

2019. április 14. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy családtörténetet hoztam az ír tengerpartról, ahol régen két világítótorony ált, és ahol nem csak a világítótornyok száma változott az évek alatt. A magas partot, és a rajta álló házakat lassan bontja le a víz, és mégis olyan, mintha megállna az idő, az ember ember marad, a maga feldolgozatlan családi sérelmeivel, és nem képes továbblépni onnan. Ez a zsibadt érzés a családregény tárgya, de nézzük is bővebben:

toibin.JPG

Colm Tóibín az ír irodalom egyik legjelentősebb kortárs szerzője, aki olyan könyveket jegyez, mint az általam nagyon szeretett Mária testamentuma, vagy az engem nagyon érdeklő Brooklyn vagy a Nora Webster. Amiben ez a három regény, és a most vizsgált A blackwateri világítótorony közös, hogy nőkkel dolgozik, a lelkükből és a motivációjukból. Ebben a könyvben rögtön három lélekkel.

A regény három főszereplője egy-egy generáció, a nagymama Dora, az anya Lily és Helen, aki férjével közösen nevel két gyermeket Dublinban. Iskolaigazgató, aki büszke rá, hogy ki tudott törni a vidékiségéből, hogy a családjától független lehessen. Helen a regény elején az erős '90-es évek beli női ideál, aki dolgozik, karrierje van, hamarosan tárgyal az ország oktatási miniszterével, miközben a férjével együtt vezetnek egy háztartást, nevelnek két gyermeket, akikkel jól begyakorolt játékaik vannak, és boldognak mondható. Mégha ezért meg kellett szakítani a kapcsolatot életben maradt felmenőivel, édesanyjával és nagymamájával.

Helent követi elsősorban a regény, akinek most kezdődik a vakáció és egyik pillanatról a másikra begurul az utcába egy férfi, aki a meleg öccse legjobb barátja, és aki elmondja, hogy Helen öccse, Declan, HIV+, és hogy két éve AIDS-es, ami egyre rosszabb tüneteket, és folyamatos betegségeket produkál. Declan kívánsága, hogy a húgával, az anyjával, a nagymamájával, és két legjobb barátjával, a hírhozó Paullal és Larryvel töltsön néhány napot a nagyanyja vidéki panziójában, és természetesen ez meg is valósul.

A regény igazi tétje az a lélektani folyamat, ahogy az egymástól elzárkózó három nő Declan betegsége kapcsán kénytelen újra együtt, egy tető alatt létezni. Dora egy nyolcvanas éveiben járó nő, akinek gyengül a látása, és van, hogy depresszió gyötri, de egy egészséges nagymama a világ végén, a régóta bezárt panziójában. Lily sikeres üzletasszony az anyjához közeli városban, ahol sok ember felett hoz döntéseket, és ott van persze Helen, aki nem akar részt venni a családi életben, mert egyszer már ki tudta magát szakítani ebből a családból, ami egy konfliktusos helyzet volt, tele behegesedett tüskékkel. Ebbe a kész helyzetbe érkezik a megfontolt Paul, aki Brüsszelben él a barátjával, de a kapcsolatának komoly problémái vannak, és egy tárgyilagosabb, higgadtabb, de mélyérzésű meleg karaktert kapunk a személyében, aki mindig tudja mit kell tenni. Larry Paul ellentéte, harsány, szókimondó, és vicceskedő. Építész, aki jól látja a tereket, megérkezése után azonnal elkezdi újraálmodni a panziót, és egy üde színfolttá vállnak a megjelenései, de az ő karaktere a legkidolgozatlanabb.

Dora egy olyan nagyi, aki követett el hibákat. Aki könnyen mások főnökeivé válik, aki makacs, bár ebben a családban, ahogy Helen idézi is férjét, egyik nőt sem lehet meggyőzni. Dora egy olyan nagyi, akit magára hagytak, és már nem tud ezzel mit kezdeni. A lánya hívja magához a nagyvárosba, de persze nem akar menni, mert ott élt világéletében, és egy békés de magányos idős korra van berendezkedve két macskájával, akiket megrémiszt, a piacon ekkor megjelenő mobiltelefon csörgése. Dora magánya az egész regényben fokozódik.

Hasonló a helyzet Lilyvel is. Ő a férje korai halála óta nem tartozik igazán senkihez. Akkor szégyent érzett, amiért a kis vidéki közösségből a férjét elvitte az egész testébe szétterjedt rák, és Lily a gyásza és érzékelt szégyene ellenére büszke volt, fejedelmi és távoli. Nem olyan, akihez a lánya oda tud menni vigaszt keresni. Erős és büszke akart lenni, de ezzel az egész család hullt darabokra, mert nem tudtak összetartani. Helen egy életen át küzd az anyja árnyéka ellen, és az egyetem utáni fővárosban maradás nem pusztán egy kitörésként, hanem menekülésként, vagy a szembenézés kikerüléseként is értelmeződik, ami a regény egyik legerősebb állítása. Mindezt egy olyan konfliktusrendszerben, ahol nagyon sok minden nem került beismerésre, kimondásra, és fontos részletekre talán már a szereplők sem emlékeznek.

És mindehhez társul Declan melegsége.

- Amikor Declan elment a házamból, olyan fiatalember volt,
akire bárki büszke lehet - felelte Lily.

- És meleg is volt - mondta Helen.

Lily nem tudta, hogy a fia meleg. Egy kórházi konzultánstól tudta meg, ami önmagában nyilván nem a legjobb módja, hogy a szüleink megtudják rólunk. Declan nem tudta elmondani, de nagyon vágyott a két éves betegsége alatt arra, hogy az édesanyja vele legyen, és hogy elfogadja. Lilyt összetöri a hír, hogy a fia meleg, és hogy előrehaladott AIDS-e van, vagyis az immunrendszere leépült. Tehetetlennek érzi magát, mert nincs rá gyógymód, a kilencvenes években maguk a kezelések is gyermekcipőben jártak, fájdalmat enyhíteni és tünetet kezelni tudtak, de ebben is Paul volt az élen. Mert ő mindig tudta, hogy mit kell csinálni. Ahogy egy ponton a regényben el is hangzik, Declan számára a barátai a családja, akik vele voltak akkor is, amikor mások nem.

És egy másik meleg történet is előtérbe kerül, Paulé, aki Brüsszelben él a francia barátjával, és nem is szereti Írországot, mert mélyen bigott keresztény (ezzel együtt 2015-ben, a történet után 20-25 évvel ők szavaztak először a házassági egyenlőségre, továbbra is keresztényként), címkéket osztogató, mindennel gúnyolódó társadalomban nőtt fel. Párjával vannak problémái a kapcsolatukban, és bár már kezd helyreállni, vannak folyamatos harcok az egymáshoz csiszolódásban. Egy nagyon kedves történetet ír Tóibín arról, ahogy egy idősebb pap nagy nehezen Pault és férjét házastársaknak nyilvánította az Isten színe előtt a kilencvenes években természetesen teljes titokban, de olvashatunk Paul kamaszkori identitásválságáról is, amikor mérnök család révén kockás papíron szembeállított érvek alapján döntött melegsége mellett. Mert lehet, hogy le tudott volna élni egy életet heteróként, mint előtte annyian, de ő nem akart hazugságban élni, hiába tűnik ez a 90'-es évek beli szereplők számára nehéznek.

Nekik is nehéz, és mindig is az lesz.

Egy nagyon klassz történetet olvashatunk A blackwateri világítótorony képében, amiben Tóibín bebizonyítja, hogy ért a lélekhez, és tudja, hol kell becsomózni, hogy egy mély, izgalmas és szeretni való regény szülessen, amit ő távolságtartással, hűvös, de semmi esetre sem kellemetlen hangján leír. És a regény legnagyobb buktatója itt ez, ugyanis nem sikerült ez feltétlenül átültetni magyar nyelvre. Van, ahol a fordítás felhívja magára a figyelmet, mert magyartalanabb a szöveg, és van ahol nagyon csinált az a merev hang, amit Tóibín képvisel, és ez bizonyos pontokon megnehezítette az olvasást. A lelki folyamatok és a cselekmény persze vitt tovább, de maradt az olvasásban az a kis piszoknyi diszkomfort érzés.

Kedvenc részem: Nekem nagyon tetszik a cím, és az, ahogy értelmet nyer. Mert egyébként ez a könyv nem annyira szól világítóhajóról meg világítótoronyról. Ez a regény valamiről szól, amiről azt hisszük, hogy mindig lesz, és aztán egyszer csak nincs, mert kihasználatlan. Valamiről, ami kiürült mert nincs funkciója. És valami, aminek marad nyoma, és valami aminek mindig lesz helye, és valami, amit fontos megőrizni.

Colm Tóibín: A blakwateri világítóhajó
Park Könyvkiadó, 2019.
280. oldal
Így olvastam: Könnyű volt, három-négy ülésben sikerült, könnyű a szedése, a nyelve nagyon intenzív, feszes, amitől az olvasónak néha pihennie kell, de vannak helyek, ahol ezt nem sikerült annyira visszaadni, és ott könnyű volt letenni a könyvet. Elég mély ahhoz, hogy bele tudj merülni, de 20-40 oldalas fejezetekre tagolt, amik jó kilépési pontok. Jó, ha van valaki, akivel meg tudod beszélni, amit olvastál. :)

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, köszönöm a Park Könyvkiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok kommentet, ha tetszett a poszt, és nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésekről, kattint a jobb felső sarokban található követés gombra, illetve keress facebookon gyakoribb háttértartalmakért, vagy less be instagramra, ha az érdekel, ki áll a blog mögött, és hogyan szenved a szakdolgozatával most például. :)

És végül ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Zsolmár János: Hibiszkusz herceg

2019. február 13. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régi magyar könyvről fogok mesélni, ami 1991-ben jelent meg, és azóta is fel-felréved a magyar antikváriumokban. A könyv fő különlegessége, hogy egy igaz történetet mesél el, a rendszerváltás előtti Magyarország utolsó hónapjaiból, és pusztán az író neve fikció, és az egészet naplószerűen datált történetek alkotják, csupa piros betűvel. De nézzük.

hibiszkuszherceg.JPG

1989-ben korán volt húsvét, és a szerző, János, egyedül ünnepelt. Annyira, hogy hétfőn kiment már a korzóra, a Duna korzóra Budapesten, hogy felszedjen valakit. Illetve nem is hogy felszedjen valakit, mert János nem olyan. János szerelmet keres. És meg is találja, egy elegáns roma srác képében, aki kecses kézmozdulattal ajánl helyet maga mellett a padon, és aki történetesen árulja a szerelmet. Dolgozik persze, szakmunkásként, de amellett, mondhatni maszekba, szerelmet árul, de amíg nem érkezik vásárló, mint nálunk Gizi a kisboltban, szívesen elbeszélget Jánossal. Aki végül felcsalja magához, de nem ígér pénzt és mint polgári úriember, elmondja, hogy ő bizony szerelmet keres, nem a megvehető fajtából.

De Pista piszkosul jól néz ki. És Jánosnak egyébként is a sötét bőrtónus az esete. És Pista, mint már mondtam, igen-igen jól néz ki. János bele tudna szeretni, sőt, mire az olvasó egyet pillant, máris beleszeret. És tudja, hogy Pista nem szereti viszont, sőt, potenciális ügyfélként tekint rá, ő mégis szereti, igényli a társaságát, és szívesen meg is fizeti, hisz van pénze, épp most kapott jutalmat, prémiumot, fizeti persze. 

És ahogy a madarakat etetni kell egész télen, ha az etetőnköz szoktattuk őket, nos, így van ez Pistával is, aki folyamatosan egyre több pénzt és ruhát és ajándékot és ételt és pénzt és pénz vár Jánostól, aki pedig ezeket újra és újra előteremti... mert neki van.

János egy polgári, negyvenes életet él. Az államigazgatásban dolgozik, kis csinovnyigként, amiben még él a jó elvtársi rendszer, amiben mindig minden megoldható, minden egy telefonhívásra van, és minden ügyhöz tartozik egy megfelelő ember. János a munkája monotonságát a zenében oldja fel és szeret színházba járni, utazni, volt már Párizsban és többször Bécsben, sokszínű baráti kapcsolatai és egy elfogadó lánytestvére van. Ő az a kisember, akinek van mit vesztenie ebben a rendszerben. És szerelmes.

Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza kapcsán mesélt egy könyvbemutatón arról, hogy a melegségben az a csodálatos, hogy 40 évesen is tud olyan szerelmes lenni az ember a villamoson szemben állóba, mint ha tizenhét éves lenne. És János ennyire szerelmes. Annyira, hogy többször ráeszmél, hogy semmi keresnivalója nincs Pistának az ő életében, de mindig győz a vak és nagyon-nagyon durva irrealitás. Mert Pista kihasználja a türelmét, kihasználja a szerelemre sóvárgását, módszeresen visszaél a bizalmával, lapátolja ki a pénzt János életéből, és mégis mindig vissza lesz fogadva.

3_majom.gif

Az egyetlen dolog, ami legitimálja Pistát, hogy az elején elmondja, hogy nem szereti Jánost, hogy nem tudja szeretni, mert mást szeret. És ebben Pista valóban őszinte volt (vagy legalábbis nem derül ki ennek az ellenkezője sem). De semmi másban. És ezért cserébe kérhet, parancsolhat, megalázhatja Jánost a barátai előtt... És János elfogadja ezt, mert ahogy ő érvel, a szerelem mégsem képezheti üzlet tárgyát, de ő mégis minden alkalommal megmutatja, hogy szereti, és mindent megtesz, amit Pista kér tőle. És ha elege van, egyszer csak elkiáltja magát: 

Engem már szerettek.

Aztán minden megy tovább a régi kerékvágásban. A regényben végig Pista hívja Jánost, ígéri, hogy megy, aztán János vár, de Pista nem jön, János kimegy a korzóra megkeresni, ott van, de nincs semmi üzlet, és elmennek Jánoshoz, ahol nem történik semmi. És ennek a balladaszerű ismétlődése adja a regény cselekményét, talán még ma is. És ha Pista keresne is kibúvót, mentséget, ami nyilván kamu volna, de legalább egy gesztus, akkor 

Nem hiszem el az egészet, ne beszéljünk róla többet.

És nyilván igaza van, mert az egészből mi sem volna igaz, és tétje sem volna, mert 

Ilyen vagyok, János, sajnálom. Vagy kellek így, vagy nem!

És hát kell, persze. És én ezt nagyon gyűlölöm ebben a könyvben. Elmondhatatlanul. Mélyen az ízlésem ellen való az áldozathibáztatásnak bármilyen morzsája egyébként, de ennek a könyvnek a felénél egyet értettem Pistával, igen, az ilyennek a szemét is ki kell lopni, majd a kétharmadánál drukkolni kezdtem, hogy remélem azért a végén még Pista rágyújtja  a lakást. És nagyon kellemetlenül érzem magam, amiért nyilvánvalóan áldozathibáztatónak kell lennem, és rühellem, hogy erre kényszerít ez a könyv. Tényleg.

Pedig, milyen klassz dolgok is vannak benne. Mesél például a nagy internet előtti meleg világról, ahol a Korzón ismerkednek az emberek, és ahol Németországból csempésznek pornóújságokat. Beszélhetne bővebben a prostitúcióról és a futtatásról azokból az időkből, amikor a K-t és a K kettőt is forgatták, a nagy prostitúcióval foglalkozó dokumentumfilm, beszél a kissebbségi helyzetről Pistán keresztül, olvassuk arról, hogy a coming outra még nincs szó a társadalomban, ezért a "nagy vallomás" kifejezést használja, és ezzel együtt ezt kell olvasnunk. Basszus.

Bár a kiadó az előszavában azt pedzegeti, hogy mekkora kockázatot vállal a könyv kiadásával, és hogy mennyire bízik benne, hogy ez a könyv jót tesz a melegreprezentációnak. És ehhez most már tényleg nem fűznék hozzá semmit. 

Igazából talán annak tudom ajánlani, aki szeretne olvasni valami magyar meleget a múltból, és hajlandó érte szenvedni, Nagyon nyögvenyelős a nyelve, abszurdak a datálások, és hát a története is olyan amilyen, tehát a mi tehenünk borja, ha szeretnéd, birkózz meg vele. :)

te_es_en.gif

Zsolmár János: Hibiszkusz herceg
Hibiszkusz Könyvkiadó, 1991
329. oldal
Így olvastam: Bőgve. Mint a mi tehenünk, mikor ellik. Komolyra fordítva lassan. Sűrűn szedett könyv ez, rövidebb fejezetekkel, amik arra csábítanak, hogy letedd akkor. És nem szoktam bele annyira a nyelvében sem soha. Hosszú napok hosszú üléseinek eredményei ezek a sorok.

50795509_284077702282267_102321771851546624_n.jpgVégezetül még szeretném ajánlani, hogy fut a blogon egy második születésnapi nyereményjáték. Ha kitöltesz egy rövid értékelést arról, hogy mit gondolsz a blogról, szerinted hogyan tudna fejlődni, akkor nyerhetsz egyet a képen látható könyvjelzők közül. Katt a képre! :)

 

 

Ennyi lettem volna mára, ez most így sikerült, tényleg nem szerettem ezt a könyvet. :) Viszont igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, ami reményeink szerint vidámabb lesz. :)

Ha nem szeretnél lemaradni erről, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra. Ha két bejegyzés között háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

Elizabeth Stone: Mondd, hogy egy a valóság!

2019. január 26. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új magyar könyvről fogok mesélni, ami 2018. őszén jelent meg a magyar meleg erotikus-romantikus piacon. Izgalmasnak ígérkező történettel, főszerepben egy gyermekorvossal és egy szállodaigazgatóval és persze ezzel a szemet gyönyörködtető borítóval. A többit pedig, majd megnézzük.

kepkivagas_5.JPG

Dr. Leonard egy sikeres gyermekorvos, aki fül-, orr-, gégészetre szakosodott, és van egy speciális műtéti technikája, amivel egyszerűbb gyermekeket műteni, és ezzel körbehaknizza Nagy Britannia orvosi konferenciáit. Egy ilyen konferenciának helyet adó szálloda halljában nézi meg a kerek fenekét Howard Kingston, a szállodaigazgató. A két helyes, vonzó, fiatal, ambiciózus, pályájuk elején sikereket elérő férfi pedig hamar megkedveli egymást, és hamarosan kiderül a melegségükről is, hogy bizony mindketten zenészek.

68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f4a62577779596e624d57434552773d3d2d3635312e313530646661636635663637643735323432383937343238303631312e676966.gif

És itt elkezdődik minden, amit a romantikus erotikus műfaj megenged magának. Az erotikus vonalon túl kifejezetten izgalmas, ahogy a párkapcsolat szervezés történik, kezdve a távkapcsolattal, a távkapcsolat okozta problémák kezelésével, az áldozathozatalakon át, egészen addig, amíg egy erős véd- és dacszövetséggé alakul a szerelmük, családjuk. Fontos dolgokon mennek át ezen a mozgalmas, nagy betűvel szedett 280 oldalon, és bár ezek sokszor elnagyoltak, és kifejtetlenek, mégis ebbe a boldog irányba mutatnak, ami összességében klassz, jól működik, és jól használ egy belső szimbólumrendszert, ami a kis finomságokra figyel egy kapcsolatban.

Egy ilyen belső szimbólumrendszert felerősítve a írónő két nézőpontot mutat, a két főszereplő egyesszám első személyű elbeszélésében. Ugyanakkor a két elbeszélőnek nincs meg a két külön hangja, sem szóhasználata, és mondanivalóban sem tér el egymástól. Sok mondat szinte konkrétan hangzik el kétszer a szövegben, ráadásul vannak részek, amiket az elbeszélő elmond egy korábbi részben, majd az új része elején is, így háromszor, négyszer is olvashatunk valamit.

olvasasvilagnapja8.gif

A regény legjobb része az, hogy a két szereplő egészen más, de tipizálható meleg életet él. Ward vállaltan meleg, ami az idegenforgalomban nem is szokott problémát okozni. Ward családja elfogadó hátteret ad számára, és a melegségével és szerelmi életével kapcsolatban is mindent meg tud beszélni a lánytestvérével. Leo szülei viszont sosem voltak elfogadóak, nem támogatták a gyermeküket, de Leonard önerőből elért mindent, amit elérhetett, és erre büszke is lehet, mégis meghatározza az életét ez az elhagyottság, és ez például jól lett elkapva.

A regény abszolút nem működő része a nyelve. A romantikus szituációs komédia műfajából inspirálódik, viszont az egész szöveg teátrális paródiáját adja ennek a műfajnak, amit már-már posztmodern gesztusként vagyok csak kénytelen értelmezni:

Természetesen beszélünk még addig, Ward, ahogy eddig is tettük, mert ki se bírnám, hogy ne halljam a hangod, máris hiányzol.

Ez történik az egész regényben. Senkinek nem áll be a pofája, szex közben is beszélnek, életük legjobb szeretkezésük után percekkel életszerűtlenül sok baromságot összehordanak magyartalan egymásutániságban, és nem zavarja, hogy nem kap levegőt a hatalmas élvezetek hatására. És ugyanez történik előjátékként. Szabálytalan sorrendben valamelyikük mindig hosszasan elmondja, hogy mit fognak csinálni, és mennyire fogják élvezni, és ha ez idő alatt nem egy ikeás ágyat raknak össze, amit aztán jól szétbarmolhatnak, és aminek nem csak felgyűrik, hanem szétcincálják a lepedőjét, akkor nincs mentségem arra, hogy miért nem esnek egymásnak egyszerűen, mint ahogy bárki más csinálná... Mármint értem, hogy ez egy könyv, csak két kávé fő le, míg eljutunk az ágyig, és ezt nehezen viseli az olvasó.

És könnyen így érezheti magát a még mindig tisztelt olvasó a már már eposziba hajló ismétlésekkel, hogy ebben a regényben bizonyosan minden centimétert mindig kiélveznek, vagy hogy az elpirulás Ötven árnyalata szerűen túlreflektált, minden megfeszül, ami megfeszülhet, van hogy egy mondaton belül kétszer is, és mindig jól átlátják azonnal a helyzetet. 3232150_6c07bf321a37aebd8cb126ac88d943b0_wm.gif

A szituációs komédia része a regénynek szintén nyelv által történne. Azonban minden kis játszma azonnal kiderül, nem csak az olvasók, de a szereplők számára is, semmi tere nem volt a játéknak, a viccektől pedig érzek valami mély dolgot a rekeszizmaim körül, de ez nem a nevetésé, hanem a tüdőszöveteket is roncsoló szégyené.

És még egy példa a túlbeszélésre:

Vissza kell mennem Londonba, nem tudják ezek az idióták megoldani a felmerült gondokat. Ugye nem haragszol rám, kicsim? Beleőrülök abba, hogy itt kell hagyjalak idő előtt, de muszáj mennem, olyan helyzet állt elő, amelynek a megoldásához én kellek, mert nem mernek döntéseket hozni.

És ilyenek rabolják nagy szedésben az egész könyvet, ahelyett, hogy kihasználnák a mozgalmas cselekmény felületességét, és vennék a fáradságot, hogy egyáltalán kidolgozzák, és így egy valószerűbb és akár egy olvasóbarátabb regényt kapnánk... Persze, nem lehet minden jó, de hogy szinte semmi sem, az nehéz.

Kedvenc részem: Nyelvileg ez a rész sem áll a toppon, de amikor Maddy kérdez a melegséggel kapcsolatban, és kiderül, hogy a gyerekeknél nincs neme a puszinak, a kézfogásnak és az ölelésnek. Ez fontos volt, és szerettem.

Végezetül pedig, most ezt nem igazán tudom ajánlani senkinek. Ennél szinte csak jobb meleg erotikus könyvek vannak a piacon, és történetek az interneten, és nem igazán éri meg még a könyv formát és árat. Mint minőségben, mint történetben megfelel egy Júlia, Romana, Tiffany, Szívhang füzetnek, de azt sem azért olvassuk, mert jó. Sőt, nem is olvassuk szívesen.

Elizabeth Stone: Mondd, hogy ez a valóság!
Ekönyvbazár, 2018
286. oldal
Így olvastam: Nehezen tolerálhatóak a durván magyartalan mondatszerkezeteket, így a nagy szedés ellenére sokáig olvastam, és sok kis rövid ülésben.

Én ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm szépen az Ekönyvbazárnak, hogy elküldték nekem Elizabeth Stone könyvét recenzióra.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Bálint Erika: Adj esélyt!

2018. december 14. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új, magyar nyelvű, meleg témában utazó regényről fogunk beszélni, Bálint Erika néhány hete megjelent Adj esélyt! című könyvéről, amely egy nagyon erős történettel dolgozik, és fontos dolgokat vet fel a szülőségről, a gyermekségről és az elhagyottságról is. De nézzük bővebben:

adj_eselyt.JPG

Az Adj esélyt! cselekményét, egy múltbéli 13 évvel ezelőtti esemény adja meg, amihez képest a szereplők viszonyulnak valahogyan. Ez a cselekmény pedig az, hogy Adorján, a sebész elhagyta a feleségét, Évát, és a nyolcéves gyermekét, Tomit. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy Adorján egy férfiért hagyta ott Évát és Tomit, és hogy nem jelentkezett, mint apa.

A könyv cselekménye viszont napjainkban játszódik. Egy zsúfolt napon kezdődik Budapest belvárosában, egy forgalmi dugó okozta balesetben, ahol Adorján látszólag meghúzta a felsőtestét, és találkozott egy sráccal, aki hasonlíthat Tomira. Később kiderül, hogy a srác nem Tomi, ez a kiderültek szerencsésebb része, és hogy Adorján halálos beteg, és pusztán hónapjai vannak hátra. És igen, ez valamelyest értelmezhető egyfajta klisés egymásratalálás regényként, de az írónő ennél alaposabb.

A regény a három főszereplőt követi. Őt, a környezetüket és az emlékeiket. És mindhárom nézőponthoz tartozik egy első szám első személyű, mélyre néző rész, és egy első szám harmadik személyű elbeszélés, ami inkább követi a szereplőt és a környezetüket. Adorján nézőpontjában ott van a kórház, ahol dolgozik, a betegség és az ügyvéd barátja, Ádám, aki támogatja őt. Tamás nézőpontjában osztoznak a barátai elsősorban, Éva nézőpontjában pedig nagyanyó a fontos mellékszereplő, aki valamelyest az írónő szócsöve. Nagyanyó tartja fent a kapcsolatot Adorjánnal, akivel elvágta Éva a kapcsolatot, és ő az, aki Évának folyamatosan mozgatja a lelkiismeretét.

És ha már alaposnak tartjuk az írónőt: ez leginkább az indítékokban jelenik meg. Éva megszégyenítve és megalázva érezte magát, amikor Adorján bejelentette, hogy elhagyja egy férfiért, és egyébként is elég homofób környezetben nő fel, amin persze túl fog, és túl kell lépnie. A sors majd úgy hozza. De hajlamosak vagyunk, és az elbeszélés egy pontja rátesz erre az olvasatra, Évát egy kielégítetlen picsának tartani. Sőt, ahogy telnek a napok az olvasás óta, egyre szimpatikusabb ez az olvasat.

Adorjánt Éva azzal fenyegette meg, mint a feltörekvő sebészt, hogy ha nem hagyja békén Tomit, akkor mindenkinek elmondja, hogy meleg a férje. És Adorján nem szerette volna ezt a kockázatot vállalni, akkor. Persze 13 évvel ezelőtt ez egy legitim döntésnek is tűnhetett, de nem kér felmentést Adorján ezért. És ez egy nagyon elfogadhatónak tűnő álláspont, különösen Éváéval szemben, aki úgy gondolja, nincs mi alól felmentést kérjen. Tomi folyamatos kérdezősködései elől Éva azt hazudta a fiának, hogy Adorján meghalt. Nyilván Tominak sem könnyű feldolgozni, hogy az apja él. Csak 13 éve nem nézett felé.
És ettől mind az egész egy nagyon könnyen olvasható, de állatira feszültséggel, suspens-zel teli regény.

De a feszültséghez hozzá tartozik az, hogy nem mindig működik, ha a konkrét sorokat, és nem a történetvezetést nézzük. Tele van olyan finomságokkal a regény, mint azzal, hogy egy kapcsolatból kell maradjon annyi, hogy tudjuk, mit szeret a másik, vagy például a piros székkel kapcsolatos epizódok is fontosak. De vannak olyan túlírtságok, minthogy a kanalak felszedik a főzelékterhüket a tányérról, vagy hogy a szomszéd házban a pusztulás milyen meghívós bált rendez. Ezeknél azt érzem, hogy a regény elvesztette a fókuszát. És el lehet mondani erről, hogy például a filmkultúrában jól tud kinézni, de nem működnek a regényben, nem lesz tétje.

A regény erőssége viszont, hogy rendkívül sok melegséggel kapcsolatos állítást mutat fel, amiknek különbözőek ugyan a legitimitása (és a szerző ezt is jól kiegyenlíti), de kétségkívül a mai társadalomban létező, melegséggel kapcsolatos narratívák. Ilyen az, hogy a melegség egyaránt lehet hálószobatitok, amihez senkinek semmi köze, és ezzel egyszerre lehet egy mozgalmár álláspont is legitim. Hangsúlyt fektet arra, hogy a melegséget ma is sokan betegségnek tartják. Reflektál arra a sztereotípiára, miszerint a melegek mind mocskos ágyakban fetrengenek az első szembejövővel, reflektál arra a KDNP közeli nézőpontra, ami szerint a melegség egy magtalan kapcsolat, aminek így nincs legitimitása. Reflektál arra, hogy a melegség feltételezése magyar utcákon is járva jelentheti azt, hogy megverhető vagy, hogy emberek szerint az, hogy valakire rásütjük, hogy meleg, az a legrosszabb címke, amit kaphat.
Ezzel kapcsolatban nagyon szerettem, és örültem, hogy szóba került még a gyűlöletbűncselekmény, ami jogilag lefektetve nagyobb büntetést von maga után, mint ha csak garázdaság történne. Lefordítva aktivistáról, ha bántódásod esik, és valószínűsíthetően azért, mert meleg vagy, akkor ott nem pusztán neked esik bántódásod, hanem a meleg közösségnek üzennek a támadók, és így egy megfélemlítő erejű, csoportellenes tevékenység áldozata vagy, azt a jog jobban elítéli.

És beszél minderről csak egy egyszerű történetben. Nem érzed azt, hogy te egy hiperérzékeny, társadalomra nyitott, alaposan átgondolt könyvet olvasol, csak beleveted magad a cselekménybe. Rendkívül olvasmányos, és fontos szövege lehet ez a magyar nyelvű szórakoztató irodalomnak, amit bátran merek ajánlani.

A kedvenc részem: Ez most para lesz, de Adorján motoros jelenete. Nagyon durván azt gondoltam a regény elején, hogy ő csak azért orvos, mert miért ne. És ott tétje lett ennek az egész szövegben, és szintén az van, hogy napok óta nem megy ki a fejemből, mert akkora Baszd meg!, és fantasztikusnak tartom, és én sem tettem volna másként.

 Ajánlom a könyvet olyanoknak, akik nem romantikus könyveket keresnek, és szívesen olvasnak valamit, ami ki van találva, mégis gördülékeny. Ajánlom azoknak, akik nyitottak egy első könyves magyar írónő regényére, és nem rettenti meg őket lehetséges szétírások. És ajánlom mindenkinek, aki gondolkodik a könyvön, vagy a poszt felkeltette az érdeklődését.

Bálint Erika: Adj esélyt!
Könyvmolyképző, 2018
296. oldal
Így olvastam: Három hosszabb ülésben, egy nap alatt. Rendkívül könnyen olvasható, ifjúsági nyelve van, olyan feszültségekkel, amik nem engedik elhagyni.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm Bálint Erikának a bizalmát, hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. :)
És hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig keressétek a blogot facebookon háttértartalmakért és az ott zajló #ugyanazaszeretet kampány képeiért, vagy ha az érdekel, ki áll a blog mögött, keressetek bátran instagramon.

És semmiképp ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

David Levithan: Hold me Closer - Engedj közelebb!

2018. december 06. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy spin off könyvről fogunk beszélni. Méghozzá a Will & Will, Egy név, két sors című könyv megszeretett Mini Cooperének csodálatos és kevésbé csodálatos életét tekinthetjük végig, a születésétől, egészen az eredeti könyv zárását adó előadás végégig. Egészen pontosan addig.

engedj_kozelebb.JPG

covers_370132.jpg

Merthogy ez a könyv egy színdarabnak a szövegkönyve, és rendezői füzete, és a szíve, lelke. És ezt a színdarabot Mini, a kövér meleg srác írja, magáról, és ő rendezi, és az iskolai előadásban a főszerepet is ő alakítja. Így elvárjuk, hogy sok-sok nagy, teátrális mozzanattal teli, igazi szeretni való, ámde annál gagyibb tini musicalt kapjunk, amit a könyv hiánytalanul leszállít nekünk.

tumblr_myc1cues8l1rnaadqo2_400.gif

Az első felvonásban Mini életének az első szakaszából nézhetünk jeleneteket. A születésétől a coming outjaiig (itt először az előbújás szót használtam, aztán átolvasva rájöttem, hogy a születés kontextusában ez nem annyira volna jó, aztán többedik átolvasásra arra jutottam, hogy ezt a kulisszatitkot itt hagyom zárójelben), vagy ahogy ő fogalmaz, megnézhetjük, hogy a nagy meleg hernyóból a teljes átalakulás, imádom, hogy ez a biológiai neve a rovarok fejlődésének, utolsó fázisában hogyan bújik elő a nagy meleg pillangó.

Ilyennek születtem,
nagydarab vagyok, és meleg,

szükségtelen boncolgatni,
hogyan lett belőlem meleg.

Csak lett. Így született. A kis magánmitológiája szerint már énekelve.

És az első felvonásban a melegség tényét tematizálja. Nagyon megvilágítóan kimondja, hogy nekünk melegeknek először magunknak kell előbújnunk, vagy hogy meg kell tanulnunk magunknak lenni, ami tök evidens, de tényleg meg kell szokni, ki kell tapasztalni, hogy milyen melegként és "te"-ként létezni. És közben beszél arról, hogy nem kell minden férfinek a melegekről félnie, különösen a sport után lévő, csatakos, izzadt fiúknak nem, és azt is elmeséli, hogy mégsem emiatt hagyta ott a sportot, hanem a színház miatt, mert egyidőben volt a két iskolai foglalkozás. Mesél még Lyndáról a menő leszbikus bébiszitterről, aki előrevetíti Mini folytonos szerelmi csalódásait, és aki az Inkább boldog bébiszitteréhez hasonlóan folyton visszatér a színpadra, jó tanácsokat adni. És mesél a szülőkről, és az elfogadásról, és a gyermekük féltéséről:

Lehet, hogy szaladnod előbb kell majd, minthogy megtanulsz lépni.

Aztán a második felvonásban elég erősen kezd. felvonultatja az exeit, az exek parádéján, majd végig nézzük, hogy  kik hogyan alakították Mini életét a könyv története végéig. Megismerjük az első randi téteket nem ismerő izgalmát, amikor még nem érték csalódások, még nem szakított, még nincs exe, majd belemegy egy sokunk által talán ismert „nincs bennünk sok közös, de meleg vagyunk” helyzeten alapuló kapcsolatba, és énekel róluk, és gondolkozik, és mesél, és énekel. A srácokról.s a sztori sokszor érdekesebb, mint valójában a srácok.

És ez így van. Mert ez egy musical. És nem az a Andew Lloyd Webberes, hanem gagyi, olyan igazi kamaszoknak való. De hamisíthatatlanul Minis. Vagyis rendkívül nagyszabású és rendkívül meleg. Szélsőséges skálán mozog az előadás a drámai és a vígjátéki hatások között, és már-már dilettáns módon hatásvadászok, amivel jó paródiáját adja a műfajnak. Külön érdemes itt megemelni, hogy egy ponton a szex maga is szóba kerül, ami pozitív volna, viszont annyira teátrális és közhelyes, hogy az elmesélhetetlen. Reflektál arra, hogy a musical eredendően nem a kövér fiúkat népszerűsíti, és arra is, hogy a nők és a melegek teszik ki a musical előadások közönségének 98%-át. Az utóbbi különösen vicces volt, és felidézi bennem, amit Augusten Burroughs ír a Kiszáradvában:

Ezért kell meleg elvonóra jönni. Az emberek itt értékelik a drámát.

Ugyanakkor, és a félreértések elkerülése végett azt hiszem érdemes elmondani, hogy ez nem az a klasszikus színdarab, amit azért írt valaki, hogy ő vagy más azt később előadja. (Más kérdés, hogy ezt a 20. századi dráma már rég nem várja el, sőt.) Bár a díszlet és a darab maga megvalósítható volna, a leírások az igazi kincsei a szövegnek:

A Minit alakító színész ne felejtse el, hogy én a randizást nagyon akartam.

Veres Attila, sci-fi, fantasy író forgatókönyveket is ír, és arról mesélt nemrég, a szegedi könyvbemutatóján, hogy a forgatókönyvekben vannak az akció és a diskurzus részek, és nincs benne, hogy mit akar, mit gondol, mit érez a szereplő, hanem csak a cselekvési terv, és ez a könyv ennek a gyakorlatnak az antitézise leginkább, ilyen leírásokkal:

Mini visszafordul Willhez. Tisztázzuk: Will nem áll készen, hogy elfogadja a vigaszt. Mini azonban erről mit sem sejt. Mini fejében ugyanis a dolgok a következőképpen működnek — cukin találkozunk, végig cukik maradunk, aztán cuki módon szeretjük egymást az idők végezetéig, ámen.

Rendező legyen a talpán, aki ezt kihozza a színész metanyelvi jeleiből. De tényleg azt gondolom, hogy ez nem lehetett célja David Levithannak.

Kedvenc részem: Rögtön az elején:

A reflektorfénnyel kapcsolatban még egy fontos közlendőm van: bele kell lépni. Ez a mozzanat megkerülhetetlen.

Végezetül ajánlom ezt a könyvet elsősorban azoknak, akik már megszerették Mini Coopert a Will & Willben, mert egyébként rendkívül tömény. Ajánlom azoknak, akik nyitottak valami túlzottan és szélsőségesen másra, miközben minden ismerős lett, csak felnagyította őket Mini. Hatalmasra. És ajánlom mindenkinek, aki nem mer kilépni a reflektorfénybe. Ők azt hiszem nagyon fogják szeretni ezt a tömény szeretetbombát.

David Levithan: Hold me Closer - Engedj közelebb!
Maxim, Dream válogatás, 2015.
232. oldal
Így olvastam: Nagy betűk, drámaszerű középre tördelés, és nagy közök, könnyű ifjúsági nyelv, egy délután két kávé között sikerült.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok.

Ha van valamilyen kérdésetek, megjegyzésetek, várlak titeket a komment szekcióban. Ha nem szeretnél lemaradni a hamarosan érkező következő posztról, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, less be hozzám facebookra, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram a te fórumod. :)

Hamarosan érkezem a következő poszttal, de addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig: Szilvió

Jean Mattern: Szeptember

2018. november 23. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a terrorizmusról írok. És az 1972-es Müncheni Olimpiáról. Egy könyvről, amiben két újságírót kiküldenek tudósítani az Olimpiára, és egymásba szeretnek, de ez a szerelem csak néhány napig tarthat, és egy hatalmas tragédia vet véget neki.

szeptember.JPG

A történet mesélője egy újságíró, Sebastian, aki ugyan fikciós elbeszélő, de rendkívül hihetően és megtévesztően számol be az olimpia eseményeiről. Az író az első oldalaktól kezdve egy univerzumot hoz létre, amiben ez a könyv egy újságíró nagy kitárulkozása arról, hogy neki nem csak az volt a fontos, hogy végig követhette a helyszínen, ahogy 11 embert megölnek, hanem az, és főleg az, hogy eközben szerelmes volt. Egy férfibe, akivel azóta sosem beszélt, és akivel többet nem találkozott.

A két férfi közül egyikük sem ért a sporthoz, de őket küldték ki, közéleti, kulturális háttértartalmakról írni, így megakad a szemük egymáson egy sztereotip bajor kocsmában. Így kezdődött, aztán beszélgettek, sokat, és közben komolyan vették a munkát, mindketten dolgoztak a saját elképzeléseik szerint. Legalábbis az első részben.

Az első részben a „Legvidámabb Olimpiáról” olvasunk. Legalábbis ez áll a könyv hétterében. Hogy Németország be akarja mutatni, hogy újra magára talált, hogy ugyanolyan, mint bármelyik másik ország. És közben igyekszik elfelejtettni az 1936-os Berlini Olimpiát, ahol Hitler ünnepélyes, de kétségkívül feszült Olimpiát rendezett, ami egyaránt hirdette a németek nagyszerűségét, és Hitler mérsékeltségét, ezzel egy békés és toleráns ország látszatát erősítse a vendégekbe.

Itt szeretném én személyesen megjegyezni, hogy általában túlzónak tartom a német holokauszt emlékezetpolitikát, ami szerint kvázi minden utcasarkon kell álljon egy emlékmű, ami arra emlékeztet, hogy még egy ilyen nem történhet. De ez annyira túlzó, hogy még a Fák Jó Tanár Úr 2.-ben is elmondják, nem lehet az ázsiaiakat külső alapján megnevezni

mert régen nácik voltunk.

Mattern is igyekszik valami hasonló álláspontot felvenni. Ír arról, hogy mekkora üdvrivalgás volt, amikor a ’72-es olimpián a zsidó sportolók bent voltak a stadionba, vagy például, hogy a sajtó munkatársai megnézhették a Hegedűs a háztetőn musicalt, aminek szintén a pogrom a témája.

A második részben történik meg a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet túszejtése, amiben 11 zsidó, izraeli sportoló veszti életét. A túszdrámát követjük itt végig, különböző látőszögekből és fókuszokból. Részleteiben mutatja be a könyv a kíváncsi tömeget, az igazi csürhét, az árusokat, akik a kerítéshez költöznek, hogy kihasználják a túszdrámát, miközben betekintést kapunk a nagybetűs sajtó működésében, ahol a legnapprakészebb, leggyorsabb hírekért zajlik a verseny, és látjuk a politikai vonatkozásokat. A két férfi ugyanaz ebben a fejezetben, de sokkal együttműködőbb, sokkal jobban függnek egymástól. Míg az előző fejezet a vágyé, addig ez sokkal inkább egy nyugodtabb egység a kettejükre nézve. És csak úgy.

Aztán a harmadik részben megkeressük a nagy igazságokat, és Sebastian kiérdemli a hírnevét. A kapcsolat itt szakad meg, és a gyászmunkát valódi munkával váltja ki az elbeszélő, az együtt töltött közös időt igyekszik konzerválni, vagy mementót állítani neki. Mert az élete egy része örökre ebben az eddig elmeséletlen szeptemberben marad, és mindig magával viszi a történetét.

Azt hiszem az egész könyv egy picit olyan, mint ez az értékelés. Rövid, langymeleg, nem igazán kelti fel az érdeklődést, pedig érdekes dolgokat tartalmaz, mégis távol maradtam tőle végig. Minden adott volt ahhoz, hogy egy nagyon jó könyv szülessen, és talán az is született, csak még nem találtuk egymást Mattern hangjával. Most olvastam tőle a Király fürdőt, ami már egy sokkal intimebb, okosabb, és személyesebb elbeszélés volt, amiben jól működött Mattern szűkszavúsága, és ugyanakkora a kultúrpolitikai tétet mozgat, de sokkal magánjellegűbb sorsban és szimbolikusabban. A Király Fürdő jobban tetszett. :)

A kedvenc részem a könyvben abszolút a témafelvetés: A szerelem ebben a közegben rendkívül kalandos. Mint a fesztiválszerelmek. Tudjuk, hogy csak néhány napig tarthatnak, és kiszakít minket a jelenlegi világunkból. Itt valósulhat meg, hogy egy heteroszexuális férfi szerelmes lesz egy újságíró kollégájára, amiről semmit sem tud. Mert ez senki földje, ahol eltérhetnek a szabályoktól, ahol elhisszük, hogy két férfi szembe szállhat az egész világgal, és ahol ilyen kalandoknak nincs következménye. Innen mindenki hazamegy majd, és az élet megy tovább, és az egész titok maradhat. És ettől lesz tétje a szövegnek, hogy egy újságíró 30 évvel később megírja ennek is a történetét. A sajátját.

Ajánlom a könyvet annak, akik valami rövidet, de érvényeset olvasnának, azoknak, akiket nem riaszt el egy picit szárazabb szöveg, és azoknak, akiket érdekel a kultúrpolitika, nekik különösen, mert azok a részek rendkívül kidolgozottak voltak.

Jean Mattern: Szeptember
Jelenkor, 2016
142 oldal
Így olvastam: Nagyon gyorsan haladtam vele, bár sokat tömörít, három ülésben simán ledarálható.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok!

Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram a te fórumod.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Joseph Olshan: Éjszakai fürdés

2018. október 05. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben az Éjszakai fürdés című könyvről fogok beszélni, ami nem csak az óceánban úszik, de gyászban is, szerelemben is, és az újrakezdés lehetőségeiben is, amihez el kell varrni a korábbi szálakat.

ejszakai_fures.JPG

Az Éjszakai fürdés két megsebzett férfi története. Két férfié, akiket sok éve csúnyán elhagytak. A mesélő, Will, és párja tíz éve egy éjszaka, mint korábban annyiszor, kiúsztak, távolra a partról, az óceánba. De csak Will jött vissza, és nem találtak nyomokat. Nem tudni, hogy meghalt-e, vagy kiúszott valahová, és elhagyta, minden előjel nélkül. Will pedig mesél erről, az E/2 személyű olvasónak, azaz nekem, Sean Parisnak.

Sean Paris. A másik férfi. Sean volt szerelme egy katona, és a szerelmük egy tájfunnal kezdődött, és egy másik tájfunnal ért véget. Szintén elhagyták, pedig Willhez hasonlóan fiatal volt, és sebezhető, és megsebzett.

Annak tudatában, hogy ilyen teljességgel és odaadással tartoztál valaki máshoz, most még értékesebb lettél számomra. Annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam melletted. Annyira féltem.

Mindketten hasonló életet éltek. Megsebezve keresték a pillanatnyi boldogságot és a hosszabban tartónak a reményét. Eközben a ’80-as évek USA-jában tombolt az AIDS járvány, és a szerelemmel ebben a kontextusban a halált párosítják.

Sean Paris előélete talán problematikusabb. A két férfi megismerkedése előtt nem sokkal végzett magával Sean volt barátja, és talán intenzívebben kereste a boldogságot másoknál, talán csak rossz körökbe, de az egész város tudta ki ő, és pletykáltak is róla. Amikor Will a kapcsolatukról mesél a könyvben, tele van kétségekkel, és nem mindig tudja, hogy mit higgyen el a pletykákból, és Sean viselkedése sem mindig bizalomgerjesztő, de érdekes írói húzás ezekről mesélni a bizalmatlanságunk akkori tárgyának.

Nagyon érdekes a könyv környezete. Lakásokban és vidéki nyaralókban játszódik. A lakás Will esetében valamiféle elhagyottságot képvisel, hiszen egy hosszabb kapcsolata is volt nem rég, akivel közösen nevel egy kutyát, míg Sean lakása kifejezetten legénylakás, ahogy azt elképzeljük. Rumlival és emlékekkel. A nyaraló sok különböző értelmezést kap. Will volt barátja szerint elsősorban az ő régi szerelmük és közös életük szimbóluma, ahová új ember kerül, Will számára pedig elsősorban munkahely, ahová visszavonul regényeken dolgozni, vagy a nagyváros zajából. Emellett fontos szerepe van egy bárnak, ahol az azévi Parádé képi anyaga megy tévéken a háttérben, rajta Seannal, és ahol bizonyos estéken alsógatyás férfiak táncolnak, és ahol le lehet ülni megbeszélni a múltunkat, és elszámolni az elszámolni valót, még akkor is, ha ezt a hely leírásából sosem gondoltuk volna.

És a szórakozóhelyről először egy konditeremben hallunk, az egyetemiben, ahol két férfi beszél róla. És itt számomra van egy kis probléma: Azt hiszem nincs nem meleg ember megnevezve ebben a könyvben, és a két kondis srácnál már egyszerűen kiakadtam, hogy nem hiszem el, hogy ez így történik ebben a könyvben. Ugyanakkor persze, talán sztereotípia, de New Yorkban talán mindenki a saját buborékjában él, ahogy Martin a londoni kis buborékjában vagy Timothy Kurek egy másikban, szóval elég jellemző ábrázolás ez mégis, de a két random szereplő sem lehet heteroszexuális számomra nagyobb mérték.

És ezzel a buborékkal együtt mégis találkozunk, sőt ütközünk az össztársadalommal, és ez kifejezetten üdítő volt. A taxisok nem szívesen vesznek fel két férfit egy kutyával, és itt még bizonytalanságot hagy nekünk az író, hogy a kutya miatt, de a két kézen fogva sétáló férfi okozta kicsi, de észlelhető megbotránkozást és a hangos odaszólást jól bemutatja a könyv egynéhány ponton, és ezt ünneplem.

475788_igyunk.gif

Viszont nem ünnepeltem, hogy a szerző néha nagyot akar mondani, és éppen ezért semmit nem mondott. Csak idegesítően terjengős, vagy felesleges lett az adott szövegrész:

A bizonytalan jövő csupán egy szeszélyes pillanaton múlik.

Kedvenc részem: A legvége. Nagyon sokaknak nem teszik, de nekem annál inkább. És pont azért.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szeretne egy könnyű, mély szöveget olvasni, de nem zavarja, ha figyelni kell arra, hogy melyik szálon történik a cselekvés. Ajánlom azoknak, akiket nem zavar a kendőzetlenség és az őszinteség. Ajánlom azoknak, akiknek felkeltette a bejegyzés az értékelését.

Joseph Olshan: Éjszakai fürdés
Palatinus,2005
Oldalszám: 260 oldal
Így olvastam: Három ülésre. Könnyű nyelvezete, de a történetben többször besokalltam, és nem tudtam többet befogadni, és jót tett neki egy pihentetés.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, ennyi lett volna a mai bejegyzésem, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. :)

Ha nem szeretnél lemaradni róla, akkor kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió