Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Olty Péter: Heteró közegben

2019. július 17. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy nemrég megjelent verseskötetről hoztam értékelést nektek, amit nagyon sok szempontból nagyon vártam. Nyilván mert ez egy meleg könyvnek is ígérkezett, ami több utat is bejárhatott volna. Beszélhetne a társadalomról, mint heteró közegről, amiben, ahogy a fülszövegben Nádasdy Ádám is írja: minden meleg él. Beszélhetne az irodalmi életről, ahová végül megérkezik ez a kötet egyfajta előbújás gesztusként. És talán azt is gondoltam, lehet, hogy a szerző a címmel megússza ezt a bátorságot.olty.JPG

Aztán kezembe vettem a kötetet, és arra jutottam, hogy egy picit mindháromról szó van. Tudniillik ez egy olyan kötet, amiben nem szerepel a meleg vagy a homoszexuális szó vagy annak valamilyen képzett kifejezése. Kihasználja, hogy a hetero egy előtag, ami különbözőséget jelöl, eltérést, és a címben megadott közelséghez képest valami idegenséget. Olyat, amihez mégis viszonyulnunk kell.

És persze ez jelenti egyrészt a meleg-heteró viszonyulást. Hogy először van merevedésed férfire, vagy hogy leszegett fejjel odapillantgatva nézed a tesiöltözőben a másik kockahasát. A meleg radart a delfinek ultrahangos érzékeléséhet hasonlítja. Megmutatja a nevelőapát, a durva férfiképet, miközben a vers elbeszélője feminimen mutatja be magát:

úgy emeltem fel a csészét
mint egy parányi üvegtojást,
melyből az élet vizét iszom.

Beszél a rushról és annak használati módjáról, beszél arról, hogy milyen kérdéseket vet fel, ha bejössz egy heteró csajnak. Pedig neked csak férfiakkal menne. Előkerülnek testnedvek, nyál, izzadtság, vér és persze ondó. Ír le aktusokat. Van hogy egy állati primitív szimbólumot, például a virgácsot emeli a művészete tárgyává. Provokál, miközben állati konzervatív nyelvet használ, és felteszi azt a kérdést, hogy provokatívan írni, az provokáció-e, vagy a művészet, amelynek tárgyává emelte, felmentést ad. Mert néhány vers már-már pornográf, de pornó-e, ha az antikvitás tógáit és lakomáit is ráfestjük, vagy ha egy számítógépes játékról beszélünk, és érezzük, ennek annyi a célja, hogy leírja a karakteréről:

farom valótlanul kemény.

 Van a kötetben ugyanakkor egy másféle széttartó, heteró közeg. Egy európai, egy kulturális. Olty szövegei nagyon különböző világmagyarázatokból merítenek, amik együtt építik fel azt a kulturális közeget, amiben élünk. Rögtön a második szövegben megidézi a vers Jonatán és Dávid bibliai homoromantikus kapcsolatát, annak az elevenen továbbélő emlékét ragadja meg. A biblikus elemek mellett találkozunk antik helyzetekkel és antik motívumokkal, így a görög Pán istennel motívummal a pásztorélet kapcsán, akinek a sípjához fallikus értékeket rendel. Majd, ha a világmagyarázatok jelentést tágan értelmezzük, nyugodtan ide vehetjük a különböző verssé alakított tudományos kérdéseket. Így találkozunk a kötetben filozófiával, kijelentéslogikával, biológiával, vagy a költészetben kifejezetten konzervatívnak tartott formákkal, időmértékes és rímes versekkel, vagy gnómával például:

Olyan szexről álmodj,
mit tényleg remélhetsz,

A heteró közeg harmadik olvasata a heteróság maga. Az ember saját maga különbözősége mindattól, ami körülveszi. Egyfajta kívülállás, amelynek persze a melegség vagy a kulturális hagyomány utániság is része. Ebben az ember nem lesz katona, mint mindenki más. Ebben páncélt növeszt a külvilággal szemben. Ebben iglut épít, és az igluépítő tulajdonképpen bezárja magát, majd alszik. Alapvetően sokkal kevesebb konkrét szöveghelyet találni ezzel a belső heterósággal kapcsolatban, mégis ez tűnik a legrelevánsabbnak számomra, talán mert az igluépítéssel foglalkozó vers az Altató a kötet első verse. Talán csak nekem szimpatikus ez a kötetolvasat.

Kedvenc versem: Stigma. Mert nagyon szeretem a kijelentéslogikának azt a filozófiai részét, amit ez a versindítás használ, és tök klassz szöveg. 2016-ban jelent meg a Műúton, szóval ide kattintva ti is el tudjátok olvasni. Bár egy szót változtatott a kötetszerkesztés. :)

Ajánlom a kötetet azoknak, akik már ismerősen mozognak a kortárs líra világában, mert szerintem ez nem lett igazán kapukötet, de persze ha bátor vagy, lesd meg úgy is. A különcöknek tök ajánlom, ők nagyon sok helyen magukra fognak ismerni. És persze ajánlom mindenkinek, aki idáig elolvasta az értékelésem, és felkeltette az érdeklődését.

Olty Péter: Heteró közegben
Scolar, scolar l!ve, 2019
62. oldal
Így olvastam: Furcsa, mert ahogy Nádasdy is írta, ezek gazdag szövegek, de nem az olvasásban jelenik ez meg, lehet vele haladni, nem kell igazán bogarászni hozzá, de tovább kell gondolni, azt az időt nem lehet megspórolni. Szóval kortárs verseskötethez képest gyorsabban tudtam olvasni, de egy-egy problémát vittem magammal azután is, hogy letettem a könyvet, és volt, hogy vissza kellett néznem.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. :) Ha olvastátok már a kötetet, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet. Ha szeretnétek értesítést kapni a következő posztokról, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keressetek facebookon. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be instagramra.

És ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Moskát Anita: Irha és bőr

2019. június 07. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben az egyik népszerű fiatal magyar fantasy író, Moskát Anita harmadik regényéről fogok nektek mesélni. Alapvetően régóta szerettem volna tőle olvasni, hiszen az első, 2014-ben megjelent Bábel fiaiban a bábeli toronyépítés mögé húz hatalmi és személyes ellentéteket, 2015-ben megjelent Horgonyhely című regénye pedig egy olyan világot épít fel, ahol mindenki a születési helyéhez van kötve fizikailag és csupán a várandós nőknek van lehetősége nagyobb helyváltoztatásra. És mivel a vallási, biblikus, akár babonás kérdések, és az ökofeminizmus is elég közel áll hozzám, így evidens volt, hogy fogom őt egyszer olvasni. Aztán idén Könyvfesztiválra megjelent a harmadik regénye egy nagyon izgalmas identitáskérdéssel, és ezzel el is kezdtem Moskát Anitát olvasni. Nézzük is:

irha_es_bor.JPG

Nem igazán volt egyértelmű, hogy ezt a könyvet fogom először a kezembe venni tőle, az pedig különösen nem, hogy írok is róla, hiszen első ránézésre nem igazán LMBT regényről van szó. És a hagyományos értelemben persze nem is az. A regény egy más kisebbségről beszél, akiknek még nem evidens, hogy a társadalomnak nem kell elnyomnia őket és akik számára még nem evidens, hogy egyenlő jogokat akarnak. Ez a regény egy kisebbség polgárjogi harcát (is) mutatja be. Ez a kisebbség pedig a fajzatoké.

A fajzatok egészen különleges emberszerű, humanoid lények, akik állatokból változtak át a rovarokra jellemző teljes átalakulással (lárva, báb...), és a testükön viselik még a lárvájuknak tekintett állat nyomait. A regény elején rögtön betekintést kapunk az első átalakulási hullámba, ahol egy elszigetelt közegben egy család házi nyula alakul át, és nem igazán értjük mi történik, majd a regény az első néhány oldal után már a több teremtéssel későbbi jelenkori Budapesthez érkezik, ahol gettóba zárják a fajzatokat, akiket aztán egyfajta állatkerti szituációba szorítva mutogatnak is.

Ebben az alapszituációban ismerjük meg Kirillt, az őzből átalakult bloggert, aki egy őzfajzat csordában él, és a fajzatok fabuláit meséli el blogján. Innen ismerjük meg a fajzatok jogaiért küzdő Augustot, és hamarosan csatlakozik a regény történetébe Pilar, a borzfajzat, aki a reklámokból és szappanoperákból tanulta meg az emberszerű viselkedést. A regényben ezt a három szereplőt követjük és a regény történetét fabulák akasztják meg, amik egy kegyetlen fajzatsorsot vagy a fajzatokkal általában foglalkozó lehetséges történelmi kérdést mutat be.

Kirill alapvetően egy őzfajzat karakter, aki folyamatosan küszködik azzal a létállapottal, hogy ő most nem tud sem sapiensként sem őzként viselkedni. Szörnyű előtörténete van, amiben már fajzatként vadászni való vadként volt kezelve, és visszatérő lelki vívódás, hogy ő még préda-e, és kell-e neki a nyáj vagy a közeli kötődés, ahogy azokat az őzekről általában gondoljuk. Ugyanakkor ő egy újságíró szerepben is van, akit mindennél jobban érdekel maga a teremtés története, és ezért alkukat is képes megkötni, hiszen egy jó sztori ennyit megér.

August egy marketing ügynök, és nem feltétlenül teszi az szimpatikussá, hogy egy kvázi jó ügy, a fajzatok egyenjogúsítása érdekében tesz mindent. Ő egy kimért profi, aki kampányokban gondolkozik, és arra tesz fel mindent, hogy az egyre közeledő népszavazás eredményeként a fajzatok ugyanazokat a jogokat kapják, mint a sapiensek. Bár a regényben August megmarad ebben a kimértebb, szakértő szerepben, mély betekintést kapunk a saját motivációiba is, illetve a fajzatok jogaiért folytatott küzdelem korábbi történeteibe is. És számomra ő volt a legizgalmasabb karakter, bár érzelmileg senkihez sem kötődtem igazán (ami hatalmas pozitívuma a könyvnek szerintem), de Augustban, a felépített kampánymenedzser imázsában, illetve később a motivációi ismeretében egyaránt egy olyan karaktert találunk, aki irányítja a dolgokat, és ez nagyon sokat jelent ebben a több fronton zajló harcban.

Pilar a borzfajzat nagyon megnyerő, mókás, és durván sérült karakter, aki az olvasótól és a regény szereplőitől is igényel empátiát. Alapvetően ő egy kihasznált karakter. A korábbi gazdája kihasználta, hogy sapiens szerű, de mégsem igazán ismerte a világot. Kvázi rab volt egy kis szobában, ahol egy tévé jelentette a szórakozását. A világképe így alapvető kritikája a fogyasztói társadalomnak, aki a reklámok alapján hoz döntéseket, de a reklámblokkokat megszakító szappanopera érzelmi és történeti csavarjai is roppant izgalmasak, ha azok alapján próbáljuk értelmezni a regény hátterét adó, vagy ebből a szempontból kevésbé eltérő, az olvasó hétköznapjaiban megtapasztalt világot. Pilar szép akar lenni, és a szépség reklámszerű, sapiensszerű. Csillogásra vágyik, akár csak a tévében szereplők, híres akar lenni. Fontosnak akarja érezni magát, és ezt a szavazás körül kialakuló tömbök ki is használják.

A szavazás körül három tömbről beszélhetünk. Az egyik nyilván az, akik nem szeretnék, hogy a fajzatok sapiens jogokat kapjanak, velük alig találkozunk a regényben. A másik az, aki egyenlő jogokat akar a sapiensek és a fajzatok között. Kvázi az ő vezetőjük August, aki az egész kampányt vezeti, harcol, hogy a fajzatok médiamegjelenése pozitív legyen, a politikai korrektség eszközével erőlteti, hogy a fajzatokat ne fajzatoknak, hanem kiméráknak nevezzék, és a saját szabadságát is feladva fontos gesztusokat tesz a kampány érdekében. A szavazás körül álló harmadik tömb a nyájé, amit a fekete bárány vezet. Ez kvázi egy szekta, aki terrorista akciókat szervez, egyik fő üzenete, hogy igazából nem a sapiensektől kell a jogegyenlőség, mert igazából kik is a sapiensek, akik ezt megadhatják. Érdekes és radikális felvetés az övék, ami köré a terrorszervezet épül, és a regény cselekményének egy jelentős részét az ő tevékenységeik és ténykedéseik adják.

És amit eddig leírtam, az mind szuper, de hol az LMBT, kérdezhetitek.
Egyrészt van a regényben egy akkora LMBT száll, ami akkora spoiler lenne, mint a Mont Blanc, szóval erről most nem írok, csak annyit, hogy imádom.
Másrészt viszont a könyv tele van olyan szituációkkal, amik LMBT embereknek baromi ismerősek lehetnek. Rögtön beszélhetünk a heterónormatív szemléletről, ami azt feltételezi, hogy te heteró vagy, mert a társadalmi tudatban az az alapbeállítás, és a regény társadalma bizony kikezdhetetlenül sapiensnormatív. Még a fajzatoknál is. Ehhez kapcsolódik a coming out szituáció, amiben arról kell beszélni, hogy a sapiensnormatív társadalomban valaki fajzat, és esetleg még azt is megkérdezik tőle, hogy milyen állat volt a bábja. És ez az átalakulás is ismerős lehet, bár ez lehet, hogy már csak belemagyarázás, de bizonyos állatok teljesen random kiválasztás alapján egy életszakaszukban elkezdtek bebábozódni, majd a bábokból állati nehezen és fájdalmasan kiszabadulva egy társadalmilag nehezen meghatározható csoport tagja lesz, és ez engem emlékeztet a kamasz éveimre, amikor a miért pont én kérdés állt a kis kialakuló meleg életem központjában, aminek van kvázi átváltozás előtti és utáni szakasza. És persze nem azt mondom, hogy ezt az író minden esetben a szexuális kisebbségektől vette a mintát, már csak azért is, mert nem tudhatjuk, hogy így van-e, de egészen biztosan van értelme ezzel a szemmel vizsgálni ezt az identitáskérdésekkel átszőtt regényt. :)

Kedvenc részem: Alapvetően az egész regény nagyon okos, erősen és távolságot tartva reflektál a jelenünkre, ami számomra a fantasy műfajának egyik fő feladata, és ennek egy nagyon banális megjelenését emelném ki, a fajista beszédmód megjelenését a regényben, vagy inkább az attól való félelmet, hogy fajistáknak tartsanak minket. Több ilyen kis jelenet van ezzel kapcsolatban, főleg állatokkal kapcsolatos szólások után kezdenek el fogadkozni, és baromi vicces szituációk ezek. Kb. mintha az "Adja oda neki az, akinek két anyja van" mondat után hozzátennénk, hogy '"persze nem homofóbiából mondja".

Végezetül ajánlom a regényt azoknak, akik érzik magukban a vágyat, hogy valami mást olvassanak, ami mégis a mi világunkra reflektál. Akik nyitottak a világról való átvitt gondolkodásra, és valami nagyon ügyesen kitaláltat olvasnának. Fantasy rajongóknak meg szinte kötelező, de ők ezt úgyis tudják. És legyen kötelező mindenkinek, akinek felkeltette az érdeklődésüket az értékelés, mert biztosan nem járnak rosszul. :)

Moskát Anita: Irha és bőr
GABO, SFF-sorozat, 2019
603. oldal
Így olvastam: Várnom kellett szinte a regény első harmadáig, hogy nagyon beinduljon, addig elsősorban világot épített és még helyére nem pakolt információkat adagolt és megágyazott a regény végéig kitartó feszültségnek, így az első 200 oldalt több ülésben olvastam, míg az utolsó 400 oldallal egy nap alatt végeztem, mert olvastatta magát. Meg kell küzdeni vele, mert szokatlanul erős kimunkált nyelve van, de ha megszoktad, megy egy levegővel is. ;)

Én pedig ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen a GABO Könyvkiadónak, hogy elküldték nekem ezt a könyvet, nektek pedig, hogy velem tartottatok. :) Ha olvastátok a könyvet, és van véleményetek, hagyjatok bátran kommentet, ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, úgyszintén. :)

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, ha nem szeretnél róla lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

És ne feledd a következő posztig:
Könyvekkel a szivárványig!

Szilvó

Zsolmár János: Hibiszkusz herceg

2019. február 13. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régi magyar könyvről fogok mesélni, ami 1991-ben jelent meg, és azóta is fel-felréved a magyar antikváriumokban. A könyv fő különlegessége, hogy egy igaz történetet mesél el, a rendszerváltás előtti Magyarország utolsó hónapjaiból, és pusztán az író neve fikció, és az egészet naplószerűen datált történetek alkotják, csupa piros betűvel. De nézzük.

hibiszkuszherceg.JPG

1989-ben korán volt húsvét, és a szerző, János, egyedül ünnepelt. Annyira, hogy hétfőn kiment már a korzóra, a Duna korzóra Budapesten, hogy felszedjen valakit. Illetve nem is hogy felszedjen valakit, mert János nem olyan. János szerelmet keres. És meg is találja, egy elegáns roma srác képében, aki kecses kézmozdulattal ajánl helyet maga mellett a padon, és aki történetesen árulja a szerelmet. Dolgozik persze, szakmunkásként, de amellett, mondhatni maszekba, szerelmet árul, de amíg nem érkezik vásárló, mint nálunk Gizi a kisboltban, szívesen elbeszélget Jánossal. Aki végül felcsalja magához, de nem ígér pénzt és mint polgári úriember, elmondja, hogy ő bizony szerelmet keres, nem a megvehető fajtából.

De Pista piszkosul jól néz ki. És Jánosnak egyébként is a sötét bőrtónus az esete. És Pista, mint már mondtam, igen-igen jól néz ki. János bele tudna szeretni, sőt, mire az olvasó egyet pillant, máris beleszeret. És tudja, hogy Pista nem szereti viszont, sőt, potenciális ügyfélként tekint rá, ő mégis szereti, igényli a társaságát, és szívesen meg is fizeti, hisz van pénze, épp most kapott jutalmat, prémiumot, fizeti persze. 

És ahogy a madarakat etetni kell egész télen, ha az etetőnköz szoktattuk őket, nos, így van ez Pistával is, aki folyamatosan egyre több pénzt és ruhát és ajándékot és ételt és pénzt és pénz vár Jánostól, aki pedig ezeket újra és újra előteremti... mert neki van.

János egy polgári, negyvenes életet él. Az államigazgatásban dolgozik, kis csinovnyigként, amiben még él a jó elvtársi rendszer, amiben mindig minden megoldható, minden egy telefonhívásra van, és minden ügyhöz tartozik egy megfelelő ember. János a munkája monotonságát a zenében oldja fel és szeret színházba járni, utazni, volt már Párizsban és többször Bécsben, sokszínű baráti kapcsolatai és egy elfogadó lánytestvére van. Ő az a kisember, akinek van mit vesztenie ebben a rendszerben. És szerelmes.

Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza kapcsán mesélt egy könyvbemutatón arról, hogy a melegségben az a csodálatos, hogy 40 évesen is tud olyan szerelmes lenni az ember a villamoson szemben állóba, mint ha tizenhét éves lenne. És János ennyire szerelmes. Annyira, hogy többször ráeszmél, hogy semmi keresnivalója nincs Pistának az ő életében, de mindig győz a vak és nagyon-nagyon durva irrealitás. Mert Pista kihasználja a türelmét, kihasználja a szerelemre sóvárgását, módszeresen visszaél a bizalmával, lapátolja ki a pénzt János életéből, és mégis mindig vissza lesz fogadva.

3_majom.gif

Az egyetlen dolog, ami legitimálja Pistát, hogy az elején elmondja, hogy nem szereti Jánost, hogy nem tudja szeretni, mert mást szeret. És ebben Pista valóban őszinte volt (vagy legalábbis nem derül ki ennek az ellenkezője sem). De semmi másban. És ezért cserébe kérhet, parancsolhat, megalázhatja Jánost a barátai előtt... És János elfogadja ezt, mert ahogy ő érvel, a szerelem mégsem képezheti üzlet tárgyát, de ő mégis minden alkalommal megmutatja, hogy szereti, és mindent megtesz, amit Pista kér tőle. És ha elege van, egyszer csak elkiáltja magát: 

Engem már szerettek.

Aztán minden megy tovább a régi kerékvágásban. A regényben végig Pista hívja Jánost, ígéri, hogy megy, aztán János vár, de Pista nem jön, János kimegy a korzóra megkeresni, ott van, de nincs semmi üzlet, és elmennek Jánoshoz, ahol nem történik semmi. És ennek a balladaszerű ismétlődése adja a regény cselekményét, talán még ma is. És ha Pista keresne is kibúvót, mentséget, ami nyilván kamu volna, de legalább egy gesztus, akkor 

Nem hiszem el az egészet, ne beszéljünk róla többet.

És nyilván igaza van, mert az egészből mi sem volna igaz, és tétje sem volna, mert 

Ilyen vagyok, János, sajnálom. Vagy kellek így, vagy nem!

És hát kell, persze. És én ezt nagyon gyűlölöm ebben a könyvben. Elmondhatatlanul. Mélyen az ízlésem ellen való az áldozathibáztatásnak bármilyen morzsája egyébként, de ennek a könyvnek a felénél egyet értettem Pistával, igen, az ilyennek a szemét is ki kell lopni, majd a kétharmadánál drukkolni kezdtem, hogy remélem azért a végén még Pista rágyújtja  a lakást. És nagyon kellemetlenül érzem magam, amiért nyilvánvalóan áldozathibáztatónak kell lennem, és rühellem, hogy erre kényszerít ez a könyv. Tényleg.

Pedig, milyen klassz dolgok is vannak benne. Mesél például a nagy internet előtti meleg világról, ahol a Korzón ismerkednek az emberek, és ahol Németországból csempésznek pornóújságokat. Beszélhetne bővebben a prostitúcióról és a futtatásról azokból az időkből, amikor a K-t és a K kettőt is forgatták, a nagy prostitúcióval foglalkozó dokumentumfilm, beszél a kissebbségi helyzetről Pistán keresztül, olvassuk arról, hogy a coming outra még nincs szó a társadalomban, ezért a "nagy vallomás" kifejezést használja, és ezzel együtt ezt kell olvasnunk. Basszus.

Bár a kiadó az előszavában azt pedzegeti, hogy mekkora kockázatot vállal a könyv kiadásával, és hogy mennyire bízik benne, hogy ez a könyv jót tesz a melegreprezentációnak. És ehhez most már tényleg nem fűznék hozzá semmit. 

Igazából talán annak tudom ajánlani, aki szeretne olvasni valami magyar meleget a múltból, és hajlandó érte szenvedni, Nagyon nyögvenyelős a nyelve, abszurdak a datálások, és hát a története is olyan amilyen, tehát a mi tehenünk borja, ha szeretnéd, birkózz meg vele. :)

te_es_en.gif

Zsolmár János: Hibiszkusz herceg
Hibiszkusz Könyvkiadó, 1991
329. oldal
Így olvastam: Bőgve. Mint a mi tehenünk, mikor ellik. Komolyra fordítva lassan. Sűrűn szedett könyv ez, rövidebb fejezetekkel, amik arra csábítanak, hogy letedd akkor. És nem szoktam bele annyira a nyelvében sem soha. Hosszú napok hosszú üléseinek eredményei ezek a sorok.

50795509_284077702282267_102321771851546624_n.jpgVégezetül még szeretném ajánlani, hogy fut a blogon egy második születésnapi nyereményjáték. Ha kitöltesz egy rövid értékelést arról, hogy mit gondolsz a blogról, szerinted hogyan tudna fejlődni, akkor nyerhetsz egyet a képen látható könyvjelzők közül. Katt a képre! :)

 

 

Ennyi lettem volna mára, ez most így sikerült, tényleg nem szerettem ezt a könyvet. :) Viszont igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, ami reményeink szerint vidámabb lesz. :)

Ha nem szeretnél lemaradni erről, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra. Ha két bejegyzés között háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

Elizabeth Stone: Mondd, hogy egy a valóság!

2019. január 26. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új magyar könyvről fogok mesélni, ami 2018. őszén jelent meg a magyar meleg erotikus-romantikus piacon. Izgalmasnak ígérkező történettel, főszerepben egy gyermekorvossal és egy szállodaigazgatóval és persze ezzel a szemet gyönyörködtető borítóval. A többit pedig, majd megnézzük.

kepkivagas_5.JPG

Dr. Leonard egy sikeres gyermekorvos, aki fül-, orr-, gégészetre szakosodott, és van egy speciális műtéti technikája, amivel egyszerűbb gyermekeket műteni, és ezzel körbehaknizza Nagy Britannia orvosi konferenciáit. Egy ilyen konferenciának helyet adó szálloda halljában nézi meg a kerek fenekét Howard Kingston, a szállodaigazgató. A két helyes, vonzó, fiatal, ambiciózus, pályájuk elején sikereket elérő férfi pedig hamar megkedveli egymást, és hamarosan kiderül a melegségükről is, hogy bizony mindketten zenészek.

68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f4a62577779596e624d57434552773d3d2d3635312e313530646661636635663637643735323432383937343238303631312e676966.gif

És itt elkezdődik minden, amit a romantikus erotikus műfaj megenged magának. Az erotikus vonalon túl kifejezetten izgalmas, ahogy a párkapcsolat szervezés történik, kezdve a távkapcsolattal, a távkapcsolat okozta problémák kezelésével, az áldozathozatalakon át, egészen addig, amíg egy erős véd- és dacszövetséggé alakul a szerelmük, családjuk. Fontos dolgokon mennek át ezen a mozgalmas, nagy betűvel szedett 280 oldalon, és bár ezek sokszor elnagyoltak, és kifejtetlenek, mégis ebbe a boldog irányba mutatnak, ami összességében klassz, jól működik, és jól használ egy belső szimbólumrendszert, ami a kis finomságokra figyel egy kapcsolatban.

Egy ilyen belső szimbólumrendszert felerősítve a írónő két nézőpontot mutat, a két főszereplő egyesszám első személyű elbeszélésében. Ugyanakkor a két elbeszélőnek nincs meg a két külön hangja, sem szóhasználata, és mondanivalóban sem tér el egymástól. Sok mondat szinte konkrétan hangzik el kétszer a szövegben, ráadásul vannak részek, amiket az elbeszélő elmond egy korábbi részben, majd az új része elején is, így háromszor, négyszer is olvashatunk valamit.

olvasasvilagnapja8.gif

A regény legjobb része az, hogy a két szereplő egészen más, de tipizálható meleg életet él. Ward vállaltan meleg, ami az idegenforgalomban nem is szokott problémát okozni. Ward családja elfogadó hátteret ad számára, és a melegségével és szerelmi életével kapcsolatban is mindent meg tud beszélni a lánytestvérével. Leo szülei viszont sosem voltak elfogadóak, nem támogatták a gyermeküket, de Leonard önerőből elért mindent, amit elérhetett, és erre büszke is lehet, mégis meghatározza az életét ez az elhagyottság, és ez például jól lett elkapva.

A regény abszolút nem működő része a nyelve. A romantikus szituációs komédia műfajából inspirálódik, viszont az egész szöveg teátrális paródiáját adja ennek a műfajnak, amit már-már posztmodern gesztusként vagyok csak kénytelen értelmezni:

Természetesen beszélünk még addig, Ward, ahogy eddig is tettük, mert ki se bírnám, hogy ne halljam a hangod, máris hiányzol.

Ez történik az egész regényben. Senkinek nem áll be a pofája, szex közben is beszélnek, életük legjobb szeretkezésük után percekkel életszerűtlenül sok baromságot összehordanak magyartalan egymásutániságban, és nem zavarja, hogy nem kap levegőt a hatalmas élvezetek hatására. És ugyanez történik előjátékként. Szabálytalan sorrendben valamelyikük mindig hosszasan elmondja, hogy mit fognak csinálni, és mennyire fogják élvezni, és ha ez idő alatt nem egy ikeás ágyat raknak össze, amit aztán jól szétbarmolhatnak, és aminek nem csak felgyűrik, hanem szétcincálják a lepedőjét, akkor nincs mentségem arra, hogy miért nem esnek egymásnak egyszerűen, mint ahogy bárki más csinálná... Mármint értem, hogy ez egy könyv, csak két kávé fő le, míg eljutunk az ágyig, és ezt nehezen viseli az olvasó.

És könnyen így érezheti magát a még mindig tisztelt olvasó a már már eposziba hajló ismétlésekkel, hogy ebben a regényben bizonyosan minden centimétert mindig kiélveznek, vagy hogy az elpirulás Ötven árnyalata szerűen túlreflektált, minden megfeszül, ami megfeszülhet, van hogy egy mondaton belül kétszer is, és mindig jól átlátják azonnal a helyzetet. 3232150_6c07bf321a37aebd8cb126ac88d943b0_wm.gif

A szituációs komédia része a regénynek szintén nyelv által történne. Azonban minden kis játszma azonnal kiderül, nem csak az olvasók, de a szereplők számára is, semmi tere nem volt a játéknak, a viccektől pedig érzek valami mély dolgot a rekeszizmaim körül, de ez nem a nevetésé, hanem a tüdőszöveteket is roncsoló szégyené.

És még egy példa a túlbeszélésre:

Vissza kell mennem Londonba, nem tudják ezek az idióták megoldani a felmerült gondokat. Ugye nem haragszol rám, kicsim? Beleőrülök abba, hogy itt kell hagyjalak idő előtt, de muszáj mennem, olyan helyzet állt elő, amelynek a megoldásához én kellek, mert nem mernek döntéseket hozni.

És ilyenek rabolják nagy szedésben az egész könyvet, ahelyett, hogy kihasználnák a mozgalmas cselekmény felületességét, és vennék a fáradságot, hogy egyáltalán kidolgozzák, és így egy valószerűbb és akár egy olvasóbarátabb regényt kapnánk... Persze, nem lehet minden jó, de hogy szinte semmi sem, az nehéz.

Kedvenc részem: Nyelvileg ez a rész sem áll a toppon, de amikor Maddy kérdez a melegséggel kapcsolatban, és kiderül, hogy a gyerekeknél nincs neme a puszinak, a kézfogásnak és az ölelésnek. Ez fontos volt, és szerettem.

Végezetül pedig, most ezt nem igazán tudom ajánlani senkinek. Ennél szinte csak jobb meleg erotikus könyvek vannak a piacon, és történetek az interneten, és nem igazán éri meg még a könyv formát és árat. Mint minőségben, mint történetben megfelel egy Júlia, Romana, Tiffany, Szívhang füzetnek, de azt sem azért olvassuk, mert jó. Sőt, nem is olvassuk szívesen.

Elizabeth Stone: Mondd, hogy ez a valóság!
Ekönyvbazár, 2018
286. oldal
Így olvastam: Nehezen tolerálhatóak a durván magyartalan mondatszerkezeteket, így a nagy szedés ellenére sokáig olvastam, és sok kis rövid ülésben.

Én ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm szépen az Ekönyvbazárnak, hogy elküldték nekem Elizabeth Stone könyvét recenzióra.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Susan Faludi: Előhívás (Mindent apámról)

2019. január 20. - Szilvió

Sziasztok.

a mai bejegyzésben egy fontos és klassz könyvről fogok beszélni, amit a Pulizer-díjas feminista újságírónő, Susan Faludi írt az édesapjáról, az egykori Faludi Istvánról, aki több év hallgatás után ír a lányának, hogy mostantól Stefánie Faludi néven létezik. elohivas.JPG

Susan és Steven, István, már évtizedek óta nem beszéltek. De persze, tudnak egymásról. Így Susan tudta, hogy Steven a rendszerváltás után hazaköltözött Magyarországra, és hogy most ott él, Steven pedig tudta, hogy egy tehetséges újságíró, író a lánya. Így nem meglepő, hogy a nemi helyreállító műtéte után azt kéri Stefánie, hogy Susan írja meg a történetét.

Stefánie kezdetekben azt szeretné, ha a regény a transzságáról szólna. Arról, hogy hetven éves kora felett nővé operáltatja magát, mert elege van a macsó képből, amelyben élni kényszerül. Susan viszont kíváncsi mindenre. Kíváncsi arra a nőre, aki az apja, és kíváncsi arra a világra, amely meghatározza őt. Mint a pszichológusnál is, előkerülnek a gyermekkorral kapcsolatos kérdések,és Susan nem csak a transz címkével kapcsolatban kérdez. Susan az elfojtásokra, az elhallgatott történetekre kíváncsi. Helyszínekre, ahol az apja élt, emberekre, akikkel találkozott, és mindarra, ami megadja az ember identitását.

István zsidó nagypolgári családban született Budapesten a századforduló után. Ekkor könnyű volt zsidónak lenni Magyarországon, könnyen asszimilálódtak, magyar neveket vettek fel, rangokat kaptak, és számítottak a kulturális, szociális életben. Aztán élnie kellett a Numerus clausus, az első és a második zsidó törvény korában is, ahol először korlátozták a zsidók egyetemi képzéshez való hozzáférését, majd azt, hogy értelmiségi pályán helyezkedjenek el, és torkolt mindez a sárga csillag viselésén, a csillagos házak felállításán és a gettósításon keresztül a holokausztba. Susan pedig tudja mindezt, és tudományosan is vizsgálja.

Beszél arról, hogy milyen szerepe volt mindebben a vakon revizionista magyar politikának és nemzetnek, beszél a felelősségről, ami nem kizárólag a német birodalomé, és idéz és citál tudományos munkákat olvasmányosan, miközben azt is elmeséli, hogy az apja hogyan nem viselte a híres sárga csillagot, és hogyan mentette ki hamis nyilas karszalaggal a szüleit a biztos halálból. Nagyon megrázó, de messzemenőkig korrekt és alapos munkát végzett az írónő mindkét szálon.

Ehhez hasonlóan progresszív demokrata világnézetből, de maximális alapossággal ír arról, hogy milyen a rendszerváltás utáni politika Magyarországon. Beszél a ki nem gyógyult kommunizmusról, a tovább élő Trianon sérültségről, és különös figyelmet szentel a 2002-2016 közötti politikai helyzetnek, így a Magyar gárda masírozásainak, a jobbra tolódásnak, a Budapest Pride felvonulás szétverésének vagy a szocialista városvezetés tehetetlenségének is. Alapvetően nem magyar piacra született a regény, ez a kép azonban mégsem felületes, és belülről nézve sem torz, ami a könyv egy hatalmas bravúrja. Következetes, alapos és logikus képet mozgat a nem hétköznapok szintjén történő, de azt meghatározó politikai helyzetről.

A regényben beszél még a világháború utánról, az 1945,és  a kommunista hatalom átvétel, 1948 között eltelt időről. Hogy István hogy került Brazíliába, szintén hamis papírokkal, majd onnan az Egyesült Államokba néhány év múlva. Beszél István ekkori fiatalságáról, talpraesettségéről és politikai kapcsolatairól, amiket együtt használ, hogy egy jobb élet felé terelje sorsát.

A könyv több pontján lesz hangsúlyos a család, mint olyan. Így egyrészt a városi zsidó kultúra, amiben István felnőtt, másrészt a család, amiben Steven és Susan közös múlton osztozik. A nem beszélésük fő oka, hogy Steven erőszakos férj és apa volt. Susan egy erőszakos képnek köszönheti például, hogy rájön zsidóságára, de Steven családon belüli erőszakosságára az írónő a saját feminizmusát is visszavezeti. Nagyon pozitív a regényben, hogy nem mismásol, nem akar felmenteni, viszont diskurzusba hozza ezt. Ebben is nagyon kemény.

És végül a könyv beszél magáról az eljárásról, a hormonkezelésekről, az online site-okról, ami a transzneműeknek igyekszik mindent eladni, hogy igazán a saját nemükhöz tartozónak érezhessék magukat. Mesél az eltúlzott, akár transzfesztitizmusba hajló, túlöltözött nőiességről, és hogy mi hajtja azt, Majd egy polgári nő kerül a szemünk elé, aki a régi békeidők utáni vággyal és Horthy nosztalgiával eszi a süteményt a cukrászdában, bécsi módon, sok tejszínhabbal, ahogy még akkor tudták. Egy olyan emberré válik, akiről lehet, hogy a transzneműsége kapcsán írnak könyvet, de az nem a transzneműségéről fog szólni.

Kedvenc részem: Igazából ez nem rész, inkább szemlélet. Alapvetően nagyon fontosnak tartom a társadalmi felelősség kérdését, nem csak a holokauszt kapcsán, és nagyon közel állnak hozzám a megszállási emlékműről írottak a regényben, de nem csak azt emelném ki. Fontos felvetnünk a regény kérdéseit, mert szerintem azzal, baromira nem sikerült számot vetnünk, hogy részt vettünk benne. Nem kell egyetérteni, de a kérdést fel kell tenni.

Ez egy vaskosabb kötet, de jól olvasható. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a közélet, és nyitottak a történelemre. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a transzneműekkel vagy feministákkal kapcsolatos diskurzus, és szeretnek benézni a kérdésfeltételek mögé. Ajánlom azoknak, akik úgy kapcsolódnának ki, hogy fontos szöveget olvasnának. Az egész könyv egy nagyon erős kritikai nézőpontot képvisel, amit érdemes megtapasztalni.

És végezetül ajánlom reménnyel, az írónőhöz hasonlóan: 50091253_591993864580267_2992722452959723520_n.jpg

Susan Faludi: Előhívás
Libri, 2018.
462. oldal
Így olvastam: Elég kipihent voltam, ezért jól tudtam vele haladni, 5-6 nap alatt megvolt. A szöveg abszolút olvasmányos, még akkor is, ha néha elméletibb, vagy tudományos ismeretterjesztőbb.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Hamarosan érkezem a következő poszttal. Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, less be facebookra vagy instagrammra.

És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Bálint Erika: Adj esélyt!

2018. december 14. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új, magyar nyelvű, meleg témában utazó regényről fogunk beszélni, Bálint Erika néhány hete megjelent Adj esélyt! című könyvéről, amely egy nagyon erős történettel dolgozik, és fontos dolgokat vet fel a szülőségről, a gyermekségről és az elhagyottságról is. De nézzük bővebben:

adj_eselyt.JPG

Az Adj esélyt! cselekményét, egy múltbéli 13 évvel ezelőtti esemény adja meg, amihez képest a szereplők viszonyulnak valahogyan. Ez a cselekmény pedig az, hogy Adorján, a sebész elhagyta a feleségét, Évát, és a nyolcéves gyermekét, Tomit. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy Adorján egy férfiért hagyta ott Évát és Tomit, és hogy nem jelentkezett, mint apa.

A könyv cselekménye viszont napjainkban játszódik. Egy zsúfolt napon kezdődik Budapest belvárosában, egy forgalmi dugó okozta balesetben, ahol Adorján látszólag meghúzta a felsőtestét, és találkozott egy sráccal, aki hasonlíthat Tomira. Később kiderül, hogy a srác nem Tomi, ez a kiderültek szerencsésebb része, és hogy Adorján halálos beteg, és pusztán hónapjai vannak hátra. És igen, ez valamelyest értelmezhető egyfajta klisés egymásratalálás regényként, de az írónő ennél alaposabb.

A regény a három főszereplőt követi. Őt, a környezetüket és az emlékeiket. És mindhárom nézőponthoz tartozik egy első szám első személyű, mélyre néző rész, és egy első szám harmadik személyű elbeszélés, ami inkább követi a szereplőt és a környezetüket. Adorján nézőpontjában ott van a kórház, ahol dolgozik, a betegség és az ügyvéd barátja, Ádám, aki támogatja őt. Tamás nézőpontjában osztoznak a barátai elsősorban, Éva nézőpontjában pedig nagyanyó a fontos mellékszereplő, aki valamelyest az írónő szócsöve. Nagyanyó tartja fent a kapcsolatot Adorjánnal, akivel elvágta Éva a kapcsolatot, és ő az, aki Évának folyamatosan mozgatja a lelkiismeretét.

És ha már alaposnak tartjuk az írónőt: ez leginkább az indítékokban jelenik meg. Éva megszégyenítve és megalázva érezte magát, amikor Adorján bejelentette, hogy elhagyja egy férfiért, és egyébként is elég homofób környezetben nő fel, amin persze túl fog, és túl kell lépnie. A sors majd úgy hozza. De hajlamosak vagyunk, és az elbeszélés egy pontja rátesz erre az olvasatra, Évát egy kielégítetlen picsának tartani. Sőt, ahogy telnek a napok az olvasás óta, egyre szimpatikusabb ez az olvasat.

Adorjánt Éva azzal fenyegette meg, mint a feltörekvő sebészt, hogy ha nem hagyja békén Tomit, akkor mindenkinek elmondja, hogy meleg a férje. És Adorján nem szerette volna ezt a kockázatot vállalni, akkor. Persze 13 évvel ezelőtt ez egy legitim döntésnek is tűnhetett, de nem kér felmentést Adorján ezért. És ez egy nagyon elfogadhatónak tűnő álláspont, különösen Éváéval szemben, aki úgy gondolja, nincs mi alól felmentést kérjen. Tomi folyamatos kérdezősködései elől Éva azt hazudta a fiának, hogy Adorján meghalt. Nyilván Tominak sem könnyű feldolgozni, hogy az apja él. Csak 13 éve nem nézett felé.
És ettől mind az egész egy nagyon könnyen olvasható, de állatira feszültséggel, suspens-zel teli regény.

De a feszültséghez hozzá tartozik az, hogy nem mindig működik, ha a konkrét sorokat, és nem a történetvezetést nézzük. Tele van olyan finomságokkal a regény, mint azzal, hogy egy kapcsolatból kell maradjon annyi, hogy tudjuk, mit szeret a másik, vagy például a piros székkel kapcsolatos epizódok is fontosak. De vannak olyan túlírtságok, minthogy a kanalak felszedik a főzelékterhüket a tányérról, vagy hogy a szomszéd házban a pusztulás milyen meghívós bált rendez. Ezeknél azt érzem, hogy a regény elvesztette a fókuszát. És el lehet mondani erről, hogy például a filmkultúrában jól tud kinézni, de nem működnek a regényben, nem lesz tétje.

A regény erőssége viszont, hogy rendkívül sok melegséggel kapcsolatos állítást mutat fel, amiknek különbözőek ugyan a legitimitása (és a szerző ezt is jól kiegyenlíti), de kétségkívül a mai társadalomban létező, melegséggel kapcsolatos narratívák. Ilyen az, hogy a melegség egyaránt lehet hálószobatitok, amihez senkinek semmi köze, és ezzel egyszerre lehet egy mozgalmár álláspont is legitim. Hangsúlyt fektet arra, hogy a melegséget ma is sokan betegségnek tartják. Reflektál arra a sztereotípiára, miszerint a melegek mind mocskos ágyakban fetrengenek az első szembejövővel, reflektál arra a KDNP közeli nézőpontra, ami szerint a melegség egy magtalan kapcsolat, aminek így nincs legitimitása. Reflektál arra, hogy a melegség feltételezése magyar utcákon is járva jelentheti azt, hogy megverhető vagy, hogy emberek szerint az, hogy valakire rásütjük, hogy meleg, az a legrosszabb címke, amit kaphat.
Ezzel kapcsolatban nagyon szerettem, és örültem, hogy szóba került még a gyűlöletbűncselekmény, ami jogilag lefektetve nagyobb büntetést von maga után, mint ha csak garázdaság történne. Lefordítva aktivistáról, ha bántódásod esik, és valószínűsíthetően azért, mert meleg vagy, akkor ott nem pusztán neked esik bántódásod, hanem a meleg közösségnek üzennek a támadók, és így egy megfélemlítő erejű, csoportellenes tevékenység áldozata vagy, azt a jog jobban elítéli.

És beszél minderről csak egy egyszerű történetben. Nem érzed azt, hogy te egy hiperérzékeny, társadalomra nyitott, alaposan átgondolt könyvet olvasol, csak beleveted magad a cselekménybe. Rendkívül olvasmányos, és fontos szövege lehet ez a magyar nyelvű szórakoztató irodalomnak, amit bátran merek ajánlani.

A kedvenc részem: Ez most para lesz, de Adorján motoros jelenete. Nagyon durván azt gondoltam a regény elején, hogy ő csak azért orvos, mert miért ne. És ott tétje lett ennek az egész szövegben, és szintén az van, hogy napok óta nem megy ki a fejemből, mert akkora Baszd meg!, és fantasztikusnak tartom, és én sem tettem volna másként.

 Ajánlom a könyvet olyanoknak, akik nem romantikus könyveket keresnek, és szívesen olvasnak valamit, ami ki van találva, mégis gördülékeny. Ajánlom azoknak, akik nyitottak egy első könyves magyar írónő regényére, és nem rettenti meg őket lehetséges szétírások. És ajánlom mindenkinek, aki gondolkodik a könyvön, vagy a poszt felkeltette az érdeklődését.

Bálint Erika: Adj esélyt!
Könyvmolyképző, 2018
296. oldal
Így olvastam: Három hosszabb ülésben, egy nap alatt. Rendkívül könnyen olvasható, ifjúsági nyelve van, olyan feszültségekkel, amik nem engedik elhagyni.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm Bálint Erikának a bizalmát, hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. :)
És hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig keressétek a blogot facebookon háttértartalmakért és az ott zajló #ugyanazaszeretet kampány képeiért, vagy ha az érdekel, ki áll a blog mögött, keressetek bátran instagramon.

És semmiképp ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Vidra Szabó Ferenc: Uszadékfa

2018. október 28. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amelynek a főhőse a könyv borítóján azt írja magáról, hogy „Ami velem van, az egyszerre szívás és ajándék.” Konkretizálva a regény főszereplője interszex, vagyis született kétnemű. Vidra Szabó Ferenc Uszadékfa című regényéről van szó.

uszadekfa.jpg

Ha arra vállalkoznék, hogy megírom az első magyar nyelven is elérhető, kimondottan interszex regényét, egy felnövésregényt írnék. Olyat, ami megmutatja, hogy hogyan tudom szocializálni a hősömet. Vidra Szabó Ferenc sem gondolta másként.

A könyv középpontjában a kezdetekkor egy névtelen, nem beszélő asztmás gyermek áll, aki nem jár óvodába, és levegőváltozásra van szüksége. Így kerül falura, Boriszhoz és édesanyjához, Béla nénihez (ahogy a faluban mondják), az egyébként a nagyon kedves Annabellához, akinek van ideje megbeszélni a megbeszélni valót egy finom kávéval, és szívesen lát még egy gyermeket maga mellett. Itt kapja meg a gyermek a Beng nevet, amit megszeret, és amit sokáig visel, és itt lesz boldog gyermek és itt nő fel Borisszal, akivel elválaszthatatlan szövetségeseknek tűnnek.

Két különc gyerekről beszélünk. Az egyik városban érzi otthonosan magát, a másik el sem tudja képzelni dombok nélkül az életét. Az egyiknek egy távolságtartó apja és egy, a gyermekéért mindent beáldozó anya jutott, míg a másikat az anyja egyedül neveli, és nem tudni semmit az apjáról. Az egyik olyan légkörben él, ahol bármi lehet, a másik környezetében pedig generációk határozzák és keserítik meg egymás életét. (Hasonlóan a Billie és a Leszámolás Eddyvel hátteréhez.) És valami érthetetlen oknál fogva a nyáriszünetekre a gyermekség burka kizárja őket ezekből a szerepekből és megvédi őket a különbségektől, egy ideig.

Ám ezzel együtt van, hogy megdöccen a szöveg a két világ ütközésében, hisz a fiatal bár olvasott Borisz szájából idegenül hat, ha gondolati síkon átlép a „szürreális irrealitásba”, ami számomra (is) nehezen dekódolható, és hasonló a helyzet, amikor részeg emberek a koncentrációs táborral kapcsolatban filozofálgatnak. Nem szeretnék vidéki parasztozni, bár tudom, hogy (vidéki első generációs értelmiségiként) hajlamos vagyok rá, de ezek kilógtam számomra a szöveguniverzumból.

Ősszel ki-ki a saját családjukhoz kerül haza, ahol a csontvázak lapulnak a szekrényekben, és nagyon eltérő, hogy melyik szülő hogyan kezeli őket. Beng édesanyja egy kitárulkozó pozíciót vesz fel, vállalva a hibái felelősségét, és az édesapa hasonlóan. Ő érdekes karakter, bár nem jár be rendkívül nagy utat, elhidegült ember, aki nem tudja kezelni a családját.
Velük szemben az egyébként rendkívül tiszta, ideálisan falusi, ámde, talán akár boszorkányosan titokzatosság leng körül. És ezt Annabella nem képes feloldani, mert, elmondása szerint, az ember nem meztelenedik le a gyermeke előtt. Ugyanakkor van valami elhallgatás is a regényben, a többi rokonnal kapcsolatban, amit egy bizonyos pontig felfed a regény, és az rendkívül megvilágító. Ámde Annabella szerepe nem tisztázódott számomra teljesen, ami pár mondattal elvarrható lett volna. Sajnálom, hogy mégsem történt meg. Azonban nem lehet elvitatni, hogy ami történt, az nagyon váratlan és érdekes megoldás az inteszexséggel, illetve sokkal inkább a prűd konzervativizmussal kapcsolatban.

Mivel ez a fő vonal a könyvben, nagyon sok szempontból mutatja be az interszex életet. Mivel az interszexség egy születési rendellenesség, a szülők is hajlamosak a felelősségüket vagy a másik felelősségét kutatni, és miközben hoztak egy állati jó döntést, azt az egyszerű helyzetet, hogy „Mi legyen a neve a gyereknek? A gyerekünknek?” nem képesek feloldani. Ebben a témában az elbeszélő is sokkal ügyesebb, amit egyébként is értékeltem, de úgy különösen, hogy én is keresem a gendernonkonform szavakat most, hogy a bejegyzést írom, és kaptam már magam rajta, hogy a hímnemű jelzőket használom, mondjuk én végig egy maszkulinabb karaktert képzeltem, talán mert a meleg narratívához szoktam.

És akkor rá is térhetünk a könyv magvát adó interszexségre. Sok szempontból alapos munkát végez az író. Körüljárja, hogy milyen értelmezései lehetnek az interszex témának, így pszichológiai, emberjogi és leginkább emberi tényezőket is elemez. A legkézenfekvőbb melyik mosdót használja a gyerek kérdésektől a komplexebb hogyan tanul meg nemi szerepeket valaki, akit nem helyeznek el egy bipoláris nemi közegben kérdésekig. És vicces szembesülni ezzel a kérdéssel, amikor arról kell beszélnie, hogy buzi-e, vagy felesége vagy férje lehet majd valakinek, miközben ő nem igazán érzi magát különcnek:

Számomra ez nem téma. Nekem ez a természet. Csak a többieknek érdekes. Olyan ez, mint a kétfejű borjú. A borjúnak az a természetes, hogy két feje van, el sem tudná képzelni magát egyfejűnek. A többiek meg ámuldoznak: Jé, ennek két feje van! Azt pedig végképp nem képes felfogni, és tiltakozik is ellene, amíg az erejéből futja, hogy miért akarják levágni az egyik fejét. Hiszen hogyan lehetne választani, hogy melyikről mondjon le?

Különösen érzékeny, és erősen ezzel kapcsolatos, pontja a könyvnek, amikor arról beszél, hogy van forgatókönyve arra az esetre, ha megerőszakolnák. Ez nagyon mély része volt a könyvnek, mégis érdekes pszichológiai kérdéseket vetett fel a főszereplő saját magában, amiktől sokkal élőbb, és sokkal valószerűbb lett az egész elbeszélés.

A kedvenc részeim viszont a számomra is megvilágító LMBT-séget, LMBTQIA+-séget érintő kérdések voltak, ahol egy érdekes összehasonlítását kaptuk az LMBT és az I betűk közösségének. Ezek rendkívül ésszerű egységei voltak a történetnek. Nagyon hasonló a szexuális kissebbség többi tagjával az interszexség abban, hogy azt hisszük egyedül vagyunk a világban ezzel a problémával, és vicces sorközösség az enyém és Bengé abban az értelemben, hogy mindketten a könyveken keresztül tudtuk meg, hogy ez nincs így. De nem biztos, hogy beszélhetünk sorsközösségről abban a témában például, hogy nem kell előbújnia a szüleinek, vagy nem kell újraszocializálnia magát, és nem rájön az ember, hogy meleg, biszexuális, transznemű, hanem „egyszerűen” interszex.
Szerettem, sőt általában szeretem, ha a szerző felelősséggel nyúl egy egész LMBT csoporthoz, közösséghez, jelen esetben egy önsegítő körhöz, és ez nagyon pozitív élmény volt itt.

rainbow-3648803_640.jpg

A könyv talán azt a célt tűzte ki maga elé, hogy eljusson egyébként kevesebb olvasmányélménnyel rendelkező, éritettekhez, vagy fiatalokhoz, ezért egy egyszerűbb, mindent kimondó nyelvet használt, amit lehetett szeretni, de nem szeretni is a könyv bizonyos túl kifejtő, akár túlmagyarázó részein.
Rendkívül idegesítő volt, és nem igazán értem, hogy a könyvekben jól megszokott gondolatjel (–) helyett miért használ (legalább következetesen) a szerző idézőjelet („”). Ezen sokáig nem sikerült túltennem magam, és addig sem a könyvre figyeltem.

Tartalmi szempontból sokszínűre sikerült, és működően sokszínűre, de nekem alapvető kérdések nem voltak tiszták a könyvvel kapcsolatban, úgy, mint: Mi került a születési anyakönyvi kivonatba? Milyen ruhákat hord egy interszex? Melyik társadalmi nemre jellemző külsőségeket viseli? Ezek azok a kérdések, amikre nem igazán kaptam választ a könyvben, de valahogy nem a szövegegészből hiányzott, csak azt vártam, hogy erről egy interszex regény nyilatkozni fog, mert hétköznapi dolgok, de ettől még szinte teljes volt a szöveg maga, és abszolút olvasható.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki nyitott az interszex témára, mert mégiscsak ez az első, ami magyar nyelven olvasható, és elgondolkodtatóra sikerült. Ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan szeretne szembenézni azzal a ténnyel, hogy mennyire bipoláris nemi szerepekben élünk és gondolkodunk, és ajánlom mindenkinek, akinek felkeltette az értékelésem a figyelmét. :)

Vidra Szabó Ferenc: Uszadékfa
Aposztróf Kiadó, 2018
168. oldal
Így olvastam: Mivel elég jól olvasható, ifjúsági nyelve van, jól haladtam vele, két kb. két-két és fél órás üléssel megvolt.

Ennyi lettem volna mára! Köszönöm Vidra Szabó Ferencnek a bizalmat, és hogy elküldte nekem a könyvét, nektek pedig köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek, hozzászólásotok volna, keressetek bátran a komment szekcióban. Ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. És persze, ha a következő posztokról sem szeretnél lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra!

Én pedig hamarosan érkezem a következő poszttal, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió