Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Zsolmár János: Hibiszkusz herceg

2019. február 13. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régi magyar könyvről fogok mesélni, ami 1991-ben jelent meg, és azóta is fel-felréved a magyar antikváriumokban. A könyv fő különlegessége, hogy egy igaz történetet mesél el, a rendszerváltás előtti Magyarország utolsó hónapjaiból, és pusztán az író neve fikció, és az egészet naplószerűen datált történetek alkotják, csupa piros betűvel. De nézzük.

hibiszkuszherceg.JPG

1989-ben korán volt húsvét, és a szerző, János, egyedül ünnepelt. Annyira, hogy hétfőn kiment már a korzóra, a Duna korzóra Budapesten, hogy felszedjen valakit. Illetve nem is hogy felszedjen valakit, mert János nem olyan. János szerelmet keres. És meg is találja, egy elegáns roma srác képében, aki kecses kézmozdulattal ajánl helyet maga mellett a padon, és aki történetesen árulja a szerelmet. Dolgozik persze, szakmunkásként, de amellett, mondhatni maszekba, szerelmet árul, de amíg nem érkezik vásárló, mint nálunk Gizi a kisboltban, szívesen elbeszélget Jánossal. Aki végül felcsalja magához, de nem ígér pénzt és mint polgári úriember, elmondja, hogy ő bizony szerelmet keres, nem a megvehető fajtából.

De Pista piszkosul jól néz ki. És Jánosnak egyébként is a sötét bőrtónus az esete. És Pista, mint már mondtam, igen-igen jól néz ki. János bele tudna szeretni, sőt, mire az olvasó egyet pillant, máris beleszeret. És tudja, hogy Pista nem szereti viszont, sőt, potenciális ügyfélként tekint rá, ő mégis szereti, igényli a társaságát, és szívesen meg is fizeti, hisz van pénze, épp most kapott jutalmat, prémiumot, fizeti persze. 

És ahogy a madarakat etetni kell egész télen, ha az etetőnköz szoktattuk őket, nos, így van ez Pistával is, aki folyamatosan egyre több pénzt és ruhát és ajándékot és ételt és pénzt és pénz vár Jánostól, aki pedig ezeket újra és újra előteremti... mert neki van.

János egy polgári, negyvenes életet él. Az államigazgatásban dolgozik, kis csinovnyigként, amiben még él a jó elvtársi rendszer, amiben mindig minden megoldható, minden egy telefonhívásra van, és minden ügyhöz tartozik egy megfelelő ember. János a munkája monotonságát a zenében oldja fel és szeret színházba járni, utazni, volt már Párizsban és többször Bécsben, sokszínű baráti kapcsolatai és egy elfogadó lánytestvére van. Ő az a kisember, akinek van mit vesztenie ebben a rendszerben. És szerelmes.

Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza kapcsán mesélt egy könyvbemutatón arról, hogy a melegségben az a csodálatos, hogy 40 évesen is tud olyan szerelmes lenni az ember a villamoson szemben állóba, mint ha tizenhét éves lenne. És János ennyire szerelmes. Annyira, hogy többször ráeszmél, hogy semmi keresnivalója nincs Pistának az ő életében, de mindig győz a vak és nagyon-nagyon durva irrealitás. Mert Pista kihasználja a türelmét, kihasználja a szerelemre sóvárgását, módszeresen visszaél a bizalmával, lapátolja ki a pénzt János életéből, és mégis mindig vissza lesz fogadva.

3_majom.gif

Az egyetlen dolog, ami legitimálja Pistát, hogy az elején elmondja, hogy nem szereti Jánost, hogy nem tudja szeretni, mert mást szeret. És ebben Pista valóban őszinte volt (vagy legalábbis nem derül ki ennek az ellenkezője sem). De semmi másban. És ezért cserébe kérhet, parancsolhat, megalázhatja Jánost a barátai előtt... És János elfogadja ezt, mert ahogy ő érvel, a szerelem mégsem képezheti üzlet tárgyát, de ő mégis minden alkalommal megmutatja, hogy szereti, és mindent megtesz, amit Pista kér tőle. És ha elege van, egyszer csak elkiáltja magát: 

Engem már szerettek.

Aztán minden megy tovább a régi kerékvágásban. A regényben végig Pista hívja Jánost, ígéri, hogy megy, aztán János vár, de Pista nem jön, János kimegy a korzóra megkeresni, ott van, de nincs semmi üzlet, és elmennek Jánoshoz, ahol nem történik semmi. És ennek a balladaszerű ismétlődése adja a regény cselekményét, talán még ma is. És ha Pista keresne is kibúvót, mentséget, ami nyilván kamu volna, de legalább egy gesztus, akkor 

Nem hiszem el az egészet, ne beszéljünk róla többet.

És nyilván igaza van, mert az egészből mi sem volna igaz, és tétje sem volna, mert 

Ilyen vagyok, János, sajnálom. Vagy kellek így, vagy nem!

És hát kell, persze. És én ezt nagyon gyűlölöm ebben a könyvben. Elmondhatatlanul. Mélyen az ízlésem ellen való az áldozathibáztatásnak bármilyen morzsája egyébként, de ennek a könyvnek a felénél egyet értettem Pistával, igen, az ilyennek a szemét is ki kell lopni, majd a kétharmadánál drukkolni kezdtem, hogy remélem azért a végén még Pista rágyújtja  a lakást. És nagyon kellemetlenül érzem magam, amiért nyilvánvalóan áldozathibáztatónak kell lennem, és rühellem, hogy erre kényszerít ez a könyv. Tényleg.

Pedig, milyen klassz dolgok is vannak benne. Mesél például a nagy internet előtti meleg világról, ahol a Korzón ismerkednek az emberek, és ahol Németországból csempésznek pornóújságokat. Beszélhetne bővebben a prostitúcióról és a futtatásról azokból az időkből, amikor a K-t és a K kettőt is forgatták, a nagy prostitúcióval foglalkozó dokumentumfilm, beszél a kissebbségi helyzetről Pistán keresztül, olvassuk arról, hogy a coming outra még nincs szó a társadalomban, ezért a "nagy vallomás" kifejezést használja, és ezzel együtt ezt kell olvasnunk. Basszus.

Bár a kiadó az előszavában azt pedzegeti, hogy mekkora kockázatot vállal a könyv kiadásával, és hogy mennyire bízik benne, hogy ez a könyv jót tesz a melegreprezentációnak. És ehhez most már tényleg nem fűznék hozzá semmit. 

Igazából talán annak tudom ajánlani, aki szeretne olvasni valami magyar meleget a múltból, és hajlandó érte szenvedni, Nagyon nyögvenyelős a nyelve, abszurdak a datálások, és hát a története is olyan amilyen, tehát a mi tehenünk borja, ha szeretnéd, birkózz meg vele. :)

te_es_en.gif

Zsolmár János: Hibiszkusz herceg
Hibiszkusz Könyvkiadó, 1991
329. oldal
Így olvastam: Bőgve. Mint a mi tehenünk, mikor ellik. Komolyra fordítva lassan. Sűrűn szedett könyv ez, rövidebb fejezetekkel, amik arra csábítanak, hogy letedd akkor. És nem szoktam bele annyira a nyelvében sem soha. Hosszú napok hosszú üléseinek eredményei ezek a sorok.

50795509_284077702282267_102321771851546624_n.jpgVégezetül még szeretném ajánlani, hogy fut a blogon egy második születésnapi nyereményjáték. Ha kitöltesz egy rövid értékelést arról, hogy mit gondolsz a blogról, szerinted hogyan tudna fejlődni, akkor nyerhetsz egyet a képen látható könyvjelzők közül. Katt a képre! :)

 

 

Ennyi lettem volna mára, ez most így sikerült, tényleg nem szerettem ezt a könyvet. :) Viszont igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, ami reményeink szerint vidámabb lesz. :)

Ha nem szeretnél lemaradni erről, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra. Ha két bejegyzés között háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

Elizabeth Stone: Mondd, hogy egy a valóság!

2019. január 26. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új magyar könyvről fogok mesélni, ami 2018. őszén jelent meg a magyar meleg erotikus-romantikus piacon. Izgalmasnak ígérkező történettel, főszerepben egy gyermekorvossal és egy szállodaigazgatóval és persze ezzel a szemet gyönyörködtető borítóval. A többit pedig, majd megnézzük.

kepkivagas_5.JPG

Dr. Leonard egy sikeres gyermekorvos, aki fül-, orr-, gégészetre szakosodott, és van egy speciális műtéti technikája, amivel egyszerűbb gyermekeket műteni, és ezzel körbehaknizza Nagy Britannia orvosi konferenciáit. Egy ilyen konferenciának helyet adó szálloda halljában nézi meg a kerek fenekét Howard Kingston, a szállodaigazgató. A két helyes, vonzó, fiatal, ambiciózus, pályájuk elején sikereket elérő férfi pedig hamar megkedveli egymást, és hamarosan kiderül a melegségükről is, hogy bizony mindketten zenészek.

68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f4a62577779596e624d57434552773d3d2d3635312e313530646661636635663637643735323432383937343238303631312e676966.gif

És itt elkezdődik minden, amit a romantikus erotikus műfaj megenged magának. Az erotikus vonalon túl kifejezetten izgalmas, ahogy a párkapcsolat szervezés történik, kezdve a távkapcsolattal, a távkapcsolat okozta problémák kezelésével, az áldozathozatalakon át, egészen addig, amíg egy erős véd- és dacszövetséggé alakul a szerelmük, családjuk. Fontos dolgokon mennek át ezen a mozgalmas, nagy betűvel szedett 280 oldalon, és bár ezek sokszor elnagyoltak, és kifejtetlenek, mégis ebbe a boldog irányba mutatnak, ami összességében klassz, jól működik, és jól használ egy belső szimbólumrendszert, ami a kis finomságokra figyel egy kapcsolatban.

Egy ilyen belső szimbólumrendszert felerősítve a írónő két nézőpontot mutat, a két főszereplő egyesszám első személyű elbeszélésében. Ugyanakkor a két elbeszélőnek nincs meg a két külön hangja, sem szóhasználata, és mondanivalóban sem tér el egymástól. Sok mondat szinte konkrétan hangzik el kétszer a szövegben, ráadásul vannak részek, amiket az elbeszélő elmond egy korábbi részben, majd az új része elején is, így háromszor, négyszer is olvashatunk valamit.

olvasasvilagnapja8.gif

A regény legjobb része az, hogy a két szereplő egészen más, de tipizálható meleg életet él. Ward vállaltan meleg, ami az idegenforgalomban nem is szokott problémát okozni. Ward családja elfogadó hátteret ad számára, és a melegségével és szerelmi életével kapcsolatban is mindent meg tud beszélni a lánytestvérével. Leo szülei viszont sosem voltak elfogadóak, nem támogatták a gyermeküket, de Leonard önerőből elért mindent, amit elérhetett, és erre büszke is lehet, mégis meghatározza az életét ez az elhagyottság, és ez például jól lett elkapva.

A regény abszolút nem működő része a nyelve. A romantikus szituációs komédia műfajából inspirálódik, viszont az egész szöveg teátrális paródiáját adja ennek a műfajnak, amit már-már posztmodern gesztusként vagyok csak kénytelen értelmezni:

Természetesen beszélünk még addig, Ward, ahogy eddig is tettük, mert ki se bírnám, hogy ne halljam a hangod, máris hiányzol.

Ez történik az egész regényben. Senkinek nem áll be a pofája, szex közben is beszélnek, életük legjobb szeretkezésük után percekkel életszerűtlenül sok baromságot összehordanak magyartalan egymásutániságban, és nem zavarja, hogy nem kap levegőt a hatalmas élvezetek hatására. És ugyanez történik előjátékként. Szabálytalan sorrendben valamelyikük mindig hosszasan elmondja, hogy mit fognak csinálni, és mennyire fogják élvezni, és ha ez idő alatt nem egy ikeás ágyat raknak össze, amit aztán jól szétbarmolhatnak, és aminek nem csak felgyűrik, hanem szétcincálják a lepedőjét, akkor nincs mentségem arra, hogy miért nem esnek egymásnak egyszerűen, mint ahogy bárki más csinálná... Mármint értem, hogy ez egy könyv, csak két kávé fő le, míg eljutunk az ágyig, és ezt nehezen viseli az olvasó.

És könnyen így érezheti magát a még mindig tisztelt olvasó a már már eposziba hajló ismétlésekkel, hogy ebben a regényben bizonyosan minden centimétert mindig kiélveznek, vagy hogy az elpirulás Ötven árnyalata szerűen túlreflektált, minden megfeszül, ami megfeszülhet, van hogy egy mondaton belül kétszer is, és mindig jól átlátják azonnal a helyzetet. 3232150_6c07bf321a37aebd8cb126ac88d943b0_wm.gif

A szituációs komédia része a regénynek szintén nyelv által történne. Azonban minden kis játszma azonnal kiderül, nem csak az olvasók, de a szereplők számára is, semmi tere nem volt a játéknak, a viccektől pedig érzek valami mély dolgot a rekeszizmaim körül, de ez nem a nevetésé, hanem a tüdőszöveteket is roncsoló szégyené.

És még egy példa a túlbeszélésre:

Vissza kell mennem Londonba, nem tudják ezek az idióták megoldani a felmerült gondokat. Ugye nem haragszol rám, kicsim? Beleőrülök abba, hogy itt kell hagyjalak idő előtt, de muszáj mennem, olyan helyzet állt elő, amelynek a megoldásához én kellek, mert nem mernek döntéseket hozni.

És ilyenek rabolják nagy szedésben az egész könyvet, ahelyett, hogy kihasználnák a mozgalmas cselekmény felületességét, és vennék a fáradságot, hogy egyáltalán kidolgozzák, és így egy valószerűbb és akár egy olvasóbarátabb regényt kapnánk... Persze, nem lehet minden jó, de hogy szinte semmi sem, az nehéz.

Kedvenc részem: Nyelvileg ez a rész sem áll a toppon, de amikor Maddy kérdez a melegséggel kapcsolatban, és kiderül, hogy a gyerekeknél nincs neme a puszinak, a kézfogásnak és az ölelésnek. Ez fontos volt, és szerettem.

Végezetül pedig, most ezt nem igazán tudom ajánlani senkinek. Ennél szinte csak jobb meleg erotikus könyvek vannak a piacon, és történetek az interneten, és nem igazán éri meg még a könyv formát és árat. Mint minőségben, mint történetben megfelel egy Júlia, Romana, Tiffany, Szívhang füzetnek, de azt sem azért olvassuk, mert jó. Sőt, nem is olvassuk szívesen.

Elizabeth Stone: Mondd, hogy ez a valóság!
Ekönyvbazár, 2018
286. oldal
Így olvastam: Nehezen tolerálhatóak a durván magyartalan mondatszerkezeteket, így a nagy szedés ellenére sokáig olvastam, és sok kis rövid ülésben.

Én ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm szépen az Ekönyvbazárnak, hogy elküldték nekem Elizabeth Stone könyvét recenzióra.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Susan Faludi: Előhívás (Mindent apámról)

2019. január 20. - Szilvió

Sziasztok.

a mai bejegyzésben egy fontos és klassz könyvről fogok beszélni, amit a Pulizer-díjas feminista újságírónő, Susan Faludi írt az édesapjáról, az egykori Faludi Istvánról, aki több év hallgatás után ír a lányának, hogy mostantól Stefánie Faludi néven létezik. elohivas.JPG

Susan és Steven, István, már évtizedek óta nem beszéltek. De persze, tudnak egymásról. Így Susan tudta, hogy Steven a rendszerváltás után hazaköltözött Magyarországra, és hogy most ott él, Steven pedig tudta, hogy egy tehetséges újságíró, író a lánya. Így nem meglepő, hogy a nemi helyreállító műtéte után azt kéri Stefánie, hogy Susan írja meg a történetét.

Stefánie kezdetekben azt szeretné, ha a regény a transzságáról szólna. Arról, hogy hetven éves kora felett nővé operáltatja magát, mert elege van a macsó képből, amelyben élni kényszerül. Susan viszont kíváncsi mindenre. Kíváncsi arra a nőre, aki az apja, és kíváncsi arra a világra, amely meghatározza őt. Mint a pszichológusnál is, előkerülnek a gyermekkorral kapcsolatos kérdések,és Susan nem csak a transz címkével kapcsolatban kérdez. Susan az elfojtásokra, az elhallgatott történetekre kíváncsi. Helyszínekre, ahol az apja élt, emberekre, akikkel találkozott, és mindarra, ami megadja az ember identitását.

István zsidó nagypolgári családban született Budapesten a századforduló után. Ekkor könnyű volt zsidónak lenni Magyarországon, könnyen asszimilálódtak, magyar neveket vettek fel, rangokat kaptak, és számítottak a kulturális, szociális életben. Aztán élnie kellett a Numerus clausus, az első és a második zsidó törvény korában is, ahol először korlátozták a zsidók egyetemi képzéshez való hozzáférését, majd azt, hogy értelmiségi pályán helyezkedjenek el, és torkolt mindez a sárga csillag viselésén, a csillagos házak felállításán és a gettósításon keresztül a holokausztba. Susan pedig tudja mindezt, és tudományosan is vizsgálja.

Beszél arról, hogy milyen szerepe volt mindebben a vakon revizionista magyar politikának és nemzetnek, beszél a felelősségről, ami nem kizárólag a német birodalomé, és idéz és citál tudományos munkákat olvasmányosan, miközben azt is elmeséli, hogy az apja hogyan nem viselte a híres sárga csillagot, és hogyan mentette ki hamis nyilas karszalaggal a szüleit a biztos halálból. Nagyon megrázó, de messzemenőkig korrekt és alapos munkát végzett az írónő mindkét szálon.

Ehhez hasonlóan progresszív demokrata világnézetből, de maximális alapossággal ír arról, hogy milyen a rendszerváltás utáni politika Magyarországon. Beszél a ki nem gyógyult kommunizmusról, a tovább élő Trianon sérültségről, és különös figyelmet szentel a 2002-2016 közötti politikai helyzetnek, így a Magyar gárda masírozásainak, a jobbra tolódásnak, a Budapest Pride felvonulás szétverésének vagy a szocialista városvezetés tehetetlenségének is. Alapvetően nem magyar piacra született a regény, ez a kép azonban mégsem felületes, és belülről nézve sem torz, ami a könyv egy hatalmas bravúrja. Következetes, alapos és logikus képet mozgat a nem hétköznapok szintjén történő, de azt meghatározó politikai helyzetről.

A regényben beszél még a világháború utánról, az 1945,és  a kommunista hatalom átvétel, 1948 között eltelt időről. Hogy István hogy került Brazíliába, szintén hamis papírokkal, majd onnan az Egyesült Államokba néhány év múlva. Beszél István ekkori fiatalságáról, talpraesettségéről és politikai kapcsolatairól, amiket együtt használ, hogy egy jobb élet felé terelje sorsát.

A könyv több pontján lesz hangsúlyos a család, mint olyan. Így egyrészt a városi zsidó kultúra, amiben István felnőtt, másrészt a család, amiben Steven és Susan közös múlton osztozik. A nem beszélésük fő oka, hogy Steven erőszakos férj és apa volt. Susan egy erőszakos képnek köszönheti például, hogy rájön zsidóságára, de Steven családon belüli erőszakosságára az írónő a saját feminizmusát is visszavezeti. Nagyon pozitív a regényben, hogy nem mismásol, nem akar felmenteni, viszont diskurzusba hozza ezt. Ebben is nagyon kemény.

És végül a könyv beszél magáról az eljárásról, a hormonkezelésekről, az online site-okról, ami a transzneműeknek igyekszik mindent eladni, hogy igazán a saját nemükhöz tartozónak érezhessék magukat. Mesél az eltúlzott, akár transzfesztitizmusba hajló, túlöltözött nőiességről, és hogy mi hajtja azt, Majd egy polgári nő kerül a szemünk elé, aki a régi békeidők utáni vággyal és Horthy nosztalgiával eszi a süteményt a cukrászdában, bécsi módon, sok tejszínhabbal, ahogy még akkor tudták. Egy olyan emberré válik, akiről lehet, hogy a transzneműsége kapcsán írnak könyvet, de az nem a transzneműségéről fog szólni.

Kedvenc részem: Igazából ez nem rész, inkább szemlélet. Alapvetően nagyon fontosnak tartom a társadalmi felelősség kérdését, nem csak a holokauszt kapcsán, és nagyon közel állnak hozzám a megszállási emlékműről írottak a regényben, de nem csak azt emelném ki. Fontos felvetnünk a regény kérdéseit, mert szerintem azzal, baromira nem sikerült számot vetnünk, hogy részt vettünk benne. Nem kell egyetérteni, de a kérdést fel kell tenni.

Ez egy vaskosabb kötet, de jól olvasható. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a közélet, és nyitottak a történelemre. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a transzneműekkel vagy feministákkal kapcsolatos diskurzus, és szeretnek benézni a kérdésfeltételek mögé. Ajánlom azoknak, akik úgy kapcsolódnának ki, hogy fontos szöveget olvasnának. Az egész könyv egy nagyon erős kritikai nézőpontot képvisel, amit érdemes megtapasztalni.

És végezetül ajánlom reménnyel, az írónőhöz hasonlóan: 50091253_591993864580267_2992722452959723520_n.jpg

Susan Faludi: Előhívás
Libri, 2018.
462. oldal
Így olvastam: Elég kipihent voltam, ezért jól tudtam vele haladni, 5-6 nap alatt megvolt. A szöveg abszolút olvasmányos, még akkor is, ha néha elméletibb, vagy tudományos ismeretterjesztőbb.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Hamarosan érkezem a következő poszttal. Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, less be facebookra vagy instagrammra.

És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Bálint Erika: Adj esélyt!

2018. december 14. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új, magyar nyelvű, meleg témában utazó regényről fogunk beszélni, Bálint Erika néhány hete megjelent Adj esélyt! című könyvéről, amely egy nagyon erős történettel dolgozik, és fontos dolgokat vet fel a szülőségről, a gyermekségről és az elhagyottságról is. De nézzük bővebben:

adj_eselyt.JPG

Az Adj esélyt! cselekményét, egy múltbéli 13 évvel ezelőtti esemény adja meg, amihez képest a szereplők viszonyulnak valahogyan. Ez a cselekmény pedig az, hogy Adorján, a sebész elhagyta a feleségét, Évát, és a nyolcéves gyermekét, Tomit. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy Adorján egy férfiért hagyta ott Évát és Tomit, és hogy nem jelentkezett, mint apa.

A könyv cselekménye viszont napjainkban játszódik. Egy zsúfolt napon kezdődik Budapest belvárosában, egy forgalmi dugó okozta balesetben, ahol Adorján látszólag meghúzta a felsőtestét, és találkozott egy sráccal, aki hasonlíthat Tomira. Később kiderül, hogy a srác nem Tomi, ez a kiderültek szerencsésebb része, és hogy Adorján halálos beteg, és pusztán hónapjai vannak hátra. És igen, ez valamelyest értelmezhető egyfajta klisés egymásratalálás regényként, de az írónő ennél alaposabb.

A regény a három főszereplőt követi. Őt, a környezetüket és az emlékeiket. És mindhárom nézőponthoz tartozik egy első szám első személyű, mélyre néző rész, és egy első szám harmadik személyű elbeszélés, ami inkább követi a szereplőt és a környezetüket. Adorján nézőpontjában ott van a kórház, ahol dolgozik, a betegség és az ügyvéd barátja, Ádám, aki támogatja őt. Tamás nézőpontjában osztoznak a barátai elsősorban, Éva nézőpontjában pedig nagyanyó a fontos mellékszereplő, aki valamelyest az írónő szócsöve. Nagyanyó tartja fent a kapcsolatot Adorjánnal, akivel elvágta Éva a kapcsolatot, és ő az, aki Évának folyamatosan mozgatja a lelkiismeretét.

És ha már alaposnak tartjuk az írónőt: ez leginkább az indítékokban jelenik meg. Éva megszégyenítve és megalázva érezte magát, amikor Adorján bejelentette, hogy elhagyja egy férfiért, és egyébként is elég homofób környezetben nő fel, amin persze túl fog, és túl kell lépnie. A sors majd úgy hozza. De hajlamosak vagyunk, és az elbeszélés egy pontja rátesz erre az olvasatra, Évát egy kielégítetlen picsának tartani. Sőt, ahogy telnek a napok az olvasás óta, egyre szimpatikusabb ez az olvasat.

Adorjánt Éva azzal fenyegette meg, mint a feltörekvő sebészt, hogy ha nem hagyja békén Tomit, akkor mindenkinek elmondja, hogy meleg a férje. És Adorján nem szerette volna ezt a kockázatot vállalni, akkor. Persze 13 évvel ezelőtt ez egy legitim döntésnek is tűnhetett, de nem kér felmentést Adorján ezért. És ez egy nagyon elfogadhatónak tűnő álláspont, különösen Éváéval szemben, aki úgy gondolja, nincs mi alól felmentést kérjen. Tomi folyamatos kérdezősködései elől Éva azt hazudta a fiának, hogy Adorján meghalt. Nyilván Tominak sem könnyű feldolgozni, hogy az apja él. Csak 13 éve nem nézett felé.
És ettől mind az egész egy nagyon könnyen olvasható, de állatira feszültséggel, suspens-zel teli regény.

De a feszültséghez hozzá tartozik az, hogy nem mindig működik, ha a konkrét sorokat, és nem a történetvezetést nézzük. Tele van olyan finomságokkal a regény, mint azzal, hogy egy kapcsolatból kell maradjon annyi, hogy tudjuk, mit szeret a másik, vagy például a piros székkel kapcsolatos epizódok is fontosak. De vannak olyan túlírtságok, minthogy a kanalak felszedik a főzelékterhüket a tányérról, vagy hogy a szomszéd házban a pusztulás milyen meghívós bált rendez. Ezeknél azt érzem, hogy a regény elvesztette a fókuszát. És el lehet mondani erről, hogy például a filmkultúrában jól tud kinézni, de nem működnek a regényben, nem lesz tétje.

A regény erőssége viszont, hogy rendkívül sok melegséggel kapcsolatos állítást mutat fel, amiknek különbözőek ugyan a legitimitása (és a szerző ezt is jól kiegyenlíti), de kétségkívül a mai társadalomban létező, melegséggel kapcsolatos narratívák. Ilyen az, hogy a melegség egyaránt lehet hálószobatitok, amihez senkinek semmi köze, és ezzel egyszerre lehet egy mozgalmár álláspont is legitim. Hangsúlyt fektet arra, hogy a melegséget ma is sokan betegségnek tartják. Reflektál arra a sztereotípiára, miszerint a melegek mind mocskos ágyakban fetrengenek az első szembejövővel, reflektál arra a KDNP közeli nézőpontra, ami szerint a melegség egy magtalan kapcsolat, aminek így nincs legitimitása. Reflektál arra, hogy a melegség feltételezése magyar utcákon is járva jelentheti azt, hogy megverhető vagy, hogy emberek szerint az, hogy valakire rásütjük, hogy meleg, az a legrosszabb címke, amit kaphat.
Ezzel kapcsolatban nagyon szerettem, és örültem, hogy szóba került még a gyűlöletbűncselekmény, ami jogilag lefektetve nagyobb büntetést von maga után, mint ha csak garázdaság történne. Lefordítva aktivistáról, ha bántódásod esik, és valószínűsíthetően azért, mert meleg vagy, akkor ott nem pusztán neked esik bántódásod, hanem a meleg közösségnek üzennek a támadók, és így egy megfélemlítő erejű, csoportellenes tevékenység áldozata vagy, azt a jog jobban elítéli.

És beszél minderről csak egy egyszerű történetben. Nem érzed azt, hogy te egy hiperérzékeny, társadalomra nyitott, alaposan átgondolt könyvet olvasol, csak beleveted magad a cselekménybe. Rendkívül olvasmányos, és fontos szövege lehet ez a magyar nyelvű szórakoztató irodalomnak, amit bátran merek ajánlani.

A kedvenc részem: Ez most para lesz, de Adorján motoros jelenete. Nagyon durván azt gondoltam a regény elején, hogy ő csak azért orvos, mert miért ne. És ott tétje lett ennek az egész szövegben, és szintén az van, hogy napok óta nem megy ki a fejemből, mert akkora Baszd meg!, és fantasztikusnak tartom, és én sem tettem volna másként.

 Ajánlom a könyvet olyanoknak, akik nem romantikus könyveket keresnek, és szívesen olvasnak valamit, ami ki van találva, mégis gördülékeny. Ajánlom azoknak, akik nyitottak egy első könyves magyar írónő regényére, és nem rettenti meg őket lehetséges szétírások. És ajánlom mindenkinek, aki gondolkodik a könyvön, vagy a poszt felkeltette az érdeklődését.

Bálint Erika: Adj esélyt!
Könyvmolyképző, 2018
296. oldal
Így olvastam: Három hosszabb ülésben, egy nap alatt. Rendkívül könnyen olvasható, ifjúsági nyelve van, olyan feszültségekkel, amik nem engedik elhagyni.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm Bálint Erikának a bizalmát, hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. :)
És hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig keressétek a blogot facebookon háttértartalmakért és az ott zajló #ugyanazaszeretet kampány képeiért, vagy ha az érdekel, ki áll a blog mögött, keressetek bátran instagramon.

És semmiképp ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Vidra Szabó Ferenc: Uszadékfa

2018. október 28. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok mesélni, amelynek a főhőse a könyv borítóján azt írja magáról, hogy „Ami velem van, az egyszerre szívás és ajándék.” Konkretizálva a regény főszereplője interszex, vagyis született kétnemű. Vidra Szabó Ferenc Uszadékfa című regényéről van szó.

uszadekfa.jpg

Ha arra vállalkoznék, hogy megírom az első magyar nyelven is elérhető, kimondottan interszex regényét, egy felnövésregényt írnék. Olyat, ami megmutatja, hogy hogyan tudom szocializálni a hősömet. Vidra Szabó Ferenc sem gondolta másként.

A könyv középpontjában a kezdetekkor egy névtelen, nem beszélő asztmás gyermek áll, aki nem jár óvodába, és levegőváltozásra van szüksége. Így kerül falura, Boriszhoz és édesanyjához, Béla nénihez (ahogy a faluban mondják), az egyébként a nagyon kedves Annabellához, akinek van ideje megbeszélni a megbeszélni valót egy finom kávéval, és szívesen lát még egy gyermeket maga mellett. Itt kapja meg a gyermek a Beng nevet, amit megszeret, és amit sokáig visel, és itt lesz boldog gyermek és itt nő fel Borisszal, akivel elválaszthatatlan szövetségeseknek tűnnek.

Két különc gyerekről beszélünk. Az egyik városban érzi otthonosan magát, a másik el sem tudja képzelni dombok nélkül az életét. Az egyiknek egy távolságtartó apja és egy, a gyermekéért mindent beáldozó anya jutott, míg a másikat az anyja egyedül neveli, és nem tudni semmit az apjáról. Az egyik olyan légkörben él, ahol bármi lehet, a másik környezetében pedig generációk határozzák és keserítik meg egymás életét. (Hasonlóan a Billie és a Leszámolás Eddyvel hátteréhez.) És valami érthetetlen oknál fogva a nyáriszünetekre a gyermekség burka kizárja őket ezekből a szerepekből és megvédi őket a különbségektől, egy ideig.

Ám ezzel együtt van, hogy megdöccen a szöveg a két világ ütközésében, hisz a fiatal bár olvasott Borisz szájából idegenül hat, ha gondolati síkon átlép a „szürreális irrealitásba”, ami számomra (is) nehezen dekódolható, és hasonló a helyzet, amikor részeg emberek a koncentrációs táborral kapcsolatban filozofálgatnak. Nem szeretnék vidéki parasztozni, bár tudom, hogy (vidéki első generációs értelmiségiként) hajlamos vagyok rá, de ezek kilógtam számomra a szöveguniverzumból.

Ősszel ki-ki a saját családjukhoz kerül haza, ahol a csontvázak lapulnak a szekrényekben, és nagyon eltérő, hogy melyik szülő hogyan kezeli őket. Beng édesanyja egy kitárulkozó pozíciót vesz fel, vállalva a hibái felelősségét, és az édesapa hasonlóan. Ő érdekes karakter, bár nem jár be rendkívül nagy utat, elhidegült ember, aki nem tudja kezelni a családját.
Velük szemben az egyébként rendkívül tiszta, ideálisan falusi, ámde, talán akár boszorkányosan titokzatosság leng körül. És ezt Annabella nem képes feloldani, mert, elmondása szerint, az ember nem meztelenedik le a gyermeke előtt. Ugyanakkor van valami elhallgatás is a regényben, a többi rokonnal kapcsolatban, amit egy bizonyos pontig felfed a regény, és az rendkívül megvilágító. Ámde Annabella szerepe nem tisztázódott számomra teljesen, ami pár mondattal elvarrható lett volna. Sajnálom, hogy mégsem történt meg. Azonban nem lehet elvitatni, hogy ami történt, az nagyon váratlan és érdekes megoldás az inteszexséggel, illetve sokkal inkább a prűd konzervativizmussal kapcsolatban.

Mivel ez a fő vonal a könyvben, nagyon sok szempontból mutatja be az interszex életet. Mivel az interszexség egy születési rendellenesség, a szülők is hajlamosak a felelősségüket vagy a másik felelősségét kutatni, és miközben hoztak egy állati jó döntést, azt az egyszerű helyzetet, hogy „Mi legyen a neve a gyereknek? A gyerekünknek?” nem képesek feloldani. Ebben a témában az elbeszélő is sokkal ügyesebb, amit egyébként is értékeltem, de úgy különösen, hogy én is keresem a gendernonkonform szavakat most, hogy a bejegyzést írom, és kaptam már magam rajta, hogy a hímnemű jelzőket használom, mondjuk én végig egy maszkulinabb karaktert képzeltem, talán mert a meleg narratívához szoktam.

És akkor rá is térhetünk a könyv magvát adó interszexségre. Sok szempontból alapos munkát végez az író. Körüljárja, hogy milyen értelmezései lehetnek az interszex témának, így pszichológiai, emberjogi és leginkább emberi tényezőket is elemez. A legkézenfekvőbb melyik mosdót használja a gyerek kérdésektől a komplexebb hogyan tanul meg nemi szerepeket valaki, akit nem helyeznek el egy bipoláris nemi közegben kérdésekig. És vicces szembesülni ezzel a kérdéssel, amikor arról kell beszélnie, hogy buzi-e, vagy felesége vagy férje lehet majd valakinek, miközben ő nem igazán érzi magát különcnek:

Számomra ez nem téma. Nekem ez a természet. Csak a többieknek érdekes. Olyan ez, mint a kétfejű borjú. A borjúnak az a természetes, hogy két feje van, el sem tudná képzelni magát egyfejűnek. A többiek meg ámuldoznak: Jé, ennek két feje van! Azt pedig végképp nem képes felfogni, és tiltakozik is ellene, amíg az erejéből futja, hogy miért akarják levágni az egyik fejét. Hiszen hogyan lehetne választani, hogy melyikről mondjon le?

Különösen érzékeny, és erősen ezzel kapcsolatos, pontja a könyvnek, amikor arról beszél, hogy van forgatókönyve arra az esetre, ha megerőszakolnák. Ez nagyon mély része volt a könyvnek, mégis érdekes pszichológiai kérdéseket vetett fel a főszereplő saját magában, amiktől sokkal élőbb, és sokkal valószerűbb lett az egész elbeszélés.

A kedvenc részeim viszont a számomra is megvilágító LMBT-séget, LMBTQIA+-séget érintő kérdések voltak, ahol egy érdekes összehasonlítását kaptuk az LMBT és az I betűk közösségének. Ezek rendkívül ésszerű egységei voltak a történetnek. Nagyon hasonló a szexuális kissebbség többi tagjával az interszexség abban, hogy azt hisszük egyedül vagyunk a világban ezzel a problémával, és vicces sorközösség az enyém és Bengé abban az értelemben, hogy mindketten a könyveken keresztül tudtuk meg, hogy ez nincs így. De nem biztos, hogy beszélhetünk sorsközösségről abban a témában például, hogy nem kell előbújnia a szüleinek, vagy nem kell újraszocializálnia magát, és nem rájön az ember, hogy meleg, biszexuális, transznemű, hanem „egyszerűen” interszex.
Szerettem, sőt általában szeretem, ha a szerző felelősséggel nyúl egy egész LMBT csoporthoz, közösséghez, jelen esetben egy önsegítő körhöz, és ez nagyon pozitív élmény volt itt.

rainbow-3648803_640.jpg

A könyv talán azt a célt tűzte ki maga elé, hogy eljusson egyébként kevesebb olvasmányélménnyel rendelkező, éritettekhez, vagy fiatalokhoz, ezért egy egyszerűbb, mindent kimondó nyelvet használt, amit lehetett szeretni, de nem szeretni is a könyv bizonyos túl kifejtő, akár túlmagyarázó részein.
Rendkívül idegesítő volt, és nem igazán értem, hogy a könyvekben jól megszokott gondolatjel (–) helyett miért használ (legalább következetesen) a szerző idézőjelet („”). Ezen sokáig nem sikerült túltennem magam, és addig sem a könyvre figyeltem.

Tartalmi szempontból sokszínűre sikerült, és működően sokszínűre, de nekem alapvető kérdések nem voltak tiszták a könyvvel kapcsolatban, úgy, mint: Mi került a születési anyakönyvi kivonatba? Milyen ruhákat hord egy interszex? Melyik társadalmi nemre jellemző külsőségeket viseli? Ezek azok a kérdések, amikre nem igazán kaptam választ a könyvben, de valahogy nem a szövegegészből hiányzott, csak azt vártam, hogy erről egy interszex regény nyilatkozni fog, mert hétköznapi dolgok, de ettől még szinte teljes volt a szöveg maga, és abszolút olvasható.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki nyitott az interszex témára, mert mégiscsak ez az első, ami magyar nyelven olvasható, és elgondolkodtatóra sikerült. Ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan szeretne szembenézni azzal a ténnyel, hogy mennyire bipoláris nemi szerepekben élünk és gondolkodunk, és ajánlom mindenkinek, akinek felkeltette az értékelésem a figyelmét. :)

Vidra Szabó Ferenc: Uszadékfa
Aposztróf Kiadó, 2018
168. oldal
Így olvastam: Mivel elég jól olvasható, ifjúsági nyelve van, jól haladtam vele, két kb. két-két és fél órás üléssel megvolt.

Ennyi lettem volna mára! Köszönöm Vidra Szabó Ferencnek a bizalmat, és hogy elküldte nekem a könyvét, nektek pedig köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek, hozzászólásotok volna, keressetek bátran a komment szekcióban. Ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. És persze, ha a következő posztokról sem szeretnél lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra!

Én pedig hamarosan érkezem a következő poszttal, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Mészáros Dorka: Én vagy senki

2018. augusztus 09. - Szilvió

Sziasztok,

a mai posztban egy nagyon izgalmasnak tűnő könyvről fogok beszélni. Egy ifjúsági krimiről, aminek az első oldalain máris hárman meghalnak, és egy valaki elmegyógyintézetbe kerül. Egy ifjúsági krimiről, amit egy kriminológia szakos hallgató írt, aki rajong a krimiért. És valahogy mégsem állt össze az egész.

en_vagy_senki.JPG

Egy korábbi könyvvel kapcsolatban már voltam úgy, hogy nem tudtam, hogy írjak-e róla, mert nagyon kevés jót tudok róla mondani. Ennél a könyvnél a nagyon kevés jó egyike, hogy ifjúságinak akár jó is lehetne a szereplőgárdája. Olyan fontos témákat említ, mint a szexuális kihasználás, az alkoholizmus, a magány vagy a melegség, és érdekesek voltak a karakterek, akikkel a könyv érdekesnek tűnő története dolgozik.

Bár nem szoktam bemásolni, álljon itt most a fülszöveg, ami követi a könyv cselekvéseit és felvetéseit, sőt azokat elég tömören rögzíti, és ami alapján egy jó történetre számítottam.

2014 nyarán tizenegy kamasz titokzatos üzenetet kap, amelyben ennyi áll: 7-11. Eleinte csak zaklatásnak vélik a dolgot, július tizenegyedikén azonban valaki megpróbálja megmérgezni őket: hárman meghalnak, egyikük zárt osztályra kerül. Heten maradnak.
Pont egy évvel később ismét megindulnak az üzenetek: 7-11. Az életben maradt négy fiú és három lány úgy dönt, saját kezébe veszi a nyomozást, hogy kiderüljön, ki vadászik rájuk.
A hét kamasznak meg kell tanulnia elfogadni egymást, és feldolgozni a fájdalmas múltat, hogy a rejtélyes gyilkos nyomára bukkanjanak, mielőtt túl késő lesz. Mert az idő egyre fogy: kevesebb mint egy hónapjuk maradt…

És nagyjából ez is történik a könyvben. Magyar helyszíneken, magyar szereplőkkel. Elmondásra magyar kisvárossal, hiszen a település nevét nem tudjuk meg, és bemondásra magyar szereplőkkel, akik bármelyik kamu amerikai iskolából előléphetett volna.

A könyv fő állítása, hogy a 2014-es partin Zénó, a laza zenész, Aliz,a népszerű táncos, Burni, a bulifelelős izompacsirta, Nóri, a vad gót, Erik, a magának való kocka, Meli, a visszahúzódó orvospacsirta, Gergő, a tökéletes szívtipró, és még négy barátjuk együtt mulat.

maxresdefault.jpg

Egyrészt ezeket a szerepeket kivétel nélkül ismerjük, amivel nincs is baj, hiszen az ifjúsági zsánerében ez tök nem probléma, de ezek az emberek sosem kerülnének össze, és ezt a könyv is jól tudja, hiszen bonyolult szociális hálót ír hozzá, ami minimum nem olvasóbarát, sőt, szinte követhetetlen, ráadásul sokan sokféle iskolába és közösségbe járnak, így még ez a gyenge kapcsolat sincs meg köztük. Ez garantálja a hatalmas bulit, ahol hárman meghalnak egy lány pedig elmegyógyintézetbe kerül, a többieket pedig kihallgatja a rendőrség, egészen pontosan Gergő édesapja. És ennyi történik az ügy felderítése érdekében.

Majd amikor következő évben a 7 túlélő ismét üzeneteket kap, összecsődülnek szülők és kvázi rendőrségi felügyelet nélkül, hogy megpróbálják kinyomozni mi történt. De nem akárhogy. Rendelnek az interneten szupermenő kém eszközöket, amiket azonnal ki is szállítanak, szupermenő kémiai eszközöket, amiket nyilván tökéletesen tud kezelni egy 17-18 éves lány, és egyébként is mindenkinek kvázi szuperereje van. Ha azt mondjuk, hogy ezek a gyerekek nem a magyar középiskolákból nőttek ki, nem túlzunk, ahogy az amerikai oktatás sem termeli ki őket. Ez a nagy stúdiók által megálmodott szupervilág, amit a Love, Simon filmmel kapcsolatban már nehezményeztem.

A megoldás pedig: számomra nem következik semmiből. Mármint annyiban talán mégis, hogy a Colombóból jól ismert, aki a legközelebb kerül a nyomozóhoz elv érvényesül, de sem logikailag, sem narratológiailag nem áll össze, miért az az elkövető, aki.

mathhhh570.gif

Szóval azt is gondolhatnánk akár, hogy hagyjuk a csudába ezt a könyvet, de a szereplőkért talán kár volna.
Aliz mint áldozat hamar a nyomozás élére állt, és attól függetlenül, hogy alaptézisében elképzelhetetlen, hogy egy depressziós, feldolgozatlan traumákban fetrengő lány egy pillanat alatt magabiztos vezető legyen, érdekes karakter volt, aki jól működtette a csoportot.

A Zénó és Nóri közti, illetve egyáltalán a Nóri körüli feszültség nagyon megkapó volt, ezzel tudtam a legjobban azonosulni, illetve azok a pillanatok kötöttek le leginkább, ahol róluk, illetve Nóri (meggyilkolt) bátyjáról volt szó.

Burni vicces volt. Rémisztően gazdag, rémisztően kezelhetetlen, és tényleg ért a partiszervezéshez, beleértve annak a szociális részét is. Ő volt a valóságmag a történetben, aki meg tudott éhezni, és a szöveguniverzumban viccesnek gondolt, egyébként csak racionális megjegyzéseivel tarkította az abszurd diskurzusokat.

Erik magának való, valóban, kocka, és sznob. Különleges képessége, hogy agya az NCIS McAbby szereplőjéhez hasonlóan lát rendszereket, és a néhány kattintással képes olyan technikai felszereltséget rendelni magának az apja pénzén, amit az NCIS beszerzési osztálya is megirigyelne. És mindezt egy garázsba.

giphy.gif

Meli számomra teljesen érthetetlen. És megint az van, mint a sokféle szereplőnél, hogy a szerző retek életszerűtlenül indokolta meg az egész lányt. Alapvetően egy biológus, vegyész zsenipalánta, aki sok időt tölt a boncterembe, és a garázs egyik sarkába szedett-vedett kémialaborban ellenszereket hoz létre. Nyilván.

És végül, de nem utolsó sorban Gergő, akinek az apja a rendőr. Gergő alkoholista. És meleg. De senki nem tud róla. Egyikről sem. Mert ő közben jól megfelel minden elvárásnak. Szerintem elfogult vagyok a melegsége miatt, de elég kidolgozott karaktert kapunk, és valószínűleg azért van csak benne, hogy valaki meleg is legyen, amivel persze az ifjúsági regiszterben nincs is baj. Ráadásul ezzel kapcsolatban kap egy állati különös és fontos epizódot.

giphy_1.gif(Bocsánat ez azt hiszem, vagy remélem,
hogy tőlem is szokatlanul trash gif.)

Összefoglalva az eddigieket, sajnálom, hogy egy ilyen komolyan vett szereplőgárda és egy ilyen izgalmas történet nem lett jól megírva. Miközben jól olvasható a szöveg, sőt könnyen lehet vele haladni, és stilárisan is rendben van. Csak a történet fő szálai mentén érdemes lett volna racionalizálni és még egyszer logikusan átgondolni.

Szóval ajánlom a könyvet azoknak, akik egy könnyű kikapcsolódásra vágynak, érdekli őket az ifjúsági zsáner és a krimi feszültsége, és nem hagyja, hogy történetbeli baromságok megzavarják a nyugodt olvasásra szánt idejüket.

Mészáros Dorka: Én vagy senki
Tilos az Á könyvek, 2016
288 oldal
Így olvastam: Egy ülésben egy csendes délután alatt, könnyű a nyelvezete és gyorsan lapozható.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Molyon elég népszerű a könyv, így várom a kommenteteket, ha ti esetleg szerettétek a könyvet, vagy ha bármilyen megjegyzésetek, kérdésetek volna. Hamarosan érkezem a következő poszttal. :)

Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokba található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

De akárhogy is, semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

2018. augusztus 03. - Szilvió

Sziasztok,

amikor megláttam, hogy könyvhétre megjelenik Krusovszky Dénes első regénye a Magvetőnél, tudtam, hogy be kell szereznem. Aztán amikor a kezembe vettem, tudtam, hogy ezt hamarosan el is kell olvasnom. És ahogy lapoztam és lapoztam, rájöttem, hogy írnom is kell róla. Mert hát nagyon tetszett, és talán érintős könyv, vagyis említ LMBT témát, talán egy picit több. Mindenesetre most írok róla.

akik_mar_nem_leszunk_sosem.JPG

Krusovszky Dénesnek először a kultúrpolitikai tartalmaival találkoztam, majd a verseivel (az Elégiazaj című kötetét rögtön ajánlom is mindenkinek), és végül a gyermekverseivel, amivel rögtön körbeajándékoztam a családom fiataljait. És most egy regénnyel állt elő, amivel kapcsolatban szintén nagyok voltak az elvárásaim.

Krusovszky regénye öt fejezetben négy idősíkon játszódik. Rögtön a történet elején egy autóbalesetet látunk pár oldalban, prológusként, az Egyesült Államokból, 1990-ből. Ezt követően ismerjük meg Bálintot és a magánéleti válságát, 2013-ból, ami a teljes regény cselekményének magja marad, és ezt egy 1986-os tüdőszanatóriumi fejezet vágja ketté. Az 1986-os fejezet hátterében szenzáció a csernobili atomkatasztrófa, és egy visszaemlékezést is megír egy alternatív ’56-ról, ahol a mesélő gyermek volt egy kisvárosban, Hajdúvágáson, és valahogy az események részesévé vált. A regény zárásaként pedig a 2013-tól 17-ig eltelt időt tekintjük végig, melyben kávék és teák mellett elvarródik a sok száll, ami egészen a könyv végégig szabadon kúszott.

Az autóbaleset rögtön az első 10 oldalon nagyon erős kezdés, berántja az olvasót, mégha tényleg csak villanásszerűen tűnik elő. Ezt követi egy kvázi meneküléstörténet, amiben Bálint megismerjük. Bálint hazamegy a volt osztálytársa esküvőjére, és ezen a kis eseményen át tekintjük végig az egész életét. Szüleit, családi és baráti kapcsolatait, munkásságát, és azt, ahogy a világról gondolkodik. Bálint ebben a pillanatban tele van kétségekkel. Párkapcsolatával az első oldalakban egy krízishelyzetbe kerül, amit egy hirtelen döntéssel kezel. Ez kiinduló helyzetnek merész, ugyanakkor izgalmas, és jól felépíti erre a két 2013-ban játszódó fejezet történetét, ami telis-tele van fordulatokkal, még úgy is, hogy közben minden következik az előtte lévő történetből.

A két 2013-as fejezetet egy 1984-es történet osztja fel, ami állati jól lett elhelyezve Bálint történetébe. A tartalomjegyzéket nézve nem igazán értettem, hogy mi lesz ez, de fantasztikus a fejezet, tényleg óriási bravúr ezt jól megcsinálni, és egyáltalán kitalálni, és nagyon elemi része lesz a hátralévő két történetnek is ez a fejezet. A fejezetben az azóta bezárt hajdúvágási tüdőszanatóriumban vagyunk, ahol egy súlyos, vastüdőre kötött beteget és az ápolóját ismerjük meg. A beteg pedig elmeséli a betegsége történetét, aminek kezdete történetesen egybeesik a hajdúvágási 1956-os eseményekkel.

A zárófejezetben 2017 van, és egy egész más életszakaszban tart Bálint. A zárófejezet zárófejezettsége pedig nagyon komolyan lett véve. Bátran itt hagyjuk a szereplőket, megválaszolódnak a kérdéseink, és elkerekíti a történetet.

end.gif

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, féltem, hogy nehéz lesz a nyelvezete, de akik olvasták, azt mondják, letehetetlen, és igazuk van. Nagyon jól olvasható és gördülékeny a nyelvezete, és végig fenntartja az érdeklődésünket. Aki egy magánéletibb könyvet olvasna, az bátran megteheti ebben a könyvben, miközben az sem csalódik, aki elvárja, hogy reflektáljon a mi emberi és közéleti viszonyainkra. Magántörténetekben és magánmitológiákban nagyon ügyesen veti fel az alternatív történelemmel, a hatalommal, a jelenkori magyar politikai helyzettel, így a 2014-es választási eredménnyel vagy a migrációval kapcsolatos kérdéseket, vagy állít emléket a 71 áldozatot követelő halálkamionnak, például. És teszi mindezt a háttérben, az izgalmas és olvasmányos történet mögött.

Ugyanakkor nekem egy egészen kicsi hiányérzetem volt. De egyébként nem lett volna, csak eddig  Krusovszky magasra emelte a lécet a nyelv szempontjából. Itt néha, hangsúlyozom, magához képest, elég pongyolácska volt. Értem ez alatt azt, hogy leíró részekben olykor bevett, általánosan ismert és használt szókapcsolatokban, amiknek, épp azért, mert együtt léteznek bennünk is, nem foglalkozunk a jelentésével, és meglepő volt, hogy itt kihagyott közlési lehetőségeket, és talán bátortalannak tűnt ezeken a pontokon a szöveg a korábbi Krusovszky szövegekhez képest. De ez bölcsészprobléma, és nem is kérhetem számon igazán az elvárásaimat, csak a teljesség kedvéért álljon ez itt.

Kedvenc részem: Nagyon szerettem a szülőket, mégha Bálint nem is mindig, és az ő szemén át látjuk végig őket. Fontosak voltak, és nem voltak ideálisak. Emberek voltak a történetükkel. És persze a búcsúbuli. Azt is nagyon szerettem.

Szóval ajánlom a könyvet annak, aki szívesen kezdene valamit szépirodalommal, érdeklik a történelemfelfogások, de nem retten el magánéleti zűrzavaroktól sem… És mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Magvető, 2018
540. oldal
Így olvastam: Kb. egy üléssel 100 oldalt haladtam, de nagyon be tud szippantani, és gyorsan lehet olvasni. Sokan azt mondják letehetetlen, és valóban közel így voltam vele én is, így megragadtam a ritka fejezetvégeket.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek, hozzászólásotok volna, keressetek bátran komment szekcióban. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, less be facebookra, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress instagramon. És semmiképp ne feledd a következőá bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió