Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


5 LMBT regény menő nőkről, nem csak nőnapra

2019. március 08. - Szilvió

Sziasztok,

ez a nap más, mint a többi. A virágboltosok megtermelik ma az éves profitjuk egy nagyobb részét, a legtöbb női táskában estére szétolvad egy-egy Melba kocka, és igen, úgy tűnik, most ide sem tudsz felnézni anélkül, hogy ne a nőnap jöjjön veled szemben. :) De mivel is szeretnék többet adni egy Melba szeletnél? Olyan nő főszereplőket szeretnék mutatni nektek, akikről érdemes volna az év többi napján is beszélni, ráadásul, ha az oldalszámokat összeadjuk kisül, hogy ez a kupac nem is falható be egy este alatt, míg egy csomó csoki, mint tudjuk.... :) De nézzük is.

nonap.JPG

engedetlenseg.jpgNaomi Alderman: Engedetlenség
Ki mással is kellene kezdeni egy nőnapi, könyvekről szóló posztot, mint Naomi Aldermannel, akinek a magyarul tavaly megjelent A hatalom című munkája berobbant a könyvpiacra, és hamar tényezővé is vált. Mégsem A hatalomról beszélek most, és ennek nem az az egyetlen oka, hogy nem LMBT. Az Engedetlenség igazán arról beszél, ami miatt fontos a nőnap. A főszereplő egy olyan társadalomból menekült el, ahol nincs tere a női önmegvalósításnak. Mindez napjainkban, Nyugat Európában. Ez a könyv egy mélyen vallásos ortodox zsidó közösség és egy a közösségből elszármazó leszbikus nő egymáshoz való viszonyát, konfliktusos kapcsolatát mutatja be, miközben egy nő arra is ráébred, hogy sokkal több tud lenni a ráaggatott szerepeknél, és tud ezen túl is hasznos tagja lenni a társadalomnak, csak újra kell gondolni ezeket a kereteket. Fontos szöveg, tavaly novemberben írtam róla, itt.

covers_442252.jpgTaylor Jenkins Read: Evelyn hét férje
Evelyn az a nő, aki ment az álmai után, és mindent képes volt megtenni érte. Evelyn egy olyan nő, aki tudja, hogy mire képes a testével, és hollywoodi karrierre vágyik, amit rövid úton el is ér, pedig a mélyszegénységből, amibe született, ez az út mindenbizonyal hosszabbnak tűnhet. És Evelyn nem szégyell semmit. Feljut a csúcsra, hatalmas vagy hatalmasnak tűnő magánéleti kanyarokkal, és tudja azt is, hol kell abbahagyni. Aztán ismét csak évtizedek múlva ad interjút, egy fiatal zöldfülű újságírónőnek. És ekkorra is maradt neki valami az egykori szexszimbólumságából, ízlések és gesztusok, amik nem válhatnak semmivé, és őszinteség, az eddigi legleplezetlenebb. Az idős Evelyn nem bán semmit az életében. Végig magáért harcolt, hogy élhessen és szerethessen, és tudja mit jelent mindeközben egyre többet akarni. Evelyn egy olyan nővé vált, akiről fontos beszélni. Az első idei olvasásomról van szó, januárban írtam róla, itt.

covers_535931.jpgEmily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
Cameron Post 12-14 éves, amikor megismerjük először 1989-ben majd 1992-ben. Egy lány ezekben az években kezd el nővé válni, ekkor nő melle, ekkor kezd el ismerkedni a saját szexualitásával, így Cameron is ekkor döbben rá saját leszbikusságára. Ami nagyon finoman és pillanatról-pillanatra alakul ki nála, és erről így is tudósít a regény. És amiért ez nagyon szuper volt, hogy eddig ilyet csak a melegséggel kapcsolatban olvastam, illetve nyilván azzal is kapcsolatban éltem meg, de jó volt olvasni, mennyire hasonló folyamatok zajlanak le bennünk. Olyan kérdéseket foglalkoztat a regény ezen a téren, mint az első szerelem, a tapasztalatszerzés lehetőségei, mértékadó példaképek akár nőként, akár leszbikusként, vagy hogy mi mindent kell titkolniuk. És a regény második felében egy átnevelő táborban találjuk magunkat, ahol a leszbikus Cameront igyekeznek visszavezetni Krisztushoz. Szóval elég fontos könyv. Alig egy hónapja olvasható magyarul, néhány hete írtam róla, itt.

covers_364904_1.jpgAnna Gavalda: Billie
Ha erről a könyvről beszélek, mindig az jut eszembe, hogy mennyire mocskosul a példaképem Billie. Billie egy lány, aki Franciaország egyik lemaradó körzetében kénytelen felnőni és ez nagyon sok terhet jelent neki. Egy iskolai előadás közben ismerkedik meg Franckkal, aki nem a szerelmi, hanem az LMBT szálat mozgatja a regényben. Ettől a ponttól kezdve erősödik fel a kettejük kitörni vágyása, közös álmokat szőnek, akár Párizsról, és ahogy halad előre a regény, tesznek is érte. Főleg Billie. De ez a regény mégsem a konstans előre haladás regénye. Billie nagyon mély árkokon veri keresztül magát, és igen, van hogy szüksége van Franckra, ahogy Francknak is rá. Ők két ember, akik emlékeztetik egymást arra, honnan is jöttek, és miért fontos boldognak lenniük, különösen boldognak.
A könyv szerepel a még futó 22 könyv, amit el kell olvasnom, mielőtt betöltöm a 22-t listámon, és tavaly augusztusban írtam róla.

covers_485277_1.jpgLaurie Frankel: Mindig ez van
A Mindig ez van egy kislányról szól, aki kisfiú testbe született, de már az ovi előtt tisztázódott a kérdés. A könyv azt járja körül egyrészt, milyen nehéz, különös vagy épp vicces helyzeteket hoz a transzneműség egy olyan családban, ahol a nehézség a különcség és humor már eddig is ismert fogalom, és ahol a nemi szerepek önmagában nem is jelentenek sokat. Anya dolgozik ebben a családban, sürgősségi orvos, az apjuk pedig író, aki otthon marad a gyerekekkel, és biztos hátteret nyújt a feleségének. És egy ilyen családban érkezik egy transznemű zseni, akinek át kell mennie a maga krízisein, és meg kell ismernie a világot, ahol a nők van hogy kevesebbet keresnek, van hogy kevésbé megbecsültek, miközben ő maga mást igyekszik gondolni róla. Ez a regény állati nagy merítést ad kérdésekből neveléssel, gyerekséggel, társadalommal kapcsolatban, miközben egy vicces, szórakoztató, kedves, esetenként megható fontos olvasmány, amit mindenkinek bátran ajánlok. Tavaly szeptemberben írtam róla, és azóta is imádatom egyik tárgya. :)

Ennyi lettem volna mára. :) Szeretnék még egyszer mindenkinek boldog nőnapot kívánni, és megköszönni, hogy velem tartottatok ma. :) Ha kérdésetek, hozzászólásotok akad, keressetek bátran komment szekcióban. :)

Ha nem szeretnél a következő posztokról lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagramra. :)

Hamarosan érkezem a következő poszttal, de addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

2019. február 21. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben az első magyar nyelven is megjelenő, átnevelőtáborról szóló könyvről hoztam értékelést, amelyben Cameron Postot ismerjük meg, a fiatal, 12, majd 14 éves Egyesült Államok béli lányt, aki épp ismerkedik a saját szexualitásával, és a történet bizonyos pontján az Isteni Ígéret bentlakásos nevelőprogramjába kerül. De nézzük is.

cameron_post.JPG

A könyv első fejezetei 1989 nyarán játszódnak. Cameron szülei szokásos nyári utazásukat töltik, Cameron pedig otthon marad engedékeny nagymamájával, aki hagyja, hogy minden időt a legjobb barátnőjével, Irenevel töltsön. Irene és ő ténylegesen össze vannak nőve, ők a legjobb képességű lányok az osztályban, és folyamatos versengés jellemzi a kapcsolatukat. Ilyen versengés közben kerül sor az első érintkezésekre és az első csókokra is. Egy kihívás, ami jellemzi a kapcsolatukat, mégis mindketten érzik, hogy ez több ennél, valami, amit titkolni kell.

Épp egy ágyban fekszenek, órákkal az első csók után, amikor egy telefonhívás mindent megváltoztat. Cameront haza kell vinni, és Cameron biztos benne, hogy lebuktak. Amikor megtudja, hogy a szüleik autóbalesetben meghaltak, az első érzései a megmaradt titok köré szerveződnek, amit a nagyanyja meglepetésnek és gyászreakciónak vél, és úgy is kezeli. Nagy szeretettel, amire Cameron nem tartja méltónak magát, és folyamatos fájdalmat érez. A regény legvégigvezetettebb mozzanata ez, ami az egész cselekményen átkíséri Cameront.

A gyász összekeveredik ebben a regényben, a társadalom szemében abszolút elfogadhatatlannal és titkolni valóval, ami mégis működteti magát. Elkezd Bibliát olvasni, hogy egyfajta válaszokat találjon az új, alakuló identitása által felvetett kérdésekre, és rengeteg filmet néz, szinte mindent, amiben bármiféle leszbikus vagy meleg reprezentáció található, és abból próbál ellesni viselkedésmintákat.

És aztán a történetben három évvel később találjuk magunkat, 1992 nyarán, amikor egy, már kialakult, másfajta családot látunk Cameron nagymamájával és nagynénjével. Cameron a középiskola előtt áll, és az úszóversenyeken megismert Lindseyt látják vendégül, amíg a kis városukban úszóversenyt tartanak. Lindsey Seattle-ben él, ami már ekkor egy sokkal befogadóbb nagyváros saját meleg kultúrával. Lindsey mondhatni felvállalja a saját leszbikusságát, úgy érzi a leszbikusság egy politikai, forradalmi és ellenkulturális akció is, és ő mesél először a Pride-ról is. Nagyon izgalmas kontraszt ő Cameronnal szemben, aki azt mondja:

Egyszerűen csak azért szeretem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ellene.

A középiskolában érkezik az első igazi nagy szerelem Coley Taylor személyében, aki egy ideális kamasz kapcsolatban van a barátjával. Egy erős baráti, testvérszerű kapcsolat alakul ki a két lány között, ami Cameronnál vonzalommá majd szerelemmé válik, és ami egy szép hétvége hatására be is teljesül. Coley karaktere állati izgalmas, és érdekes lehet, mint a nő, aki megérti, hogy volna más lehetősége a klasszikus vidéki lányon túl, de megrémül tőle egy ponton, és visszazuhan.  Nagyon sok érvényes kérdést vethet fel, de ezekre nem kapunk választ, hiszen a regényben Cameront követjük, aki a beharangozott átnevelő táborba kerül.

A homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség.

állítja az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpont prospektusa. És kvázi ebben a szellemben is működteti egy Krisztushoz visszatért férfi és a pszichológus nagynénje. A bentlakás első fél évében nem lehetséges a látogatás, csak ellenőrzött leveleket és csomagokat kaphat három hónap után, és sok csoportterápián illetve négyszemközti ülésen kell részt venniük. Az intézmény célja, hogy a tanulók egészségesen viszonyuljanak a nemükhöz, megszilárdítsák a szerepeit, és ezzel együtt erősítsék bennük, hogy a társadalomban mennyire fontos az azonos neműek közti egészséges barátság.

Hiszik, hogy a homoszexuális identitás csak mítosz, amit az úgy nevezett melegjogi mozgalmak szilárdítanak meg, és nem von mérleget bibliai értelembe vett bűn és bűn között:

Ha valaki a gyilkosság bűnét követi el, talán azt mondjuk rá, hogy tagja egy csoportnak, amelyiknek az identitásában ez a közös vonás? Hagyjuk, hogy a gyilkosok felvonulásokat rendezzenek és gyilkosklubbokba járjanak, ahol berúgnak, és áttáncolják az éjszakát, és aztán együtt elmennek gyilkolni? Ezt egyszerűen az identitásuk egyik aspektusának nevezzük?

Ezzel együtt ez a tábor nem rémisztő úgy, ahogy más nem fikciós táborról hallunk. Nagyon erősen reflektál a könyv arra, hogy jót akarnak nekik, ahogy jót akart Coley és a nagynéni is, amikor ide juttatták. És a gondozók is azt hiszik, hogy a legjobb dolog, amit tesznek, hisz így a gyermekek visszakerülhetnek Krisztushoz. Ez persze nem legitimálja őket, ahogy nem oldozza fel a társadalmat sem az alól, hogy nem fékezi meg az ilyen híveket. De a könyvben valahogy ez mégis sokszor kerül előtérbe. Talán mert ez a remény utolsó szála. Meg általában szeretjük hinni, hogy a világ összességében mégiscsak jó.

Cameron nem tanítható szívvel érkezett az intézménybe, azaz kritikus volt vele, nem hitt benne, de így hamar kiismerte a rendszert, és ráérzett, hogyan kell túlélni benne. Lindsey hangján szólalnak meg cinikus gondolatok a rendszerszintű logikátlanságokkal szemben, aki erős szimbóluma lesz így a regénynek, mint valami védekezési mechanizmus.

Ugyanakkor a tanítványok nem kerülnek ki a gyógyulás lehetőségéből így sem. Az intézmény célja kifejezetten az, hogy az ember belássa, hogy a múltja nem a helyes múlt. De a melegségen kívül még állati sok minden van a múltban, például mindaz, amit identitásnak gondolunk. Úgy mondják, eltűnsz, láthatatlanná tesznek vagy elfejeted önmagad. Mert minden sokszor hangzik el, és mindig ragad valami belőlük a tanítványokra.

Két hasonló tanítvánnyal Adammal és Jane-nel kialakítanak valami véd- és dacszövetséget a rendszer ellen, mert tudják, hogy szívás itt lenni, és ők igazából nem is akarnak. Sokat beszélgetnek, de ezek a beszélgetések az idő előrehaladtával egyre üresebbek, csak életben tartó szituációs komédiák, amik állati erős válságtünetek. Mert nem maradt más.

És persze sokkal jobban eltűnsz, ha komolyan veszed az egészet. Adam szobatársa ki akar gyógyulni, és mintadiák is. Betéve tudja a Bibliát, és megtört. Sikerült meggyűlöltetni vele saját magát, az embert a bűnös gondolatok mögött, aki nem elég erős legyőzni azokat, és drámai következményei voltak ennek, és nagyon erősen kiemeli, hogy ki nem alakult személyiségek lelkére megy a játék az ilyen intézményekben. És ezt nem lehet elégszer aláhúzni.

Állati erős kötetről van szó, nagyon örülök, hogy végre magyarul is olvashattunk ebben a témában, abszolút hiánypótló volt. Nagyon fontos beszélnünk erről, mert ez egyszerűen emberjogi, sőt, gyermekjogi kérdés, amiből nem volna szabad engedni. Mindig nagyon örülök, ha valahol betiltják az ilyen intézményeket, és bízom benne, hogy az ilyen könyvek, és azt azokat körülvevő hírverés segítségével kevesebb gyermek kerül ilyen válságokban, az egyébként sem könnyű LMBT kamaszkorban, vagy egyáltalán.

Kedvenc részem: A személyes ülések, de ez belőlem táplálkozik. Mindig állati izgalmas megtapasztalni, hogy különféle logikák élnek egymás mellett, akár hamis kiindulásokból, és ennél a regénynék abszolút ez volt az élményem.

Szeretettel ajánlom a könyvet mindenkinek, mert mindenki meg fogja benne találni a saját érdeklődését.Cameron poszt ebben a regényben megismeri a saját szexualitását, viselkedésmintákat les el, beszélget róla, aztán a táboron keresztül felnő. Hatalmassá és emberivé, olyanná, aki érzi már a felelősségét a dolgokban. És közben a regény pszichologizál, és beszél a táborról, gondolkodik Istenről, és működik az egész, teljes egységben.

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
Athenaeum, 2019
439. oldal
Így olvastam: 5 nap alatt, napi két ülésben, kb. 40-50 oldalával. A könyv szedése és a történet is nagyon sűrű, kell neki a pihentetés, és könnyebb is úgy, ha van időd átgondolni a dolgokat. Én verset olvastam mellette.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen az Athenaeum Kiadónak a példányt és a megtisztelő bizalmukat. Nektek pedig köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. :) Ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

Hamarosan érkezem a következő poszttal, de addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sofi Oksanen: Baby Jane

2019. február 07. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a huszonegyedik század egyik legjelentősebb finn írónőjének fontos, leszbikus témát használó, és a depresszió mélységét bemutató, nagyon érzékeny regényéről fogok beszélni, ami az év vége egyik jelentős olvasása volt számomra.

baby_jane.JPG

A könyv főhőse Kormi, és a névtelen elbeszélő. Kormi a belevaló leszbikus csaj, aki pusztán a jelenlétével meghatározza Helsinki éjszakai meleg életét, az elbeszélő pedig egy lány, aki vidékről érkezett, és szívesen volt Kormi barátnője. A könyv elején nincs igazán tapasztalata, nem ismeri ki magát, miközben Kormi ismer minden meleg helyet, és mindenki mindenhol tudja, ki is ő. Voltak ügyei persze, kinek nem, de most csak falja az éjszakai életet. Van pénze, megteheti, így mindenhová taxival megy, mindent fizet a csajának, és mindig otthon alszik, nyitott ablaknál, akkor is, ha beesik a hó.

Mindketten depressziósok, de ez egy ideig tét nélkül lebeg a könyvben. Együtt vannak, boldogok, élnek valamiféle szappanbuborékban, ami véd, álmodoznak. Hogy nagy sétát tesznek majd az első hóban, és vidámparkba mennek, és állatkertbe. Aztán csak nem mentek. Sok dolguk volt. Csak járták egyrecsak a leszbi partikat, éjszakáról éjszakára, ahol együtt lehettek, szerethették egymást, és szórakozhattak kedvükre. Aztán egyszercsak elfogy a pénz. 

Mert a pénz olyan. Nem ad élményeket, nem ad jó életet, de lehet belőle venni, és Kormi vesz, falja az életet, és elvárja azt magától, amit megszokott. És minek is adna alább. Fényűző élethez szokott, tudja, hogy lehet pénzhez jutni, és is pénzhez jutnak, egy közös vállalkozásban. Amiről nem is írnék most többet. Mert spoiler.

A pénzszűkével viszont erőre kap Kormi pánikbetegsége, amitől egyre kevésbé lép ki az utcára a lakásából. Üzletekbe már régóta nem jár, az exe vásárol be neki, hetente többször, és ő is mos rá. Kormi szerint jó batárok lehettek volna, ha nem járnak, de így alakult. Legalább bevásárol, és mos. A kapcsolatuk után is. Miközben Kormi az elbeszélővel jár. 

Az elbeszélővel, akinek a depressziója mellett még van valamilyen személyiségzavara. Követ el dolgokat, ritkán ahhoz, hogy feltűnjön neki ez rendszerben, amik erőszakosak, és nem emlékszik rájuk. Csak egyszerűen egy-egy környezetben találja magát, ahol a környezete fél tőle, vagy ahol hibáztatják. És nem sajnálja a történteket, mert nem emlékszik semmire belőle, neki is össze kell raknia mozaikokból, hogy mi is történt. 

imus_gif_2.gif

És igen, ez így egy diszfunkcionális kapcsolat. Persze. Amiből nem következik semmi. Két ember egyre mélyebbre kerül a depressziójukban, és egyre sötétebbé válik az egész regény. Mi történik egy kapcsolattal, ha nem történik vele semmi? Mi történik két emberrel, ha képtelenek megosztani a saját terhüket a másikkal? Kormi élete valamennyire tipikus. A kor baszta tönkre, ami minden depressziós emberbe Prozacot tömött, mert ez volt az új csodaszer. Nem kapott megfelelő kezelést, és senki nem szembesítette, hová vezet az a segítségnyújtás, hogy még a szemetet sem kell levinnie, mert leviszik helyette.

Az elbeszélő pedig szerelmes. Vagy csak ragaszkodik, Kormihoz kötötte magát, ami egyre kényelmetlenebb. Míg a regény elején Körmi ölelése meleg, és körülvesz, mint a víz, addig a végére fojtogatóvá válik. Elviselhetetlenné, amibe mégis élni kényszerül. Végignézzük, ahogy egy élet élhetetlenné válik, és ez nagyon kemény.

Oksanen pedig éles. Úgy ír, ahogy Karafiáth Orsolya írni szeretne. Maróan és realisztikusan. Élően. A regény stílusa rendkívül olvasmányos, miközben oldalanként terheli a lelked az átlátszó és hasogató nyelvvel és a történettel. Ez a két nő egy-egy emberi roncs. Akik számára nincs remény. És nem csak együtt, hanem egyáltalán. Oksanen megmutatja, hogy milyen mély a lélek, és az elnyel mindent. És ez a regény közben csodálatos. Pont ezért.

Kedvenc részem: Az eleje. Nagyon erősen építette fel a karaktereket, nagyon tetszett, nyilvánvaló volt, hogy itt valami nagy fog történni, és igen. Az első bekezdéstől nagyon alapos, elegáns, kimért és fekete ez a könyv. És agyon jól építkezett.

Ajánlom a könyvet nektek, ha szeretnétek mélyet olvasni, és valamikor épp hangulatotok is van hozzá. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a depresszió és a pánikbetegség, mélyen, és azoknak, akik nem szoktak megrökönyödni. Ajánlom a könyvet azoknak, akiknek az értékelésem felkeltette a figyelmét. :)

Sofi Oksanen: Baby Jane
Scolar, 2016
196. oldal
Így olvastam: Kell hozzá nagyon egy hangulat, de nekem mindkétszer megvolt, így egy-egy délután alatt sikerült elolvasnom, egy ülésben. Nagyon vitt a regény nyelve, nem fáradtam el benne, tényleg csak az időzítésen múlik ennél a regénynél minden,

50795509_284077702282267_102321771851546624_n.jpgEnnyi lettem volna mára, de szeretném nektek hirdetni a még zajló születésnapi nyereményjátékot, ahol pihepuha plüss könyvjelzőt nyerhettek, ha válaszoltok néhány kérdésre a blog működésével kapcsolatban. Katt a képre. :) 

Most már tényleg ennyi lettem volna, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek két nagyobb bejegyzés között, keressetek bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram a te fórumod. :) 

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje

2019. január 12. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nagyon menő könyvről fogok beszélni. Nagyon menő, pedig semmi nem determinálja ezt. És ez benne a csodálatos. Romantikus, ponyva. Olyan igazi, nagy szedéssel, puha borítóval és figyelemfelkeltő címmel. Egy kitalált hollywoodi életrajz. De még milyen, baszki... És bár általában elég semleges vagyok az ilyen könyvekkel, megvettem, mert minden második ember, akit követtem, imádta, és elolvastam, mert nem volt nálam más a téli hazaúton. És milyen jól tettem. Mert imádtam. Én is. :)

evyy.JPG

Szóval vegyünk egy színésznőt a nyolcvanas éveiben, aki a legnagyobb volt a maga korában. Legyen ő mondjuk Evelyn Hugo. Evelyn Hugo Kubából származik, a szüleivel New York nyomornegyedében nő fel, majd az anyja halála után megszökik az első férjével, hogy nagy színésznő legyen. És nagy színésznő lesz. Szőkére festeti a haját, olyanra, amilyen nem lehetne kubai származására utaló arcszíne mellett, és szexszimbólummá válik. Szépen lassan, különböző férjek mellett.

Aztán, egy teljes életművel és néhány évtizednyi hallgatással később Evelyn Hugo egy interjút akar adni egy pályakezdő újságírónőnek. És csak neki. Az újságírónő Monique Grant. Vegyes házasságból született, afroamerikai, fényképész apja fiatalon meghalt. Azt gondolja, hogy az álmai munkája felé tart, és elhivatott újságíró, de kezdő még, és van még mit tanulnia. Az életről és az újságírásról egyaránt.

A regény egyik szálában Evelyn tollba mondja az életét, kendőzetlen nyíltsággal, a másikban a kettejük kapcsolatát vizsgáljuk, azt, hogy mit is jelent, ha egy ilyen dőzsölt és tapasztalt ember megjelenik az életükbe, és a regény ezen kettőssége fennmarad egészen addig, amíg ki nem derül, mi az oka annak, hogy Evelyn ragaszkodik Moniquehez.

És ez a feszültség már a regény elején el van vetve bennünk, és egyre csak erősödik. Mert Evelyn egy olyan nő, aki mindig megkapja amit akar, és nem válogat az eszközök között. Evelyn a regény elején úgy gondolja, hogy elégedett lesz, ha minden este egy jót ehet, aztán rájön, hogy jó volna egy nagy ház, vagy kettő, és így kergeti a gazdagságot és a sikert. Mert Evelyn, a szegénynegyedből tudja, hogy többre hivatott, tudja, hogy mindenre hivatott. És ez fantasztikus benne. Azonnal feltalálja magát, és tudja, mit kell tennie, hogy maximalizája a profitot, tudja kivel kell beszélnie, tudja kinek az asztalára kell felülni és tudja kihez kell férjhez mennie ahhoz, hogy ő a lehető legjobban jöjjön ki.

És az egészből sok év után nem bán semmit, vagy ha bán is, nem érzi, hogy bárkinek bocsánatkéréssel tartozna. Mert mindennek volt oka. Az ok pedig gyakran az, hogy ő lehessen a legnagyobb, és ő lehessen a legboldogabb. És ezért házasodni is hajlandó volt, sokszor. De persze volt, hogy szerelemből és szeretetből tette, sőt, volt olyan is, hogy más szerelméért házasodott... Evelyn számító díva. És ezzel együtt kell megkedvelnünk, és meg fogjuk tenni, ó igen, meg.

Megérted Evelynt, mert megmutatja az embert a ragyogó hollywoodi sikerek mögött. Az erős nőt, akit létrehozott magából, hogy védje őt, és törje közben az utat előre. Előre, ki a saját nyomorából, előre a következő nagy sikerig, előre, hogy megmutathassa magát, előre, hogy szerethessen. Attól sokkal több ez a könyv, hogy nem hangoztatja túl, hogy ezek az emberek mennyire mi is lehetnénk. Nem a hétköznapi dolgok közben mutatja meg Evelynt, ahogy az ilyen könyvektől elvárnánk. Evelyn ebben a könyvben extravagáns és szexszimbólum, akit olyan vágyak hajtanak, mint téged vagy engem. És ettől lesz fantasztikus.

Megérted Evelynt, mert olyan, mint a mesékben, hogy a szegény lány érzi, hogy ő többre hivatott, és elmegy szerencsét próbálni, és lesznek segítői és lesznek akadályai, mégis az a szegény lány mindenen keresztül megy, mint a gép, és ez neked és nekem és Monique-nak baromira tetszik, mert felnőtt fejjel is hiszünk a mesékben, főleg, ha tudjuk, hogy megtörtént.

És ez a könyv tényleg egy mese. Egyrészt mindenki szereti. Másrészt játszva nevel. Olyan témákat vet fel, mint a biszexualitás, a bevándorlás, az akkor még elítélt vegyesházasság, leszbikusság (az a baj, hogy a szexuális kisebbségi létről nem lehet nagyon többet írni, mert a könyv egyik legnagyobb spiolere, de fantasztikus, és valószínűleg már így is többet mondtam, mint amennyit lehet), az eutanázia, a halál méltósága, és közben relativizálja mindazt, amivel kapcsolatban nekünk határozott értékelésünk van, és rájövünk, hogy neki van igaza, és mindezt tényleg játszva csinálja. És ez a könyv legnagyobb erénye.

Illetve nem biztos. Most írtam beadandót Erdős Renée A nagy sikoly című könyvéből, ami az első magyar regény, ami a női orgazmust tematizálja, és a könyv rendkívül érzékeny ezen a ponton. Evelyn sokáig a szexet csupán mint eszközt látja, amivel el lehet jutni Hollywoodba, és amivel filmet lehet csinálni, és csak egy későbbi pont lesz, ahol rájön, hogy nőként lehet élvezni a szexet, sőt kívánni is. Bár ezt ma már sokan evidensnek tartjuk, állati szemléletes, ahogy Dóra A nagy sikolyban, vagy Evelyn itt rájön, és még szemléletesebben, ahogy Evelyn leforgatja ennek az imitálását, és filmtörténetet ír, amit persze csak később értékel az ekkor még prűdnek bizonyuló közönség. És ez nagyon alaposan van végigvezetve a könyvön, ahogy azt egy bátor női regényben kell. Szerettem.

Kedvenc részem: Stonewall, 1969. A pillanat, amikor a melegek megmutatják magukat, és kiderül, hogy ha meleg vagy, nem vagy egyedül. Mert nekem is ezt jelenti a Pride, és ez a Pride elődje.

Ajánlom a könyvet annak, aki olvasna valami pihentetőt, könnyűt, amiben mégis végig történik valami. Annak, aki szereti a könnyed limonádé regényeket, és bátran ajánlom azoknak is, akik nem, mert a téma és a csavarok elviszik az egész regényt. Ajánlom azoknak, akik olvasnának valami menőt, valami mást, ami fordulatos, és amit könnyű szeretni. Ajánlom mindenkinek, akinek felkeltette az értékelés a figyelmét. ;) Tényleg, bátran, mert nagyon jó.

Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
Lettero, 2017
456. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, három nagyobb ülésben, és egy négyórás buszút alatt. Nagyon könnyen olvasható, és nagy a szedése.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. :)

Ha nem szeretnétek lemaradni róla, kattintsatok a jobb felső sarokban található Követés gombra. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram a te fórumod!

És semmiképp se feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Cate Woods: Bárcsak ismernélek

2018. december 19. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a nagy testvérről mesélek, aki megfigyel minket, aki konstruál rólunk egy képet az online viselkedésünk alapján, és aki kiválaszt nekünk a világon 10 embert, akivel a legjobban összeillünk, és akivel a legtöbb közös van bennünk. Mert ugye, mindenkinek megvan a lelki társa, de mi van, ha a tiéd épp Timbuktuban kapál napi nyolc órában, és nem ér rá téged keresni. Nos, a Bárcsak ismernélek! ezt a helyzetet hidalja át a történetében. Nézzük is:

barcsak_ismernelek.JPG

Percy Jamensnek nincs rossz élete. Egy fiatal nő egy pasival, akinél jobbat önteni sem lehet, egy munkahelyen, ahol megbecsülik őt, mindezt egy angol kisvárosban, biztos egzisztenciával. A könyv felütésekor ugrana ebből egy nagyot, egy új munkahelyre jelentkezik, ahová végül nem veszik fel, pedig könnyen lehet, hogy az ideális állás lett volna. Hazafelé a vonaton mégis rájön, hogy nem baj, hogy így történt, és lehet elégedett a maga életével.

A napokban kapott egy levelet az EROS TECH-től, amiben azt ígérik, hogy gyökeresen megváltoztathatják Percy életét. Pedig Percy épp elégedett vele. Aztán kap egy ímélt. Aztán felhívják, majd meglátogatják, és elmondják neki, hogy egy új algoritmus képes meghatározni, ki az ideális partner számára. És itt kezdődik a bonyodalom, amiről többet nem mesélek el.

A könyv fő szála az első oldalakon megkezdődő, Percy személyiségében és éltében fellépő feszültség, ami azt tematizálja, hogy mennyire kell beérni egy jó élettel, és ez a beérés hová vezet hosszú távon. És nagyon érvényes, fontos, 21. századi konklúziót von le az írónő ebben. A könyv viszont emellett nagyon sok fontos kérdést érint még, mint a leszbikus pártalálás, a szülés utáni depresszió, a munkahelyi kiégés, a szüléssel kapcsolatos társadalmi elvárások (és ha már itt tartunk, a macskás vénlánnyá válás fenyegettsége) a házaséletbeli problémák, az idol építés a mai, interneten és bulváron alapuló világunkban, vagy akár az elköteleződés. És mindezt rendkívül könnyen teszi.

A komoly dolgok ellenére ez egy romantikus regény. Nyilván elsősorban női olvasóknak. Az előző bekezdésben felsorolt problémákat pedig ebben a keretben mozgatja. Beszélget róluk, női szemszögekből és érzékenyít. Az egyes szám első személyű elbeszélés miatt kapunk sokszor egy álláspontot, amiből azonban könnyen kimozgat minket a történet, és segít, hogy mi gondolkozzunk el problémákon, és hogy mi saját álláspontot alakítsunk ki, ami számomra a könyv egyik legnagyobb előnye.

A másik pedig az, hogy menthetetlenül vicces. Könnyeden vicces. Ami kikapcsol. Egyrészt Percy gondolataiban lenni, állati izgalmas, másrészt tele van a regény félreértésekkel, amiket az olvasó sem fejt fel feltétlenül, és hazugságokkal, amik persze további hazugságokat szültek. És ezek végzetesen elkevernek minket, és mókás megoldásokhoz vezet. Nem biztos, hogy kellett volna ez a terjedelem ehhez a könyvhöz, mert néhol kimerült, de összességében egy társadalom- és önkritikára hajlamos, valamennyire egyedi hangot kaptunk, amibe az olvasó mégis bele tudott helyezkedni.

Nagyon szerettem a könyvben, hogy nem direkt romantikus. Hogy csak Percyről szól. Így van időnk megismerni a barátait. A munkahelyi barátnőjét, és a gyerekkori barátait is, akik, ahogy az már lenni szokott, az életük más-más szakaszaiban járnak. Egyrészt nagyon érdekes volt, hogy valódi reakciókat adtak a történet cselekményeire, másrészt pedig, hogy az életük nem volt alávetve Percy életének. Nekik megvolt a saját regényük, amibe bele-bele tekinthettünk, ha úgy tetszik, néhány gócpontot összesűrűsítettek nekünk, de összességében mégis működtek, mégha azért a könnyebb romantikus komédiák szereplőtípusai, így a színésznő vagy az otthon maradó anya sémáiban maradtak. Mégis működtek.

És elsősorban ezt gondolom erről a könyvről, és az értékelések többsége is erre fut ki. Hogy ez egy korrekt könyv. Jól van megírva. Működik. Izgalmas. Tele van feszültséggel, mert végig nem tudod meg, hogy mi lesz a könyv végén (sőt, tovább megyek, rendesen meglepődsz a végén, hogy mennyire elképzesztően kézenfekvően vezeti le az eddigiekből az írónő, és imádod, hogy mekkora csavart tett bele)… De nem lesz több. Őszintén meglepődnék, ha valaki számára ez volna a kedvenc könyv, de egynek érdemes elolvasni.

Ajánlom a könyvet, aű romantikus zsáner szeretőinek, ha valami többre vágynak, valamire, ami nem a klasszikus sémákra épít, van eleje, van közepe és van vége. Ajánlom a bizonytalan romantikus olvasóknak, akik kikacsintanának a műfajból, vagy akik épp be. Nagyon jó kapukönyv lehet mindkét irányba. Ajánlom azoknak, akik valami kényelmeset olvasnának, vagyis valamit, amibe bele lehet feledkezni, ha eltűnnél a világ elől, de nem feltétlenül figyelnéd végig mind a 400 oldalát. És ajánlom mindenkinek, akinek felkeltette az érdeklődését a bejegyzés.

Cate Woods: Bárcsak ismernélek!
Lettero, 2018
392. oldal
Így olvastam: Villamoson, meg 50-60 oldalas ülésekkel, kb. napi 100 oldalt haladtam, de meg lehetett volna jobban is küldeni.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok a könyvet, vagy bármivel kapcsolatban kérdésetek, kommentetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet. Az ünnepek után pedig érkezem a következő bejegyzésekkel.

Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra. Ha háttértartalmak is érdekelnek, vagy meglesnéd az advent alatt tartó #ugyanazaszeretet kampányt, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be nyugodtan instagramra.

És persze semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

(És persze áldott ünnepeket kívánok!)

Szilvió

Naomi Alderman: Engedetlenség

2018. november 13. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan írónő könyvéről beszélek, akinek már a második könyve forgatja fel a magyar könyvpiacot idén. Naomi Alderman nevét így azt hiszem már senkinek nem kell bemutatni. Könyvfesztiválra jelent meg a XXI. Század Kiadó gondozásában a Hatalom, ami egy női hatalomra épülő társadalmat mutat be, az Engedetlenség pedig néhány hete jelent meg, és egy ortodox zsidó közösségből mesél, és annak kapcsán a leszbikusságról.

engedetlenseg.JPG

A könyv napjainkban játszódik. A fő helyszíne London, azon belül egy ortodox zsidó közösség, Hendon, ami egy kis zsidó faluként értelmeződik a városon belül, ami önfenttartásra rendezkedett be. A közösséget Ráv Krushka vezeti. Ráv egy idős, rendkívül bölcs rabbi, igazi vezetője a közösségnek, és a közösségen túl is ismertségnek, általános elismertségnek örvend. Ráv már évek óta nem beszélt a lányával, Ronittal, aki New Yorkban él, és nem tartja az ortodox zsidóságnak megfelelő, szigorú vallási szabályokat. És leszbikus. Bár most épp a házas férfi főnökével van viszonya.

Ebből az alapfelállásból, évek óta zajló egymás mellett élésből az rántja ki a szereplőket, hogy a Ráv meghal, és Ronit úgy dönt hazamegy. Ott találkozik gyermekkori barátjával, unokatestvérével, Doviddal, akit a közösség a következő rabbinak tarthat, és Dovid feleségével, aki, és ezt Ronit a regény elején nem tudja, Esti, Ronit egykori szerelme.

És a regény maga ezeken a feszültséggócokon mozog. Egyrészt a zárt, szigorú szabályok szerint működő zsidó közösség ütközik benne a világgal, másrészt pedig a baráti konfliktust ismerjük meg mélyebbről, és azt árnyalja a szerző. Először a két világról, aztán a szereplőkről fogok hosszabban írni.

A két világot jól felépíti Alderman már a fejezetekben is. Minden fejezet egy mottószerű idézettel kezdődik valamilyen zsidó kultúrához kötődő szövegből, a Tórából, imádságokból főleg. Ezt követi a fejezetek első fele, ami a közösségben történteket, a hozzájuk tartozó emberek életét mutatja be, erősen reflektálva a fejezetek mottójára, van, hogy szinte már példabeszéd szerűen. Nyelvileg is egy mitikusabb, körülményesebb szöveget kapunk itt, ami felerősíti a konzervatív környezetet. Ezzel szemben a fejezetek második, kurzívval, dőlttel szedett része egy E/1 személyű elbeszélés Ronit szemszögéből, ami sokkal könnyebb, köznyelvibb, és nehezebben, vagy egyáltalán nem figyelhető meg, hogy párbeszédbe lépne a zsidó hagyományt szimbolizáló, fejezetnyitó szöveggel.

A világok ütközését elsősorban Roniton, az elhunyt Ráv lányán keresztül érezzük, aki a könyv lapjain keresztül átél egy melegségével és zsidóságával is kapcsolatban lévő identitásválságot. Melegségét elsősorban a főnökével kapcsolatos viszony rengeti meg, miközben ortodox zsidóságát számos más pont is. Ugyanis ő ortodox zsidó származású, és bár nem gyakorolja, álmodik éjszaka arról a félelemről, hogy késésben van a szombati előkészületekkel, ami egy hagyományosan feszes munkarend. A regény egy korai pontján maga is rádöbben arra, hogy mennyire nem él kóser életet, és meglepi a társaságát azzal, hogy fel tudja sorolni a tíz parancsolatot, vagy hogy mennyire ismeri az otthon hagyott közösség szociális rendszerét.

De ezzel együtt ő egy ízig vérig dolgozó new yorki nő, aki nadrágkosztümöt vagy hosszú szárú csizmát hord, ha akar, van névjegykártyája és kezet fog a férfiakkal. Mindez nehezen képzelhető el a londoni közösségben. Az ottani női szerepek a feleséggé válásra ás az anyává válásra korlátozódik. A nő szüljön gyereket, és ne olvassa (véletlenül sem) a Tórát, miközben Ronit például élete első 18 évében az akkor élő legnagyobb Tóratudóssal vitatkozott egészen életszerű dolgokról, történetesen az apjával. Még sincs több női szereplehetőség ebben a kultúrában. A leszbikusság sem, hisz az az „egyiptomi nők szokása”, amitől minden zsidó nagyon törekszik megkülönböztetni magát. Nagyon figyelemfelkeltő volt erről olvasni, mert szeretem a zsidó, haszid kultúrát, de a nőket érintő kulturális elnyomásról eddig nem igazán olvastam, és meglepő volt, hisz ez az Európai kultúra része, és a 21. században azt várnánk, hogy legalább az öreg kontinensen élő emberek gondolkodásában nem születnek meg az itt hosszabban, de szemléletesen leírtak:

Kétségtelen volt, hogy ezeknek a nőknek a szemében én már elkéstem, túlságosan is elkéstem. Nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy sosem megyek férjhez, hanem arról, hogy mivel sosem megyek férjhez, sosem válok felnőtté, sosem növök bele önmagamba, olyan maradok, mint a tőkén maradt, elöregedett szőlőszem, amely megfonnyad anélkül, hogy leszüretelték volna. A házasság ezen a közösségen belül nem csupán vallási aktust vagy jogi köteléket jelent, még csak nem is olyasvalamit, amit azért vállal az ember, mert szeret valakit, és vele akar élni; ez átmeneti rítus, amely a gyermekkor és a felnőttkor határát jelöli ki. Akik nem házasodnak meg, sosem nőnek fel. Amikor azt mondtam, hogy nem mentem férjhez, azzal mintha azt mondtam volna, hogy még nem váltam teljes emberré.

A könyv nagyon kedves mozzanata, amikor felveti a melegség és a zsidóság közti hasonlóságokat, ami rendkívül élesszemű egység volt, és megvilágító erejű. Mármint általában úgy képzeljük, hogy vannak zsidók, és vannak melegek, miközben ez nyilván interszekcionális, vagyis a két csoport hat egymásra, van köztük átfedés, és vannak szociológiai, kulturális hasonlóságaik. A holokauszttraumatizáltságon is bőven túl.
Elsősorban az, hogy nem te választod azt, hogy zsidó vagy meleg vagy. De mindkettővel kapcsolatban megvan a lehetőséged arra, hogy ezt leplezd vagy felvállald. A szerző ezt valamiféle játékként fogja fel, amivel nehéz vitába szállni, ha az ember meleg fia olyan emberek között mozog, akik tudják, hogy meleg, és olyan emberek között is, akik nem.
Szintén ehhez kapcsolódik, hogy nem múlik el, ebből következik, hogy ha nem gyakorlod, akkor is veled marad. Nem kell meleg, nem kell zsidó életét élned ahhoz, hogy meleg, vagy zsidó legyél, így az életedben sem kell feltétlenül változtatnod.
Ronit ezt a regény egy sokkal korábbi pontján úgy fogalmaz:

arról le tudok mondani, hogy ortodox legyek, arról azonban nem tudok lemondani, hogy zsidó legyek. Ettől nem tudok szabadulni.

Ezekhez a pontokhoz megfelelően választ egy egészen más utat Esti, a gyerekkori szerelem, aki nem veszített a szerelméből és a vonzódásából Ronit iránt, és egyébként is kizárólag nők érdeklik, mégis férjhez ment Dovidhoz, és csendes, esetenként zavaróan csendes zsidó asszonyi életet él, miközben Ronit leginkább az ő szabadságcentrikusságára emlékezik vissza. Ezzel szemben most egy másik kapcsolatban Esti nyugalmat talált, valamiféle boldogságot. Ott, ahol felnőtt, és ahol így folyamatosan ki volt szolgáltatva a vele élő emlékeknek.

Estin keresztül nagyon sok mindent tudunk meg Istenről is. Például azt, hogy önkényesen tiltja meg, hogy két nő szerethesse egymást, hiszen ha isten önkénye alkotta a teremtést, akkor Isten önkényéből következik, hogy az, hogy két nő nem foganthat gyermeket, az csak is az Isten felelőssége. De ez nem hoz létre benne Istennel való szembefordulást. Azt gondolja, hogy ő megalkudott az Istennel:

De én úgy gondolom, ha Isten büntetni akar engem, hát tegye; ehhez Neki joga van. Nekem viszont jogom van nem engedelmeskedni.

Míg Ronitnak adott egy engedetlen pozíció, addig Estinek küzdenie kell érte, és ez a küzdelem nem akármi. Egyfajta engedetlenség kilépni egy közösségből, ami nem tűr meg, és egy másik benne maradni, és megváltoztatni. Esti minden kétséget kizáróan a másodikat választja, és bár azt gondolom, hogy elnagyolt, vagy, vállaltan légből kapott ennek a történetnek az elvarrása, minden kétséget kizáróan szép, és nagyon pozitív olvasmányélménnyé tette az egyébként is erős könyvet.

A könyv közben mindvégig egy helyezkedésregény. A három fiatal szereplő, Ronit, Esti és Dovid megígérik egymásnak kamaszkorukban, hogy vagy mind elmennek, vagy mind itt maradnak, és Ronit elment. Ez a feloldhatatlannak tűnő probléma sokszállról magyarázódik a regényben. Egyrészt a Dávid és Jonatán történetben, amiben Dávid kvázi szerelmet vall Jonatánnak, aki később meghal, Dávid pedig feleségül veszi Jonatán nővérét, Michaelt, akivel boldogtalan házasságban élnek, mégis közel álltak Jonatánhoz, és Michael hasonló volt hozzá. Másrészt pedig szó esik a világivá válásról, és a világ kinyitásáról, elsősorban Esti számára, és végül kialakult egy harmadik, talán váratlan, talán elnagyoltan ideális állapot, amit mégis nagyon lehetett szeretni. Mint a mese végét.

Ajánlom a könyvet szeretettel annak, aki olvasna valamit, aminek sok kis tétje van, aki nyitott az európai kultúrában maradva, de valami mást olvasni. Ajánlom azoknak, akik egy jó zsidó hátterű történetre vágynak, és ajánlom azoknak, akik tudják, hogy szét kell feszíteni az általunk kreált társadalmi kereteket, hogy mind kényelemesen elférjünk benne. Nekik ajánlom elsősorban.

Naomi Alderman: Engedetlenség
XXI. Század Kiadó, 2018
302. oldal
Így olvastam: 10 napig, rövidebb etapokban. Egyrészt elfoglalt is voltam, másrészt viszont a szöveg is tele volt. Nagyon sokat tanultam belőle a kultúráról, így elsősorban én is a lasabb, befogadó olvasást ajánlom hozzá. :) Megéri. :)

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen a XXI. Század Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet, nektek pedig köszönöm, hogy velem tartottatok. :)

Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, írjatok bátran kommentet, vagy keressetek facebookon további háttértartalmakért. :) Ha az is érdekel, ki áll a blog mögött, akkor pedig less be instagramra.

A következő posztig pedig semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom

2018. március 27. - Szilvió

Sziasztok,

a könyv, amit a mai posztban értékelek, végigmeséli a múlt századot, ami alatt egy Birmingham melletti kisvárosban megöregedett egy generáció. Ők azok, akik ott voltak, amikor két nő nyitott egy Feltételes Megálló nevű kávézót, közel a vasútállomáshoz, ami az egész életet jelentette akkor.

sult_zold_paradicsom.JPG

A Sült zöld paradicsom egy étel. Egy étel, amit Mrs. Cleo gyermekkorában sokat evett, mert Sipsey, a néger szolgálójuk készítette a legjobban. Mrs. Cleo a Rózsaterasz Idősek Otthonában van, és beszél egy hölggyel, akinek a férje szombatonként bejár az anyjához. Ez a nő Evelyn, aki hallgatja Mrs. Cleót, és szombatról szombatra megkedveli az idős hölgyet, mert ahogy az életről mesél, észrevétlenül megtanít minket is élni, amire Evelynek, nekünk is szükségünk van rá.

Evelyn a menopauza korában van, és rájön, hogy soha nem is értette a vicceket, még sosem ejtette ki a száján, hogy baszd meg, mindig, gyermekkora óta, jó kislány volt, aki most ébredt rá, mennyi felesleges időt ölt abba, hogy házasságig őrizze az ártatlanságát, majd akkor gyermeket szüljön, jó anya és jó feleség legyen.

A női emancipáció túl későn jött nekem… Már kétgyerekes férjes asszony voltam, amikor rájöttem, hogy nem is kötelező férjhez menni. Addig azt hittem, hogy muszáj. Mit tudtam én az életről? Most meg már túl késő a változásra… Úgy érzem, elment mellettem az életem.

Ezzel szemben állítja fel a könyv Mrs. Cleo az alabamai Whistle Stopot, és a boldog 20-as, 30-as éveket, sőt még a háborút is, amiben a hatalmas Threadgoode család él, és túl rajtuk, mintha családtag lenne az egész világ.
A könyv középpontjában helyileg a Feltételes Megálló kávézó áll, amit Idge Threadgoode és Ruth Jamison nyitott 1929. júniusának elején, és a két nő tartotta fent végig, és bárki betérhetett egy tál meleg ételre.

Idgie egy leszbikus nő, úgy, ahogy a leszbikusságot klasszikusan elképzeljük, de hamar túl tud mutatni, és túl tud nőni mindenen, amit ez jelent. Gyermekkorában eldöntötte, hogy soha többet nem vesz fel lány ruhát, és felvette a bátyja kinőtt ruháit és fára mászott, halászott, vadászott, és tette mindezt a századforduló után húsz évvel Dél-Amerikában, a családja teljes támogatásával.

Ruth élete ezzel szemben nehezebb volt. Ruth az egyetlen dolgot választotta, amit lehetett, hazament és férjhez ment önként, és egy erőszakos és kicsapongó férfi mellett kötött ki, akitől Idgie hozta el, hogy boldogan éljenek egymás mellett. És ebben csak annyi idill van, mint bármiben Whistle Stopban Mrs. Cleo emlékein keresztül. Ruth támogatta Idgiet, vevő volt a tréfáira, és egy erős csapattá váltak hárman, Ruth gyermekével, akiket egy erős család és egy erős közösség támogat.

Apus és én azt akarjuk, hogy tudd, hogy családtagnak tekintünk, és aranyosabb társat képzelni sem tudunk a kislányunk mellé.

Ismét hangsúlyozom, hogy 1928-ról van szó, és ezt csodálatosnak tartom.

Mrs. Cleo visszaemlékezésein túl megismerjük még a városi életet A Színes Vegyesből, Az Alabamai Whistle Stop Hetiújságjából, amit Dot Weems szerkeszt és ír a postahivatalban, és tényleg színes vegyes. Mármint nem ír soha semmilyen nagy dolgot, de mindig megtudjuk, mi történt a Savanyú Uborka Klubban, épp mi van kiállítva a kávézóban, vagy, hogy mi van vele és a férjével Wilburttel.

Férfifak! Lehetetlenség velük élni, de nélkülük is…

Nagyon vicces, jól elkapott, jól kimerevített pillanatai ezek egy olyan közösségnek, ahová mindig vágyunk, de a könyv végére elérhetetlenné is válik, még ha a helyszínek ismerősek is maradtak. A vonat egy idő után nem állt meg Whiste Stopban, aztán lassan költöztek el az emberek, zárt be a szépségszalon és a kávézó, és gyorsétterem nyílt a helyén, és nem is tudja már a Birminghambe haladó utazó, hogy itt valamikor mennyire jó közösség működött. Egy olyan, amit nagyon tudnék élni, és amitől nagyon kedvencem lett ez a könyv. :)

Viszont meg kell említenem a könyv egy problémáját, ami nem tudom mennyire tud hiba, vagy negatívum lenni. A kis közösségben való létezés törvényei nagyon sok mindent relativizálnak ebben a könyvben, így az eutanáziát, a hamis tanúzást és a bíróság pártszimpátiáját, vagy épp a gyilkosságot, és a mérleg másik oldalán, az emberekről beszél általában, akik a kávézóban menedéket találnak. A néger korszaknak nem éljük a fénykorát, beszél a Klu-Klux-Kanról, és a megkülönböztetésről, amik szintén nehéz témák, de a regény szövetében mind fel tudnak oldódni, és ezt nem tudom, hogy el kell, lehet-e tépni.

Kedvenc rész: Vesta Adorck az abszolút kedvenc szereplőm, és sokáig azt gondoltam, hogy róla fogok itt írni, de végül egy történetet hoztam, ami a legelején ad egy hangulatot.

– Látja ott azt a nagy, üres rétet?
A férfi arrafelé nézett. – Látom asszonyom.
 – Évekkel ezelőtt ez volt a legszebb tavacska, itt Whistle Stopban… Nyáron úsztunk és horgásztunk benne, és csónakázhatott is, aki akart. – Idgie szomorúan ingatta a fejét. – Mennyire hiányzik!
Smokey az üres földdarabot nézte.
 – Mi történt vele, kiszáradt?
Idgie meggyújtott a férfinak egy cigarettát.
 – Nem, annál is rosszabb. Egyik év novemberében nagy csapat réce szállt le rá, úgy negyven, vagy még annál is több, pontosan a kellős közepére, és ahogy ott úszkáltak, fura dolog történt. A hőmérséklet olyan hírtelen esett, hogy az egész tó befagyott, kemény lett, akár a szikla, nem több mint három másodperc alatt. Egy, kettő, három és kész.
 – Komolyan mondja? – hitetlenkedett Smokey.
 – Persze.
 – Gondolom, a récék odalettek.
 – Nos, téved – mondta Idgie. – Egyszerűen szárnyra kaptak, és magukkal vitték a tavat. Azóta valahol Georgiában van, mind a mai napig…

A könyv közel elérhetetlen, de ajánlom mindenkinek, akinél van a könyvtárban, mert nagyon sokat tanulunk magunkról és az emberekről, a társadalomtól, miközben szórakoztató, mély és egy végtelenül kedves alaphangulatú könyvet lapoztam. Könnyed, kikapcsol, és betelíti a szívedet, ez bármennyire idiótán is hangzik.

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom
Ulpius-ház, 2006
408. oldal
Így olvastam: Sodort, vicces volt, és a sok kis fejezet és történet olvastatta magát, meg a következőt, de féltem, hogy vége lesz, és kilök az univerzumból, így egy hétig olvastam, napi egy-két üléssel.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. :) Hamarosan érkezem a következő poszttal.
Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagramra. :)

És semmi, de semmi esetre ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió