Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Benjamin Alire Sáenz: Életem kifürkészhetetlen logikája

2019. május 23. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nagyon klassz ifjúsági könyvről fogok nektek mesélni, amihez nem tudok nem kötődni. Mert, ha Patrick Nessről azt mondom, hogy a tudatomnak ír mindenről, ami érdekel, akkor Sáenz a lelkemnek ír. Mindarról, amit valaha éreztem. És tudja mit kell mondania. Mindig. Korábbi könyvéről, az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomábanról nem tudtam értékelést írni, mert nagyon mélyen érintett az egész regény, és nem állok készen ennyire kiadni magam, de ez a regény szerencsére nem ért annyira intimen. Ez is szinte nagyszerű regény, de nem ért annyira hozzám. Szóval írok róla. :)

eletem_kifurkeszhetetlen.JPG

Benjamin Aire Sáenz új regénye az egyik legjobban várt idei megjelenés számomra, mert tudtam, hogy nagyon jó lesz, és nem kellett csalódnom. Azonban amíg a korábbi regényében Sáenz elsősorban a múlt okozta traumákról és az elhallgatásról beszél, addig ez a regény sokkal inkább a jelen pillanatban traumatizált kamaszokkal dolgozik.

Salvador (becézve: Sally) legjobb barátnője azt mondja, hogy a gimnázium utolsó évének első napján megváltozik az életük, elkezdenek felnőni. És mi itt vesszük fel a szálat. Hogy egyszer csak már nem ugyanazt gondolja Sally a világról, és verekedésbe bonyolódik az egyik iskolatársával, aki lebuzizza az édesapját. Pedig Sally sosem verekedett, most mégis gondolkodás nélkül cselekszik, .és ezt nem tudja kezelni. Megkérdőjelezi mindazt, ahogy eddig élt a nevelőapjával, aki történetesen tényleg meleg, és egyedül neveli Sallyt. Jól élnek, mindene megvan, csak autója nincs, mert van lábuk, és tudnak azzal menni. Sokáig ennyit látunk belőle. Hogy egy jó apa, aki tudja kezelni a helyzeteket, kedves, következetes és nem akar elkényeztető szülő lenni, és jól kezeli Samet, a fia legjobb barátnőjét, aki sokat van náluk. Sally életére azt mondhatjuk, hogy rendben van. Hogy kiegyensúlyozott. Nincs az életében szerepe sem annak, hogy örökbefogadott, sem annak, hogy meleg az apja, csak létezik egy ismerős könnyebbségben, amit a verekedés megkérdőjelez vagy berepeszt.

A legjobb barátját, Samet az édesanyja egyedül neveli, és nem a klasszikus szerető családban élnek ketten. Mármint szeretik egymást Silviával, de sokat vitatkoznak, a legtöbb fontos szabályt vagy megbeszélni valót rúzzsal a fürdőszobai tükörre írják, és egyikük sincs igazán sokat otthon. Sam általában Sallyéknél van, vagy az aktuális barátjával. A rossz fiúk az esetei. Az Egy különc srác feljegyzéseiben azt mondja a tanár, hogy azt a szerelmet viszonozzuk, amit megérdemlünk. és Sam azt hiszem ilyen. Pedig csinos, jól tanul, versengő szellem, aki jó egyetemre akar bekerülni és nagyon vág az esze. Ismeri az embereket, és nagyon frappánsan válaszolgat.

giphy_7.gif

Kettejük kapcsolatát első látásra az határozza meg az ominózus tanévkezdésig, hogy nem volt titkuk egymás előtt, és hogy folyamatosan együtt voltak. És valahogy erről is van szó, csak közben ott vannak azok a közös viccek és játszmák, akár egymással, akár másokkal, például Sally édasapjával, Vincentével szemben. És persze a játékok, mint az ANSZ, vagyis a nap szava, vagy a Mi lenne, ha...? játékok, amin nagyon sokat gondolkodtam az olvasás közben:

- Mi lenne, ha soha nem találkoztunk volna?
- Akkor nem lennénk legjobb barátok.
- Nem - feleltem.
A nem azt jelentette, hogy a választ nem fogadom el. Csak háromszor kaphattál nemet, azután kiestél. Mint a baseballban.
- Te szemét! - Utálta, amikor nemet kap. Aztán elmosolyodott. Tudtam, hogy mindjárt előrukkol valamivel. - Ha sosem találkoztunk volna, akkor csak három évszak lenne.
- Hmm. Most ki kéne találnom, hogy melyik nem lenne? - kérdeztem.
- Aha.
Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán elmosolyodtam.
- A tavasz. Akkor nem lenne tavasz.
- Tavasz - ismételte.

Ebbe az intim és szeretettel teli, egymást ismerő barátságba érkezik meg a mindig éhes Fito, akit az aktív szerhasználó anyja szintén egyedül nevel. Márha ez nevelés. Szóval együtt élnek. Fitonak két munkahelye van, hogy egyetemre tudjon menni, és kitörjön abból a kiszolgáltatott sorból, ahová került. Fito jó srác, aki nem tudja kezelni a szeretetet, mert nem tanulta meg. A családjában sem, de barátai sem igazán voltak, és az egyetlen kapcsolata sem alakult valami jól. Fito szintén meleg. Egyszer csak beszélgetni kezdenek Sallyvel, aztán a következő pillanatokban Sam és Sally között találja magát, akik megpróbálják megértetni vele, hogy ő igen is értékes ember, aki megérdemli, hogy szeressék, mégha ezt nehéz is számára elképzelni.

tenor_2.gif

A regény folyamán mindhárom szereplő felnő, talán ezt mondhatjuk. Mindhármuk olyan traumákkal találkoznak ebben a 460-70 oldalban, amik az egész életükre hatással lesz, és amit nagyon fontos jól kezelni, és amivel kapcsolatban Sáenz igazán tudja, hogy mit kell írnia. Tudja, hogy mi kell annak a kamasznak, aki alól egyik pillanatról a másikra kihúzzák a talajt. Nagyon gyakran kell újradefiniálnia a szerzőnek a barátságot, a családot és egyáltalán a szeretetet, és jelentem, hogy jut valahová. Valami olyanná, amire szüksége van ennek a világnak.

Szüksége van rá, mert beszél a könyv a hitről. És nem csak az egyházhoz köthető, hitről, hanem egyáltalán, az emberbe vetett hitből, vagy arról, hogy hinnünk kell, hogy minden jobbra fordul. Beszél a halálról, a hirtelenről és a lassan felzabálóról, és azokról, akik itt maradtak. Szexuális irányultság és nemzetiségi alapúan (az USA-ban élő mexikóiak identitása kapcsán) beszél a megkülönböztetésről, és mindenek feletti értéknek tartja az emberi méltóságot, és ez kibaszott fontos.

És az ügy érdekében persze legalább két szereplő nagyon idealizált, és nagyon támogató a közege a regény három szereplőjének. Olyan, ami segít nekik átvészelni és egyáltalán megélni a válsághelyzeteket. Nagyon erős barátságokról, és könnyebb, középosztálybeli élethelyzetről beszélünk, és igen, lehet, hogy fontos volna, hogy arról beszéljünk, hogy ezeket a helyzeteket mélyszegénységben vagy más  nem támogató közegben is megélik emberek, de enélkül is működött a könyv.

Ezzel együtt a könyv telis-tele van elvarratlan szálakkal, mintha a szorító határidő miatt a fontosabb mozzanatokat Sáenz mestermunkával összeállította volna, de az ambíciói nagyobbak lettek volna. Csak néhány eközül: Salvador igazi apjának megkeresése végig mozgatja a regényt, és hirtelen megoldása lesz, amit nem igazán vártunk. A legtöbb kihallgatott információból sem következik semmi. Sam és a srác kapcsolata sem tisztázódik, és nem építő jellegű kérdések is maradtak bennem a kötet lezárásakor. Ezzel együtt persze sikerült kipucolnia a lelkem, csak érzem, hogy lehetett volna ez egy jobb könyv. Egy jobb Sáenz könyv. :)

Kedvenc rész: A már megemlegetett Mi lenne, ha játék...? ismertető fejezete, és az, amikor Fito telefont kap, de az azért, mert az abban a fejezetben elmondottakkal még nekem is van dolgom az életben.

Végezetül szeretettel ajánlom a könyvet azoknak, akik egy kis csodára vágynak nagyon olvasmányosan. Olyanoknak, akiket érdekel egy nem szerelmes ifjúsági, akiket érdekel a szülő gyermek kapcsolat, és azoknak, akiknek könnyű, vízben oldható, de utánozhatatlanul kellemes lelki fröccsre van szüksége. Nekik Sáenzzel meg kell ismerkedniük. :)

Benjamin Alire Sáenz: Életem kifürkészhetetlen logikája
Könyvmolyképző, 2019
472. oldal
Így olvastam: Egy oda-vissza vonatút alatt, és két rövidebb elalvás előtti ülésben. Nem sűrűn szedett, és nagyon sűrűnk kezdődnek új fejezetek, így nem kell megijedni az oldalszámtól sem. A nyelvezete pedig gördül.

.Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet, vagy kérdéseitek, megjegyzéseitek volna, hagyjatok bátran kommentet. :) Ha szeretnétek további értékeléseket, könyves tartalmakat olvasni tőlem, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig arra vagy kíváncsi, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

És a következő posztig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

2019. április 14. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy családtörténetet hoztam az ír tengerpartról, ahol régen két világítótorony ált, és ahol nem csak a világítótornyok száma változott az évek alatt. A magas partot, és a rajta álló házakat lassan bontja le a víz, és mégis olyan, mintha megállna az idő, az ember ember marad, a maga feldolgozatlan családi sérelmeivel, és nem képes továbblépni onnan. Ez a zsibadt érzés a családregény tárgya, de nézzük is bővebben:

toibin.JPG

Colm Tóibín az ír irodalom egyik legjelentősebb kortárs szerzője, aki olyan könyveket jegyez, mint az általam nagyon szeretett Mária testamentuma, vagy az engem nagyon érdeklő Brooklyn vagy a Nora Webster. Amiben ez a három regény, és a most vizsgált A blackwateri világítótorony közös, hogy nőkkel dolgozik, a lelkükből és a motivációjukból. Ebben a könyvben rögtön három lélekkel.

A regény három főszereplője egy-egy generáció, a nagymama Dora, az anya Lily és Helen, aki férjével közösen nevel két gyermeket Dublinban. Iskolaigazgató, aki büszke rá, hogy ki tudott törni a vidékiségéből, hogy a családjától független lehessen. Helen a regény elején az erős '90-es évek beli női ideál, aki dolgozik, karrierje van, hamarosan tárgyal az ország oktatási miniszterével, miközben a férjével együtt vezetnek egy háztartást, nevelnek két gyermeket, akikkel jól begyakorolt játékaik vannak, és boldognak mondható. Mégha ezért meg kellett szakítani a kapcsolatot életben maradt felmenőivel, édesanyjával és nagymamájával.

Helent követi elsősorban a regény, akinek most kezdődik a vakáció és egyik pillanatról a másikra begurul az utcába egy férfi, aki a meleg öccse legjobb barátja, és aki elmondja, hogy Helen öccse, Declan, HIV+, és hogy két éve AIDS-es, ami egyre rosszabb tüneteket, és folyamatos betegségeket produkál. Declan kívánsága, hogy a húgával, az anyjával, a nagymamájával, és két legjobb barátjával, a hírhozó Paullal és Larryvel töltsön néhány napot a nagyanyja vidéki panziójában, és természetesen ez meg is valósul.

A regény igazi tétje az a lélektani folyamat, ahogy az egymástól elzárkózó három nő Declan betegsége kapcsán kénytelen újra együtt, egy tető alatt létezni. Dora egy nyolcvanas éveiben járó nő, akinek gyengül a látása, és van, hogy depresszió gyötri, de egy egészséges nagymama a világ végén, a régóta bezárt panziójában. Lily sikeres üzletasszony az anyjához közeli városban, ahol sok ember felett hoz döntéseket, és ott van persze Helen, aki nem akar részt venni a családi életben, mert egyszer már ki tudta magát szakítani ebből a családból, ami egy konfliktusos helyzet volt, tele behegesedett tüskékkel. Ebbe a kész helyzetbe érkezik a megfontolt Paul, aki Brüsszelben él a barátjával, de a kapcsolatának komoly problémái vannak, és egy tárgyilagosabb, higgadtabb, de mélyérzésű meleg karaktert kapunk a személyében, aki mindig tudja mit kell tenni. Larry Paul ellentéte, harsány, szókimondó, és vicceskedő. Építész, aki jól látja a tereket, megérkezése után azonnal elkezdi újraálmodni a panziót, és egy üde színfolttá vállnak a megjelenései, de az ő karaktere a legkidolgozatlanabb.

Dora egy olyan nagyi, aki követett el hibákat. Aki könnyen mások főnökeivé válik, aki makacs, bár ebben a családban, ahogy Helen idézi is férjét, egyik nőt sem lehet meggyőzni. Dora egy olyan nagyi, akit magára hagytak, és már nem tud ezzel mit kezdeni. A lánya hívja magához a nagyvárosba, de persze nem akar menni, mert ott élt világéletében, és egy békés de magányos idős korra van berendezkedve két macskájával, akiket megrémiszt, a piacon ekkor megjelenő mobiltelefon csörgése. Dora magánya az egész regényben fokozódik.

Hasonló a helyzet Lilyvel is. Ő a férje korai halála óta nem tartozik igazán senkihez. Akkor szégyent érzett, amiért a kis vidéki közösségből a férjét elvitte az egész testébe szétterjedt rák, és Lily a gyásza és érzékelt szégyene ellenére büszke volt, fejedelmi és távoli. Nem olyan, akihez a lánya oda tud menni vigaszt keresni. Erős és büszke akart lenni, de ezzel az egész család hullt darabokra, mert nem tudtak összetartani. Helen egy életen át küzd az anyja árnyéka ellen, és az egyetem utáni fővárosban maradás nem pusztán egy kitörésként, hanem menekülésként, vagy a szembenézés kikerüléseként is értelmeződik, ami a regény egyik legerősebb állítása. Mindezt egy olyan konfliktusrendszerben, ahol nagyon sok minden nem került beismerésre, kimondásra, és fontos részletekre talán már a szereplők sem emlékeznek.

És mindehhez társul Declan melegsége.

- Amikor Declan elment a házamból, olyan fiatalember volt,
akire bárki büszke lehet - felelte Lily.

- És meleg is volt - mondta Helen.

Lily nem tudta, hogy a fia meleg. Egy kórházi konzultánstól tudta meg, ami önmagában nyilván nem a legjobb módja, hogy a szüleink megtudják rólunk. Declan nem tudta elmondani, de nagyon vágyott a két éves betegsége alatt arra, hogy az édesanyja vele legyen, és hogy elfogadja. Lilyt összetöri a hír, hogy a fia meleg, és hogy előrehaladott AIDS-e van, vagyis az immunrendszere leépült. Tehetetlennek érzi magát, mert nincs rá gyógymód, a kilencvenes években maguk a kezelések is gyermekcipőben jártak, fájdalmat enyhíteni és tünetet kezelni tudtak, de ebben is Paul volt az élen. Mert ő mindig tudta, hogy mit kell csinálni. Ahogy egy ponton a regényben el is hangzik, Declan számára a barátai a családja, akik vele voltak akkor is, amikor mások nem.

És egy másik meleg történet is előtérbe kerül, Paulé, aki Brüsszelben él a francia barátjával, és nem is szereti Írországot, mert mélyen bigott keresztény (ezzel együtt 2015-ben, a történet után 20-25 évvel ők szavaztak először a házassági egyenlőségre, továbbra is keresztényként), címkéket osztogató, mindennel gúnyolódó társadalomban nőtt fel. Párjával vannak problémái a kapcsolatukban, és bár már kezd helyreállni, vannak folyamatos harcok az egymáshoz csiszolódásban. Egy nagyon kedves történetet ír Tóibín arról, ahogy egy idősebb pap nagy nehezen Pault és férjét házastársaknak nyilvánította az Isten színe előtt a kilencvenes években természetesen teljes titokban, de olvashatunk Paul kamaszkori identitásválságáról is, amikor mérnök család révén kockás papíron szembeállított érvek alapján döntött melegsége mellett. Mert lehet, hogy le tudott volna élni egy életet heteróként, mint előtte annyian, de ő nem akart hazugságban élni, hiába tűnik ez a 90'-es évek beli szereplők számára nehéznek.

Nekik is nehéz, és mindig is az lesz.

Egy nagyon klassz történetet olvashatunk A blackwateri világítótorony képében, amiben Tóibín bebizonyítja, hogy ért a lélekhez, és tudja, hol kell becsomózni, hogy egy mély, izgalmas és szeretni való regény szülessen, amit ő távolságtartással, hűvös, de semmi esetre sem kellemetlen hangján leír. És a regény legnagyobb buktatója itt ez, ugyanis nem sikerült ez feltétlenül átültetni magyar nyelvre. Van, ahol a fordítás felhívja magára a figyelmet, mert magyartalanabb a szöveg, és van ahol nagyon csinált az a merev hang, amit Tóibín képvisel, és ez bizonyos pontokon megnehezítette az olvasást. A lelki folyamatok és a cselekmény persze vitt tovább, de maradt az olvasásban az a kis piszoknyi diszkomfort érzés.

Kedvenc részem: Nekem nagyon tetszik a cím, és az, ahogy értelmet nyer. Mert egyébként ez a könyv nem annyira szól világítóhajóról meg világítótoronyról. Ez a regény valamiről szól, amiről azt hisszük, hogy mindig lesz, és aztán egyszer csak nincs, mert kihasználatlan. Valamiről, ami kiürült mert nincs funkciója. És valami, aminek marad nyoma, és valami aminek mindig lesz helye, és valami, amit fontos megőrizni.

Colm Tóibín: A blakwateri világítóhajó
Park Könyvkiadó, 2019.
280. oldal
Így olvastam: Könnyű volt, három-négy ülésben sikerült, könnyű a szedése, a nyelve nagyon intenzív, feszes, amitől az olvasónak néha pihennie kell, de vannak helyek, ahol ezt nem sikerült annyira visszaadni, és ott könnyű volt letenni a könyvet. Elég mély ahhoz, hogy bele tudj merülni, de 20-40 oldalas fejezetekre tagolt, amik jó kilépési pontok. Jó, ha van valaki, akivel meg tudod beszélni, amit olvastál. :)

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, köszönöm a Park Könyvkiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok kommentet, ha tetszett a poszt, és nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésekről, kattint a jobb felső sarokban található követés gombra, illetve keress facebookon gyakoribb háttértartalmakért, vagy less be instagramra, ha az érdekel, ki áll a blog mögött, és hogyan szenved a szakdolgozatával most például. :)

És végül ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Bálint Erika: Adj esélyt!

2018. december 14. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy új, magyar nyelvű, meleg témában utazó regényről fogunk beszélni, Bálint Erika néhány hete megjelent Adj esélyt! című könyvéről, amely egy nagyon erős történettel dolgozik, és fontos dolgokat vet fel a szülőségről, a gyermekségről és az elhagyottságról is. De nézzük bővebben:

adj_eselyt.JPG

Az Adj esélyt! cselekményét, egy múltbéli 13 évvel ezelőtti esemény adja meg, amihez képest a szereplők viszonyulnak valahogyan. Ez a cselekmény pedig az, hogy Adorján, a sebész elhagyta a feleségét, Évát, és a nyolcéves gyermekét, Tomit. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy Adorján egy férfiért hagyta ott Évát és Tomit, és hogy nem jelentkezett, mint apa.

A könyv cselekménye viszont napjainkban játszódik. Egy zsúfolt napon kezdődik Budapest belvárosában, egy forgalmi dugó okozta balesetben, ahol Adorján látszólag meghúzta a felsőtestét, és találkozott egy sráccal, aki hasonlíthat Tomira. Később kiderül, hogy a srác nem Tomi, ez a kiderültek szerencsésebb része, és hogy Adorján halálos beteg, és pusztán hónapjai vannak hátra. És igen, ez valamelyest értelmezhető egyfajta klisés egymásratalálás regényként, de az írónő ennél alaposabb.

A regény a három főszereplőt követi. Őt, a környezetüket és az emlékeiket. És mindhárom nézőponthoz tartozik egy első szám első személyű, mélyre néző rész, és egy első szám harmadik személyű elbeszélés, ami inkább követi a szereplőt és a környezetüket. Adorján nézőpontjában ott van a kórház, ahol dolgozik, a betegség és az ügyvéd barátja, Ádám, aki támogatja őt. Tamás nézőpontjában osztoznak a barátai elsősorban, Éva nézőpontjában pedig nagyanyó a fontos mellékszereplő, aki valamelyest az írónő szócsöve. Nagyanyó tartja fent a kapcsolatot Adorjánnal, akivel elvágta Éva a kapcsolatot, és ő az, aki Évának folyamatosan mozgatja a lelkiismeretét.

És ha már alaposnak tartjuk az írónőt: ez leginkább az indítékokban jelenik meg. Éva megszégyenítve és megalázva érezte magát, amikor Adorján bejelentette, hogy elhagyja egy férfiért, és egyébként is elég homofób környezetben nő fel, amin persze túl fog, és túl kell lépnie. A sors majd úgy hozza. De hajlamosak vagyunk, és az elbeszélés egy pontja rátesz erre az olvasatra, Évát egy kielégítetlen picsának tartani. Sőt, ahogy telnek a napok az olvasás óta, egyre szimpatikusabb ez az olvasat.

Adorjánt Éva azzal fenyegette meg, mint a feltörekvő sebészt, hogy ha nem hagyja békén Tomit, akkor mindenkinek elmondja, hogy meleg a férje. És Adorján nem szerette volna ezt a kockázatot vállalni, akkor. Persze 13 évvel ezelőtt ez egy legitim döntésnek is tűnhetett, de nem kér felmentést Adorján ezért. És ez egy nagyon elfogadhatónak tűnő álláspont, különösen Éváéval szemben, aki úgy gondolja, nincs mi alól felmentést kérjen. Tomi folyamatos kérdezősködései elől Éva azt hazudta a fiának, hogy Adorján meghalt. Nyilván Tominak sem könnyű feldolgozni, hogy az apja él. Csak 13 éve nem nézett felé.
És ettől mind az egész egy nagyon könnyen olvasható, de állatira feszültséggel, suspens-zel teli regény.

De a feszültséghez hozzá tartozik az, hogy nem mindig működik, ha a konkrét sorokat, és nem a történetvezetést nézzük. Tele van olyan finomságokkal a regény, mint azzal, hogy egy kapcsolatból kell maradjon annyi, hogy tudjuk, mit szeret a másik, vagy például a piros székkel kapcsolatos epizódok is fontosak. De vannak olyan túlírtságok, minthogy a kanalak felszedik a főzelékterhüket a tányérról, vagy hogy a szomszéd házban a pusztulás milyen meghívós bált rendez. Ezeknél azt érzem, hogy a regény elvesztette a fókuszát. És el lehet mondani erről, hogy például a filmkultúrában jól tud kinézni, de nem működnek a regényben, nem lesz tétje.

A regény erőssége viszont, hogy rendkívül sok melegséggel kapcsolatos állítást mutat fel, amiknek különbözőek ugyan a legitimitása (és a szerző ezt is jól kiegyenlíti), de kétségkívül a mai társadalomban létező, melegséggel kapcsolatos narratívák. Ilyen az, hogy a melegség egyaránt lehet hálószobatitok, amihez senkinek semmi köze, és ezzel egyszerre lehet egy mozgalmár álláspont is legitim. Hangsúlyt fektet arra, hogy a melegséget ma is sokan betegségnek tartják. Reflektál arra a sztereotípiára, miszerint a melegek mind mocskos ágyakban fetrengenek az első szembejövővel, reflektál arra a KDNP közeli nézőpontra, ami szerint a melegség egy magtalan kapcsolat, aminek így nincs legitimitása. Reflektál arra, hogy a melegség feltételezése magyar utcákon is járva jelentheti azt, hogy megverhető vagy, hogy emberek szerint az, hogy valakire rásütjük, hogy meleg, az a legrosszabb címke, amit kaphat.
Ezzel kapcsolatban nagyon szerettem, és örültem, hogy szóba került még a gyűlöletbűncselekmény, ami jogilag lefektetve nagyobb büntetést von maga után, mint ha csak garázdaság történne. Lefordítva aktivistáról, ha bántódásod esik, és valószínűsíthetően azért, mert meleg vagy, akkor ott nem pusztán neked esik bántódásod, hanem a meleg közösségnek üzennek a támadók, és így egy megfélemlítő erejű, csoportellenes tevékenység áldozata vagy, azt a jog jobban elítéli.

És beszél minderről csak egy egyszerű történetben. Nem érzed azt, hogy te egy hiperérzékeny, társadalomra nyitott, alaposan átgondolt könyvet olvasol, csak beleveted magad a cselekménybe. Rendkívül olvasmányos, és fontos szövege lehet ez a magyar nyelvű szórakoztató irodalomnak, amit bátran merek ajánlani.

A kedvenc részem: Ez most para lesz, de Adorján motoros jelenete. Nagyon durván azt gondoltam a regény elején, hogy ő csak azért orvos, mert miért ne. És ott tétje lett ennek az egész szövegben, és szintén az van, hogy napok óta nem megy ki a fejemből, mert akkora Baszd meg!, és fantasztikusnak tartom, és én sem tettem volna másként.

 Ajánlom a könyvet olyanoknak, akik nem romantikus könyveket keresnek, és szívesen olvasnak valamit, ami ki van találva, mégis gördülékeny. Ajánlom azoknak, akik nyitottak egy első könyves magyar írónő regényére, és nem rettenti meg őket lehetséges szétírások. És ajánlom mindenkinek, aki gondolkodik a könyvön, vagy a poszt felkeltette az érdeklődését.

Bálint Erika: Adj esélyt!
Könyvmolyképző, 2018
296. oldal
Így olvastam: Három hosszabb ülésben, egy nap alatt. Rendkívül könnyen olvasható, ifjúsági nyelve van, olyan feszültségekkel, amik nem engedik elhagyni.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm Bálint Erikának a bizalmát, hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. :)
És hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig keressétek a blogot facebookon háttértartalmakért és az ott zajló #ugyanazaszeretet kampány képeiért, vagy ha az érdekel, ki áll a blog mögött, keressetek bátran instagramon.

És semmiképp ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia

2018. augusztus 21. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy menekült könyvről fogok beszélni. Két különböző generáció menekültjéről, akik szintén iszlám vallásúak, de két évtizeddel korábban, a délszláv háborúból, Koszovóból menekültek Finnországba. A Macskám, Jugoszlávia két generációja mindent másként élt meg, és mindenre másként tekint ugyanannyi idősen, húsz év különbséggel.

macskam_jugo.JPG

A Macskám, Jugoszláviában tehát két cselekményszálat követünk. Az első napjainkban játszódik, Finnországban. Egy fiatal srácról szól, aki kígyót vásárol, majd elmegy szórakozni, és szerelmes lesz egy beszélő és párkapcsolatot létesítő, kifejezetten rosszindulatú macskába, aki képvisel valami visszataszító európai gőgöt, és folyamatosan reflektál arra, hogy a srác meleg és bevándorló. Ugyanakkor ez a macska értelmezhető egyfajta migráns jugoszláv életérzésként, jugoszláv identitásként, amit nem lehet lekaparni, amihez viszonyulnia kell, ami nem mindig kedves, behatárolja a lehetőségeit, és vissza-visszatérően emlékezteti, ki is ő valójában.

A második történetszál az 1980-tól napjainkig tartó időszakot veszi végig, ami egy fiatal koszovói lány felnövését, szerelembe esését, pontos vallási szabályok és hagyományok szerinti házasságkötését, és az asszonnyá, anyává válásának mozzanatait követi. Nagyon alapos, és őszinte, naiv kislányos érdeklődéssel mesél az elbeszélő az esküvő körüli előkészületekről, és megmagyarázza a szokásoknak az eredetét, fontosságát, okát is, ami érdekes utazás volt ebbe a másként népi, és másként patriarchális, családcentrikus világba.

És az asszony nézőpontjából tekintünk a háborúra, ami a családja körül zajlik, és mint családanya tekint a menekülésre és a menekültség különböző formáira. A családja számára nem igazán ismert más társadalmi rend, mint a koszovói, vagy más világnézet, mint az iszlám. És ezzel persze nincsenek egyedül. A könyv egyaránt fog reflektálni, mindkettejük történetében az emberjogi kérdésekre, a befogadás kérdéseire, és nehézségeire, akár a bűnözés lehetőségére, és ezzel együtt nem is ad egyértelmű választ arra, hogy hogyan kezelendő egy ilyen válság, sokkal inkább új kérdéseket vet fel, és ránagyít fontos, de első ránézésre lényegtelennek tűnő részletekre.

stick_figure_search_clues_anim_500_clr.gif

A könyv fülszövege azt mondja, a könyv összeérő cselekményszálai között sorra dőlnek össze belső és külső világok, és épülnek is fel másmilyenek. Azt hiszem a könyv igazi cselekménye ez. A család és a házasság, majd a befogadó Nyugat-Európát megtestesítő Finnország illúziója is ledől, és a helyébe kénytelen épülni valami, amihez már talán két generáció kell.

A könyv fontos mozzanatai tehát a srác gyermekkorával és szocializációjával kapcsolatos mozzanatok. Az első oldalaktól fontos, hogy egy nem kiköpött finn srácról van szó, aki sokszor, például az online meleg húspiacon, különlegességnek számít. És közben az apja parancsa ellenére él valamiféle értelmiségi életet (ugyanitt megjegyzendő, hogy az apjának bizonyára az sem tetszene, hogy meleg), és mégis sokszor az apja tanácsa szerint cselekszik, ha az identitásáról van szó:

Soha ne mondd meg senkinek a neved, se azt, hogy hová valósi vagy, soha ne mondd meg nekik, kik a szüleid, kik a testvéreid, ne legyél senkinek sem az útjában, és ne beszélj, és ha kérdeznek tőled valamit, tudod mit kell tenned.

Kedvenc részem: Fontos hozzátenni, hogy irtózom a kígyóktól, és pont ezért a kígyós részek. Bár az érzéseimen nem hiszem, hogy változtattak, érdekes szembenézés volt, hogy a legrosszabbakat feltételezem róla, mert kígyónak született. Nagyon megkapó pillanat volt, még akkor is, ha rá két napra megcsípett két lódarázs, szóval lehet, hogy róluk továbbra is a legrosszabbat fogom feltételezni. Egyébként korábban Vasziljevtől olvastam ilyet, A hajnalok itt csendesekben:

Talán ő tehet róla, hogy farkasnak született? Ő tehet róla? Ne-em, barátocskám, csak mi vádoljuk érte. Megvádoltuk, de őt nem kérdeztük meg. Hát hol itt a lelkiismeret?

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki érdeklődik a balkáni iszlám kultúrkör felé, vagy szívesen olvasna a délszláv háborúról nem feltétlenül a Magyarországról ismert és a kortárs magyar irodalomban megjelenő nézőpontjából, és ajánlom minden kígyó szeretőnek, mert ők elégtételt fognak érezni, és minden bátor macskaszeretőnek, akik tudják, hogy a macskák nem, vagy messze nem tökéletesek, és ajánlom mindenkinek, akinek az értékelés felkeltette a figyelmét.

Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia
Magvető, 2017
285. oldal
Így olvastam: 3 nap alatt, három nagyobb ülésben, és még néhány fél órás blokkban. Jól olvasható, rövid, két részre bontott fejezetekből épül fel.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, hozzászólásotok volna, keressetek bátran komment szekcióban. És hamarosan érkezem a következő poszttal.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Hanya Yanagihara: Egy kis élet

2018. július 29. - Szilvió

Sziasztok,

a mai könyvről a fülszövege azt írja, hogy a barátságról, a családról, a szerelemről, a sikerekről és a kudarcokról, a boldogságról és a mély sötét fájdalomról szól, azaz Egy kis életről. És ennél jobb felvezetőt nem tudtam volna kitalálni én sem Hanya Yanagihara Egy kis élet című könyvéhez.

egy_kis_elet.JPG

Hanya Yanagihara nem viccel. Egy nagyon komoly terjedelemmel, egy nagyon komoly borítóval jelent meg első regénye az év végén végre magyarul is. Az Egy kis élet. Benne négy fiatal srácot követünk egyetemi éveiktől kezdve, majdnem 800 oldalon keresztül.

A négy barát Malcolm, JB, Willem és Jude, akik az egyetemen kollégiumi szobatársak, és úgy hozza az élet, hogy azon túl is barátok maradnak. Malcolm és JB jó családból származnak, értem ez alatt a körülményeiket és a biztos háttért, míg Willem előélete problémákat hordoz, Jude-éről pedig nem tudunk meg sokáig semmit. És ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ez a titokzatos, helyes, matematika szakos, sántító srác lesz a barátságuk fókuszában. Vagyis a narrátor őt követi leginkább.

Azon túl, hogy fiatal felnőttként ismerjük meg őket, végig követjük az életüket. A fiatalok különböző időpillanatokban, az életük különböző pontján sikeresek lesznek. Malcolm építészetet tanul, és művészi szinten fogja űzni. Éleslátó, ugyanakkor tapintatos. JB képzőművész arc és nagy partiállat, aki körül mindig sokan vannak. Willem színész lesz, remek színházi és filmes munkákkal, amik mellett a legjobb barát szerepében is helyt kell majd állnia. Jude legjobb barátjaként. Mert Jude nem csak sánta, de néha erős fájdalmai is vannak, mindig hosszú ujjú ingbe jár, és izgalmas a múltja, és szomorú, és terhelt. Jude küzd. Az egész könyvön keresztül küzd. A matematika után jogot is végez, hátha így megtudja, hogyan lehet képes az embereket távol tartani magától.

És igazából erről szól a könyv. A miértekről és a hogyanokról. Jude-ról, a barátairól, a múltjáról, a jelenéről, és az életéről úgy egyáltalán. Anélkül, hogy többet elmondanék: Judenak nem volt boldog a gyermekkora, és Jude maga sem hiszi, hogy megérdemli egyáltalán a boldogságot. És eközben mi olvasóként, egy beavatott szereplőként tehetetlenül állunk felette, hogy a szereplők képesek-e megmenteni valakit, aki nem hiszi, hogy meg lehet őt menteni.

Jude-nak vannak barátai, amikor megismerjük. Nem sokkal később családja is lesz. Vagy valami olyasmi. Sikeres lesz abban, amit csinál, és ezt pontosan tudni fogja, de ezzel jár egy fajta szorongás is, hogy mi van, ha elveszíti. A könyv igazi témája ez. Ennek kapcsán beszél a családról és a barátságról, ennek kapcsán beszél fájdalomról, ennek kapcsán beszél szakmai és magánéleti sikerekről, és ennek kapcsán beszél az életről.

Az értékelésemben főleg egy érzést szeretnék átadni, ami alapján el tudod dönteni, hogy kell-e neked ez a könyv. Mert ez a könyv nagyon mélyre megy, amikről konkrétumokat mondani állati nagy spoiler lenne. Nem realista a szó azon értelmében, hogy nem egy reális terhelt karaktert látunk, hanem egy akár eltúlzottan terheltet, viszont annak minden terhe és minden következménye nagyon következetes, őszintének és igaznak hat a könyv világában. És ez megdöbbentő, sokkoló, és hatásos.

Ez a könyv hat. Állatira. Amikor befejeztem, csak álltam felette, és nem hittem el, hogy vége. Mert imádtam, de talán sosem gyűlöltem ennyire olyan könyvet, amit ennyire szerettem, és sosem szerettem ennyire könyvet, amit ennyire gyűlöltem. Ez a könyv nem szeret téged, azt hiszem ez a lényeg. Jude olyan, mint ez a könyv, hogy el akarja mondani a történetét, mert végre képes rá, és nem fogod tudni letenni. Nem lesz szíved félbehagyni és bele fogsz szakadni.

Az ókori görögöknél volt egy szó, aminek volt régen a magyarban is megfelelője, a csodálatos, ami valami rendkívülit jelent. Szophoklész Antigonéjában a kar azt mondja:

Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

A csodálatos itt az értelmen túlit jelenti, annak negatív és pozitív jelentéseivel egyaránt. Azt hiszem ez a könyv pontosan ennyire csodálatos.

Nagyon könnyű megretteni az egyébként nagyom megkapó borítótól. Könnyű megretteni a terjedelemről, és a könyvet néhány ponton érezhetjük is túlírtnak, de ez azt hiszem szintén tétje a szövegnek. Hogy a szerző direkt, nyelvileg kifejezve, egyértelműen spoilerez, hogy túl ír bizonyos pontokon, azt hiszem ezek kiszámítva idegesítőek. Azt hiszem ezek is hozzá adnak a szövegegészhez, mert nekem végül ez is része a nagy hatáshalmaznak, amit a könyvvel kapcsolatban érzek, és amivel kapcsolatban azt gondolom, örülök, hogy nem a könnyebb utat választottam. Mert ez a könyv megérte.

Kedvenc részem: Alapvetően elméleti és bölcsész ember vagyok, és nagyon érdekesek voltak a matematikai és a jogi-etikai témákat érintő beszélgetések. Érdekesek voltak, elgondolkodtattak, de nagyon elemi részei a szöveguniverzumnak, így, ha nem érdekelne ez egyébként, akkor sem dob ki a szöveg.

Végezetül szeretném azt mondani, hogy ajánlom a könyvet mindenkinek. De persze tudom, hogy nem mindenki fogja elolvasni, és azt hiszem nem is való mindenkinek. Viszont, ha eljutottál idáig, és felkeltettem az érdeklődésedet, akkor vedd le a polcról. :) Azt hiszem nem fogsz csalódni.

Hanya Yanagihara: Egy kis élet
Maxim (Mont Blanc válogatás)
2017
oldalszám: 784. oldal
Így olvastam: Két turnusban vizsgaidőszak előtt és után, nagyjából 80-120 oldalt haladtam egy ülés alatt, mivel alapvetően a történet is terhelő, és a margók, sorközök is kicsik, így több szöveget is tartalmaz, mint más 80 oldal. Volt olyan is, hogy nem lehetett abbahagyni, és volt, amikor pihentetni kellett.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen a Maxim kiadónak a belém helyezett bizalmat, és hogy eljuttatták hozzám ezt a könyvet, és köszönöm szépen nektek, hogy velem tartottatok.

Hamarosan érkezem a következő poszttal. Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, kövess bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress bátran instagramon. :)

És semmi esetre se felejtsd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilivó

Jandy Nelson: Neked adom a napot

2018. január 29. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy szórakoztató, mély, kalandos, és sokat adó könyvet hoztam nektek, amiben egy ikerpárt, Noah-t és Jude-ot ismerhetük meg, akik azt játszották gyerekkorukban, hogy felosztják egymás között a világot.

neked_adom_a_napot.JPG

Jude és Noah egy művész anya és egy biológus apa gyermekei. Jude 16 éves amikor a történetét megismerjük, Noah 13, majd 14. A kettejük kapcsolata 13 éves korukban jó, sőt, úgy érzik, csak ketten együtt teljesek, összeölelkezve hallgatják egymás szívverését, nyitottak egymás előtt, és kő papír ollózáskor mindig mindketten ugyanazt választják.

Újra meg újra egyszerre veszünk levegőt. Megfogja a kezemet, és a vízen hanyatt úszó vidrákra gondolok, azok is pontosan így kapaszkodnak össze, nehogy éjszaka elsodródjanak egymástól.

16 évesen már elszakadtak egymástól. A 14 éves Noah egy művész srác, aki mindig fest a fejében. A 16 éves Jude művészeti iskolákba jár. A két állapot között a család összeomlott, és igazából senki sem tudja, hogy pontosan miért, mi mindenért, de mindenkinek vannak róla ötletei és mindenki felelősnek érzi magát, de ebből mit sem kommunikálnak, ami így a regény témájává lép elő. Jude és Noah a regényben megismerik a valóság szubjektivitását, és hogy a teljes igazság megismeréséhez mindenkinek el kell mondania a maga történetét. A könyv nagyon lassan indul, és nagyon tudatosan adagolja az információkat, ami alatt megismerjük azt a művészetpárti és babonás hátteret, ahol létezünk, és lassan, idegesítően lassan elkezdjük megszeretni. Ez nálam a 150. oldal előtt nem sokkal kezdődött, szóval érdemes kitartani. :)
(Kis hangulat mutatóként egy korábbi posztban listáztam a 7+1 kedvenc idézetem a könyvből, amit ide kattintva elérhettek.)

most_indul_be.gif

A könyv legfőbb értéke, hogy rendkívül szövevényes, akár érzelmi, akár gondolati, akár valóság, akár a történet síkján. A két testvér kapcsolata, mint két bármilyen testvér esetén, eléggé rapszodikus, vannak nagyon rosszban, és van a fent idézett pozitív viszony is, mégis sokáig együtt, közös szemmel, közös érzékeléssel és közös gondolatokkal szemlélik a világot. Izgalmas, hogy a 13 éves Jude-ot Noah-n, a 16 éves Noah-t pedig Jude-on keresztül ismerjük meg, különösen az utóbbi válik különössé, hiszen a testvérek eltávolodtak egymástól ekkor már, keveredik az elbeszélés emlékekkel és konkrét történetekkel a 14 éves koruk óta eltelt időből.

Érdekes,hogy kettejük ábrázolása élesen elkülönül, miközben maga az elbeszélés mindkét esetben nagyon lírai, intim és belső. Noah abszolút az elméiből közli a történeteket, érzéseket, és címeket ad nekik, olyanokat, amik egy festmény, egy arckép címei. Jude ezzel szemben megbeszél mindent a szellemeivel, az életét egy nagymamájától örökölt "Bibliának" nevezett babonáskönyv szerint szervezi, és hiszi, hogy jól látja a dolgokat.
A nembeli különbség jó lehetőség a könyvben, mert így a tizenéves fiúk és lányok problémáját egyaránt tudja reprezentálni, emellett kerül bele egy fontos igazi elhagyott életművész történet, Noah meleg és szerelmes lesz egy másik iskola leendő csapatkapitányába, és Jandy Nelsonnak ekkora kliséből is sikerült jól építkeznie. 

A történet viszonyrendszere eléggé sokoldalú, középpontjában az anya áll és mindenki vele áll kapcsolatban, hisz az anya ír is a művészetről, és komoly név, valahogy mégis magánemberként ismerjük meg. Különös, vicces, és érdekes egyúttal a könyvben, hogy minden konkrét valakik között játszódik, az utolsó új szereplő is nagyon hamar belép, és rajtuk gazdálkodik az írónő, ami életszerűtlen, még akkor is, ha csodálatos dolgot hoz ki belőle.
Mert ez a könyv, nagyon tudja, mi az a hatás, és pont ezért tartott sokáig megírni róla az értékelésemet.6a.gif

Érdekes a művészefilozófiai diskurzusok zajlanak kívül és belül, a művészet és a reális világ egyfajta ellentétes viszonyban állnak egymással, melyek egymás között átjárhatóak, és menekíthetőek, és vicces a reális világból olvasni mindezt. Görbe tükröt mutat, amiben meglátjuk a lényeget és az alapállításnak, axiómának tartott dolgainkat, és leginkább mosolyra húzódik a szánk...

De közben, értékekben stabilan áll, és stabilan hirdeti a miénket. Olyan értékek állnak benne, mint a család fontosságra, a szubjektum szabadsága, az alkotás ontológiája, élettana, vagy az igazsághoz való elidegeníthetetlen jog, és megmutatja, mennyire sérülékenyek ezek az értékek, és ahogy beszéltem másokkal is akik, nagyon szerették ezt a könyvet: ezektől a gondolatoktól nem hagy minket szabadulni a könyv, és ettől sokkal később is rájövünk dolgokra a könyvvel kapcsolatban. Ezt még én is csak épp érzem, friss olvasóként, de nagyon hiszem, hogy így lesz. :)

Eszembe jut, hogy anya azt mondta Noah-nak, a saját felelőssége, hogy hű maradjon önmagához, a szívéhez. Egyikünk sem maradt az.

Kedvenc részem: Egyértelműen az a pont, ahol Jude felismeri a saját múltját, és egy kősziklában látja meg.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik elég nyitottak egy művészetet középpontban helyező könyvhöz, és hajlandóak egy csodálatos könyvet kezükbe venni, és egy csodálatos könyv belső rendszerét megismerni, rááldozva 120-150-200 oldalt. Mert nem adja könnyen magát, de érdemes. ;)

Ui.: Hol kujtorog Ralph? Na, hol? :D

Mára ennyi voltam, köszönöm, hogy velem tartottatok. :)

Ha olvastátok már a könyvet, és van véleményetek, vagy kérdéseitek, megjegyzésetek volna, várom őket a komment szekcióban. :) Ha nem szeretnél lemaradni a következő posztogról, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress insagrammon. És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

David Vann: Akvárium

2018. január 04. - Szilvió

Sziasztok,

a mai értékelésben egy erős könyvet hoztam. Egy olyat, ami érzelmileg nagyon fent és a nagyon lent is megjár. És ez egy tizenkét éves lány nézőpontjából. Egy 12 éves lány nézőpontjából, akit az anyja egyedül nevel, és rajong a halakért. Ha megnő majd, halbiológus szeretne lenni.

akvarium.jpg

Szóval a főszereplő lány, Caitlin iskola után mindig az akváriumba megy, ahol megvárja az édesanyát, aki keményen dolgozik, hogy élhető körülményeket teremtsen maguknak. Caitlin az akváriumban megismerkedik egy idős bácsival, akivel klassz lírai beszélgetéseket folytatnak a halakról, akváriumbeli és természetes élőhelyükön tapasztalható életvitelükről, és érdekes párhuzamokat vetnek az emberi életünkkel. Aztán ez a bácsi egyik napról a másikra felforgatja a két nő életét.

A mű középpontjában azonban a kislány anyja áll. Mellette szerepel a lánya, az udvarlója (aki vércuki karakter) és az öreg ember is. Az ő döntésein, megbocsájtásán, belátásán áll az egész cselekmény. És nem csak ettől terhelt. Caitlin 12 évesen elkezd érdeklődni a nemi élet iránt, de az érdeklődése a lányok felé irányul, az anyja sokat dolgozik, és egyedül neveli a gyermekét, az anyja megtapasztalta az amerikai biztosításos egészségügyi rendszer legnagyobb mélységeit, de szóba kerül a háborús veteránság és a nagy, mély elhallgatások kérdése is, melyek elég nagy spoilerek lennének kifejtve.

A fülszövegben van egy idézet az anyáról, ami jól összefoglalja mindezt:

Anyám a legjobb ember a világon, a legnagylelkűbb, a legerősebb, de ez volt az ő száraz évszaka, most jobban hasonlított viharhoz, mint emberhez, még inkább szélfútta porhoz, keringett forrás és kiterjedés nélkül, és én tudtam, jobban teszem, ha elbújok.

Iszonytató, őszinte, de ugyanakkor valószínűtlen tündérmese ez olyan karakterrel, aki megjárja a szélsőségeket. Az anya tündérmeséje a Hamupüpőke, amelyben a herceg megerőszakolja a lányt, és ez az egész cipős dolog csak kompenzáció, és mese az unokáknak. A fő történetszál középpontjában az áll, hogy generációk, hogyan csonkítják meg egymás sorsát, és hogy hogyan rendeződhet mindez megkésve? Van-e erre lehetőség?
Hogy ezek mennyire megválaszolhatatlan kérdések, azt Caitlin is belátja, amikor évek múlva elmeséli a történetét, mert ilyen kérdésekre csak hosszú idő után lehet egyáltalán válaszolni.

Ami nem tetszett annyira: A borító nagyon szép, és klassz, de mondjuk egy ilyen borító könyvet simán odaadnék, vagy levenne a tíz éves unokahúgom a polcról, miközben biztosan nem adnám neki oda. Még.

Pedig van a könyvben valami rettenetesen groteszk és életszerűtlen, de magát olvastató báj, talán pont a halmozott kisebbségi elbeszélő miatt, talán mert az élet ilyen, vagy talán, mert ilyen csak a könyvekben van.

De eljön az idő, amikor ezt odaadnám az unokahúgomnak, mert végülis mindennek eljön az ideje, és mindenkinek megvan a maga története. Erre a két dologra biztosan megtanít ez a könyv, és ezek remek és fontos dolgok. :)

Ennyi lettem volna mára. Ha olvastad már a könyvet, vagy kérdésed volna, írd meg nyugodtan, ha nem szeretnél lemaradni a következő tartalmakról, kövess be a jobb felső sarokba kattintva, ha háttértartalmak érdekelnek, keress facebookon, ha pedig arra vagy kíváncsi, hogy ki áll a blog mögött, less be hozzám instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió