Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Sally Rooney: Baráti beszélgetések

2020. március 26. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok nektek mesélni, aminek nagyon vártam már a hazai megjelenését, de nem gondoltam a könyv megvásárlásakor, hogy bizony erről írnom kell. Így hát gyanútlanul elkezdtem olvasni a könyvet, mert nem akartam LMBT könyvet olvasni a torlódó értékelések mellé, aztán megláttam az egyik meleg lány főszereplőt, aki végig melegként hivatkozott magára, és éreztem, hogy igen, erről írnom kell, és hogy ezt nagyon fogom szeretni. Szóval most írok róla, és nagyon szeretem.

barati_beszelgeteek.JPG

Sally Roney első megjelent könyve volt a Baráti beszélgetések, magyarul mégis a második regényével, a Normális emberekkel debütált tavaly könyvhéten. Egyértelműen rendkívül pozitív volt akkor a fogadtatása, nagyon friss hangot ütött meg karcos érzéketlen történetleírásával, miközben a szépirodalmi közegbe helyezte az ifjúsági regények identitáskríziseit két diszfunkcionális főszereplővel. Egyértelmű kedvencként mutattam be én is a könyvet az augusztusi 1 és 6-ban, és nagyon megörültem, amikor év elején megjelent, hogy Sally Roney első kötete érkezik a tavasszal.

Azzal együtt igaz ez, hogy féltem, hogy chick lit szöveg lesz, női történet, a női lélek rejtelmeiről, akár ponyva minőségben, mert a fülszöveg nem igazán mutatott többet belőle.
És maga a történet nem is feltétlenül több. Frances egy 21 éves költő, aki spoken word előadásokat tart (itthon ez elsősorban a slam poetry szcénából növögeti ki magát, de élőnyelvi szövegmondást, versmondást takar, gyakran zenére vagy zenével kísérve) a legjobb barátjával Bobbival, a már említett meleg lánnyal. Egy fellépésük estéjén megismerkednek Melissával, aki fotós és író, és az este későbbi pontján Nickkel, aki egy kevésbé befutott színész, és történetesen Melissa férje. Négyőjük kapcsolata különböző utakat jár be, a cselekmény fő szála, hogy Frances összejön Nickkel. Ami könnyen lehetne egy kellemes és vidám, egész estés, de felejthető szitkom filmnek a története is, ha nem Sally Rooney jegyezné.

Merthogy Sally Rooney ugyanazt teszi, mint a Normális emberek esetében. Magához öleli a témát, és szépirodalommá teszi. Az érzelmileg üres nyelv bemutatja az érzelmileg üres világot, ahol a szereplők lebegnek az eddig általánosan elfogadott, de a huszonegyedik században végre megkérdőjelezett értékek között, és próbálnak lehorgonyozni valahol, de vajmi kevés igazi kapaszkodót találnak. Frances igazi kommunistaként gondol magára, aki a tőke és a társadalmi egyenlőség kérdéseiben gyakran szólal fel. Nincs igazán más választása, ha hiteles szeretne maradni a felsőközéposztálybeli környezetbe, ahová került, miközben filléres gondokkal küszködik, de közben irigyli azt a gazdagságot, ami Melissa életét meghatározza. Melissa és Nick számára fontos a házasságuk és az az életközösség, amiben élnek, még akkor is, ha külön szobában alszanak és van, hogy házasságon kívül keresnek szexuális vagy érzelmi kielégülést. Melissa ugyan önálló egzisztenciával rendelkezik, akinek megtudjuk a véleményét a felmerülő kérdésekben, mégis hallgat, ha egykori mentora olyan dolgot tesz, ami nem az elvei szerint való.

A Baráti beszélgetésekben, éppen úgy, ahogy a Normális emberekben megmérettetnek az eddig ismert életutak, és szinte semmi nincs, ami egy kacsánál nehezebbnek találtatna. A szereplők előtt álló életmodellek nem a szüleink normái szerint való. Bobby leszbikus, aki szeret értelmiségi környezetben lenni, miközben szenvedéllyel él a jelenben, és nem igazán gondolkodik a holnapon. A két lány néha csak azért van kapcsolatban, mert miért ne. Francesnek nincs terve a jövőre, de úgy képzeli részmunkaidős állást fog vállalni, amivel képes fenntartani magát, de nem kell odaadnia a lelkét. Most épp egy kiadónál van gyakorlaton, de ott sem igyekszik maradni. A náluk idősebb Melissa és Nick nem szeretne gyereket, és pár éven belül ki is futnának az időből. Melissa az a szereplő, akinek a többiekkel ellentétben akár mondhatjuk, hogy bejött az élet. Ismerik a fotóit és a második könyvén dolgozik épp, közben ír recenziókat és portrékat, azt mondhatjuk, a szakma ad a szavára. Nick színészként már túl van a lehetőségei zenitjén, a legfontosabb időszakát depressziósan élte le, néhány kevésbé sikeres darabban játszik és filmekben, sorozatokban mellékszerepel, de nem áll sem előtte sem mögötte nagy színészi pálya.

Az olvasó annyiban olvas baráti beszélgetéseket ebben a szövegben, amennyiben hajlandó abban a görbe tükörben látni a világot, amiben az író néz. A barátság éppen úgy újragondolódik a regény sorai között, mint bármi. Eltitkoljuk-e a viszonyunkat a legjobb barátunk elől? Elltitkoljuk-e a betegségünket? Dönthetünk-e úgy, hogy kilépünk a másik életéből? Elszerethetjük-e a másik férjét? A barátság ugyanabban az újfajta közegben áll, mint minden, amiről eddig beszéltem, csak az üres keretei látszanak. Beszélgetések ezek az oldalak, amelyekben nem mondanak ki semmit, ami igazán fontos volna, beszélgetések, amikben nem érdekes, hogy mit mond a másik, csak alkalmat teremt arra, hogy magamról beszéljek vagy, ha úgy van, eltűnjek a többiek elől. Ezek nem beszélgetések, hanem csevejek, üresek, és semmitmondóak, de még nem hajlandóak ezt elfogadni. Még adnak a látszatra. Ettől lesz dermesztően igazi.

Ez a kötet a régi világ válsága felett ülő tehetetlenség regénye, amit hitelesen fog össze a nyelv, és a kis mozzanatok finomsága. Úgy érzem, hogy négyezer karakteren keresztül ugyanazt magyaráztam, de azt hiszem, hogy ez a regény ettől működik, és ettől nagyon releváns ma. Olyan aurája van, amiben mégsem fáj tükörbe néznünk, pedig nem szép, amit látunk. És közben rendkívül olvasmányos, a kis mozzanatokban tényleg olyan, mintha történne valami, ragad ránk az információ, pörögnek az oldalak, és aztán elgondolkozunk az olvasottakon, mint a nagymamánk a szentírás felett.

Nagyon nagy kedvencem lett Sally Rooney. Már a Normális embereket is nagyon szerettem, de együtt a kettő nagyon működik (igen, már ezt is írtam az előző 4000 karakterben, tudom), ezzel együtt nem tudom, hogy egy következő regényben már mennyire volna ugyanez a recept érdekes. Nagyon bízom benne, hogy meg fog tudni újulni a szerző, és nagyon várom az új irányt… Addig pedig szeretgetem ezt a két könyvet.

Kedvenc részem: Az e-mailezések Melissa és Frances között. Szerintem ott működik ez a tompság a leghúsbavágóbban. (Ezt a képzavart éjjel fél kettőkor találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem jól írja le a helyzetet. Ez a regény húsbavágóan tompa.)

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek elgondolkozni egy könyv felett. És azoknak, akik már szemeztek a Normális emberekkel is, azoknak pedig biztosan, akik azt velem együtt imádták. Ajánlom azoknak, akik elkezdenének szépirodalmat olvasni, és persze azoknak, akiket ez a különös, talán picit önismétlő értékelés felkeltette a kíváncsiságukat.

Sally Rooney: Baráti beszélgetések
XXI. Század Kiadó, KULT Könyvek, 2020
302. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, alig tettem le. Rendkívül sodró a nyelve és folyamatosan történik valami, így észre sem veszed, hogy mennyit haladtál, vagy hogy egy ponton egyszercsak véget ér a könyv.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. :) Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni.

Éppen így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel (nagyon szeretnék még egy értékelést ebbe a hónapba besúvasztani), ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon, háttértartalmakért, esetleg less be instagramra vagy twitterre, ha az érdekel, ki áll a blog mögött.

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Baráti beszélgetések

2020. március 23. - Szilvió

Sziasztok,

a mai rövid ajánlóban egy olyan könyvről fogok mesélni, aminek a megjelenését nagyon vártam, pedig nem tudtam, hogy LMBT könyv. Magyarországon nagyot robbant az írónő könyvhéten megjelent első regénye a Normális emberek, és én is nagyon szerettem, így nagyon megörültem, hogy ilyen hamar jön az újabb könyve. Erről lesz szó most:

covers_588804.jpgKét nő találkozik egy harmadikkal és az életük ettől gyökrestől fordul fel. Frances és Bobbi egyetemisták és spoken word versfelolvasásokat tartanak Frances verseivel. Bobbi elbűvölő lány, aki minden környezetben könnyen feltalálja magát, tudja hogyan kell viselkedni, és könnyen viszi a beszélgetéseket. Frances egy szegény lány, aki filléres gondokkal küzd, tele van bizonytalansággal, és azt sem igazán tudja, hogy mit kezdjen az életével egyetem után.

Egy fellépésük után találkoznak a sikeres harmincas fotóssal és íróval, Melissával, aki gazdag és ízléses környezetben él, a nemesi szalonokat idéző értelmiségi baráti közösséget tart fent, és a jóképű, de gátlásokkal teli Nick a férje. Nick és Frances között könnyen kialakul a szellemi közösség, amely megenged finom flörtöket, hogy aztán komolyabb érzelmekhez és nagy sérülésekhez vezessen.

A Normális emberek írója ismét egy diszfunkcionális kapcsolathoz nyúlt, a nyelve kiüresedett, a világ bizonytalanságát hordozó tónusával megragadta, hogy mennyire mások is ma azok a Baráti beszélgetések.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje

2019. január 12. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nagyon menő könyvről fogok beszélni. Nagyon menő, pedig semmi nem determinálja ezt. És ez benne a csodálatos. Romantikus, ponyva. Olyan igazi, nagy szedéssel, puha borítóval és figyelemfelkeltő címmel. Egy kitalált hollywoodi életrajz. De még milyen, baszki... És bár általában elég semleges vagyok az ilyen könyvekkel, megvettem, mert minden második ember, akit követtem, imádta, és elolvastam, mert nem volt nálam más a téli hazaúton. És milyen jól tettem. Mert imádtam. Én is. :)

evyy.JPG

Szóval vegyünk egy színésznőt a nyolcvanas éveiben, aki a legnagyobb volt a maga korában. Legyen ő mondjuk Evelyn Hugo. Evelyn Hugo Kubából származik, a szüleivel New York nyomornegyedében nő fel, majd az anyja halála után megszökik az első férjével, hogy nagy színésznő legyen. És nagy színésznő lesz. Szőkére festeti a haját, olyanra, amilyen nem lehetne kubai származására utaló arcszíne mellett, és szexszimbólummá válik. Szépen lassan, különböző férjek mellett.

Aztán, egy teljes életművel és néhány évtizednyi hallgatással később Evelyn Hugo egy interjút akar adni egy pályakezdő újságírónőnek. És csak neki. Az újságírónő Monique Grant. Vegyes házasságból született, afroamerikai, fényképész apja fiatalon meghalt. Azt gondolja, hogy az álmai munkája felé tart, és elhivatott újságíró, de kezdő még, és van még mit tanulnia. Az életről és az újságírásról egyaránt.

A regény egyik szálában Evelyn tollba mondja az életét, kendőzetlen nyíltsággal, a másikban a kettejük kapcsolatát vizsgáljuk, azt, hogy mit is jelent, ha egy ilyen dőzsölt és tapasztalt ember megjelenik az életükbe, és a regény ezen kettőssége fennmarad egészen addig, amíg ki nem derül, mi az oka annak, hogy Evelyn ragaszkodik Moniquehez.

És ez a feszültség már a regény elején el van vetve bennünk, és egyre csak erősödik. Mert Evelyn egy olyan nő, aki mindig megkapja amit akar, és nem válogat az eszközök között. Evelyn a regény elején úgy gondolja, hogy elégedett lesz, ha minden este egy jót ehet, aztán rájön, hogy jó volna egy nagy ház, vagy kettő, és így kergeti a gazdagságot és a sikert. Mert Evelyn, a szegénynegyedből tudja, hogy többre hivatott, tudja, hogy mindenre hivatott. És ez fantasztikus benne. Azonnal feltalálja magát, és tudja, mit kell tennie, hogy maximalizája a profitot, tudja kivel kell beszélnie, tudja kinek az asztalára kell felülni és tudja kihez kell férjhez mennie ahhoz, hogy ő a lehető legjobban jöjjön ki.

És az egészből sok év után nem bán semmit, vagy ha bán is, nem érzi, hogy bárkinek bocsánatkéréssel tartozna. Mert mindennek volt oka. Az ok pedig gyakran az, hogy ő lehessen a legnagyobb, és ő lehessen a legboldogabb. És ezért házasodni is hajlandó volt, sokszor. De persze volt, hogy szerelemből és szeretetből tette, sőt, volt olyan is, hogy más szerelméért házasodott... Evelyn számító díva. És ezzel együtt kell megkedvelnünk, és meg fogjuk tenni, ó igen, meg.

Megérted Evelynt, mert megmutatja az embert a ragyogó hollywoodi sikerek mögött. Az erős nőt, akit létrehozott magából, hogy védje őt, és törje közben az utat előre. Előre, ki a saját nyomorából, előre a következő nagy sikerig, előre, hogy megmutathassa magát, előre, hogy szerethessen. Attól sokkal több ez a könyv, hogy nem hangoztatja túl, hogy ezek az emberek mennyire mi is lehetnénk. Nem a hétköznapi dolgok közben mutatja meg Evelynt, ahogy az ilyen könyvektől elvárnánk. Evelyn ebben a könyvben extravagáns és szexszimbólum, akit olyan vágyak hajtanak, mint téged vagy engem. És ettől lesz fantasztikus.

Megérted Evelynt, mert olyan, mint a mesékben, hogy a szegény lány érzi, hogy ő többre hivatott, és elmegy szerencsét próbálni, és lesznek segítői és lesznek akadályai, mégis az a szegény lány mindenen keresztül megy, mint a gép, és ez neked és nekem és Monique-nak baromira tetszik, mert felnőtt fejjel is hiszünk a mesékben, főleg, ha tudjuk, hogy megtörtént.

És ez a könyv tényleg egy mese. Egyrészt mindenki szereti. Másrészt játszva nevel. Olyan témákat vet fel, mint a biszexualitás, a bevándorlás, az akkor még elítélt vegyesházasság, leszbikusság (az a baj, hogy a szexuális kisebbségi létről nem lehet nagyon többet írni, mert a könyv egyik legnagyobb spiolere, de fantasztikus, és valószínűleg már így is többet mondtam, mint amennyit lehet), az eutanázia, a halál méltósága, és közben relativizálja mindazt, amivel kapcsolatban nekünk határozott értékelésünk van, és rájövünk, hogy neki van igaza, és mindezt tényleg játszva csinálja. És ez a könyv legnagyobb erénye.

Illetve nem biztos. Most írtam beadandót Erdős Renée A nagy sikoly című könyvéből, ami az első magyar regény, ami a női orgazmust tematizálja, és a könyv rendkívül érzékeny ezen a ponton. Evelyn sokáig a szexet csupán mint eszközt látja, amivel el lehet jutni Hollywoodba, és amivel filmet lehet csinálni, és csak egy későbbi pont lesz, ahol rájön, hogy nőként lehet élvezni a szexet, sőt kívánni is. Bár ezt ma már sokan evidensnek tartjuk, állati szemléletes, ahogy Dóra A nagy sikolyban, vagy Evelyn itt rájön, és még szemléletesebben, ahogy Evelyn leforgatja ennek az imitálását, és filmtörténetet ír, amit persze csak később értékel az ekkor még prűdnek bizonyuló közönség. És ez nagyon alaposan van végigvezetve a könyvön, ahogy azt egy bátor női regényben kell. Szerettem.

Kedvenc részem: Stonewall, 1969. A pillanat, amikor a melegek megmutatják magukat, és kiderül, hogy ha meleg vagy, nem vagy egyedül. Mert nekem is ezt jelenti a Pride, és ez a Pride elődje.

Ajánlom a könyvet annak, aki olvasna valami pihentetőt, könnyűt, amiben mégis végig történik valami. Annak, aki szereti a könnyed limonádé regényeket, és bátran ajánlom azoknak is, akik nem, mert a téma és a csavarok elviszik az egész regényt. Ajánlom azoknak, akik olvasnának valami menőt, valami mást, ami fordulatos, és amit könnyű szeretni. Ajánlom mindenkinek, akinek felkeltette az értékelés a figyelmét. ;) Tényleg, bátran, mert nagyon jó.

Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
Lettero, 2017
456. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, három nagyobb ülésben, és egy négyórás buszút alatt. Nagyon könnyen olvasható, és nagy a szedése.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. :)

Ha nem szeretnétek lemaradni róla, kattintsatok a jobb felső sarokban található Követés gombra. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram a te fórumod!

És semmiképp se feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Krausz Emma: Osztálykép

2018. április 28. - Szilvió

Sziasztok,

a mai posztban egy könyvfesztiválra megjelent könyvről fogok beszélni, amit már nagyon vártam. Egy olyanról, amit magyar szerző írt, a magyar piacra, és bátran nyúl a melegség és a biszexualitás kérdéséhez. Emellett pedig ifjúsági regény, amelyik érinti a mai fiatalok problémáit, könnyen olvasható, és nem utolsó sorban nagyon szerethető.

osztalykepkep.jpg

Krausz Emma Osztálykép című könyve azt ígérte nekünk, hogy két srác, és néhány érdekes barát történetét kapjuk. A két srác közül az egyik, Levente, nem szeretne mások életében aktívan részt venni, de rányit a másikra, Ákosra, aki titokban rúzst kent a szájára az öltözőben. És persze így, óhatatlanul része lesz egy titoknak, és azon át Ákos életének is. Élete egy fontos és kardinális részének.

A könyv hátterét egy iskola, egy osztály adja, az újpalotai Arany László Általános Iskola és Gimnázium 11.B osztálya. Azon belül pedig 5 szereplő fejlődéséről, változásáról olvashatunk: a két fiúén kívül Dorináét, Idáét és Márkét, illetve Dávidét, aki fel-fel tűnik, bár ő másik iskolába jár.

Leventét követi leginkább az elbeszélő, aki egy hálás karakter, mert eléggé belül létezik, jó megfigyelő, ki akar maradni a dolgok folyásából, de elég okos ahhoz, hogy gondolkodjon. Mivel ő a legtöbbet szerepeltetett karakter, például vele megyünk haza, ezért az ő változásának a tétjét érezhetjük a legnagyobbnak. Meghalt az édesanyja, és az édesapjával nem találják meg egymást a gyászukban. Levente elzárkózik mindenkitől a könyv elejéig, a könyv végére, nagyon mély vallomásokon keresztül tiszta, őszinte kapcsolatoknak lesz részese, ami hatalmas út, és hitelesen, következetesen vezeti ezen a történet. Valamennyire ő az a karakter, aki az író szócsöve, mert ő mond okosakat, néha ironikusan nagy élettapasztalatokat sejtetőket, de tud hibázni és a súlya lesz a tetteinek, amit nagyra értékeltem.

Ákosról nem tudunk meg sokat az elején. Kiegyensúlyozott focista srácnak tűnik, aki egyetlen titkot őriz, amiről a történet elején azt sem tudjuk, hogy létezik-e egyáltalán. A lányok bomlanak érte, a fiúk csodálják, focizik és sok időt tölt legjobb focista barátjával, Dáviddal. Dávid egy nehéz eset. Leventén keresztül mindig érzünk valamiféle ellenszenvet iránta, amire Gaborják Ádám azt mondta a könyvbemutatón, hogy ő az, akit utálni lehetne, de a történetben ő is megkapja az indítékait. Őt alapvetően egy pontból ismerjük meg, de bátran mozgatja a könyv.

Ida egy kövérkés lány, akit Magolónak gúnyolnak az osztálytársai, mert szeretne kitűnő lenni, hogy megfeleljen a szülői elvárásoknak. A könyvben meg is fogalmazódik, hogy ő Dorina ellentéte, aki menő véleményvezér szerepében van, nem tanul jól, az iskolai dolgok sem kötik le kifejezetten. Ez az ellentét aztán teljesen elmélyül a könyvben. Megtudjuk, hogy mennyire a felszínen gondolkodnak egymás személyiségéről, és hogy tudnak-e kezdeni bármit a különböző szemléletükkel és neveltetésükkel. Nagyon szerettem kettőjüket.

És végül Márkról mondanék pár szót, aki régóta Dorináék szomszédja és legjobb barátja. Márk izmos, nagydarab és minden körülmények között megvédi Dorinát. Ő az első szereplő, akiről megtudjuk, hogy van szíve, és a kezdettől szimpatikus, még ha Erényövnek is csúfolják a társai.

A könyv eddig úgy tűnhet, hogy átlagos középiskolás filmek karaktereit mozgatja, de túlnő ezen. Jól ábrázolja, talán szimbolizálja, a korra jellemző változó identitást, amikor egyik pillanatból a másikba átváltozhat az ember bármivé, úgy, hogy hiteles tud maradni. A változások és maga a történet nagyon erősen ok-okozati, következnek egymásból a cselekmények, és nem igazán borult meg sehol számomra.

Nagyon őszintén ragadja meg az identitáskeresést. Akár Idán, akiből még tényleg bármi lehet, akár Leventén és Ákoson keresztül. A fiúk esetében fontos pont a szexuális irányultság, az előbújás, viszont sok átgondolni valót jelent egy kapcsolat valamiféle felvállalása vagy egyenesen a mindenki előtt felvállalása, aminek a megoldását nagyon szerettem a könyvben, mert nagyon magamra ismertem. (Általában az emberek sokkal szabadabbak, ha olyan helyen vannak, ahol nem ismerik őket, és én is használom azt a szerkezetet, hogy "soha többet nem találkozom velük", szóval adom nagyon ezt a véget, anélkül, hogy bármit mondanék róla.)

Fontos, hogy ezek a szereplők mind idomulnak egymáshoz, akár összejönnek a végén, akár nem. Nagyon erős, összezárt csoport marad bent a regénytérben, aminek a sorsáról szívesen olvastam volna többet. Akár arról, ahogy kialakul, akár arról, ahogy működtetik egyes személyek, akár összevetve azzal, ahogy az osztályban, vagy egy másik csoporthoz képest létezik. Szerettem volna még arcokat az osztályképhez, és szerettem volna még tulajdonságokat a szereplőknek, akiket elsősorban az énjük instabil részéről ismertük meg. Nagyon szívesen olvastam volna, és benne lehetett volna, mert elég vékonyka könyv, nagy betűkkel, de ha már így alakult, a folytatás lehetőségét potensnek látom és gondolom, mert lett egy megszeretett csapatunk. :)

Szerettem, hogy magyar gimnázium ez az Arany László, és szerettem, hogy szocreál. Szerettem a rozsdás vasoszlopait, szerettem, hogy rohadnak a padok, szerettem, hogy át kellett alakítani a tornatermet ahhoz, hogy egy focimeccset nézők is tudjanak követni, szerettem Dezsőkét és a poros szertárat. A tanárok viszont furcsák voltak, talán mert valószerűtlenül tiszta felnőtt szereplők voltak, akik mindig tudták mi a helyes. Ez az igazgató a helyén van, ismeri minden diákját, empatikus és jól kezeli a váratlan helyzeteket, akár egy előbújást is. A tanárok mindig tudják mikor kell odamenni a diákhoz, érzékenyen kommunikálnak, fel lehet rájuk nézni, és talán az egyetlen pillanat egy tantermi rosszullét volt, ahol azt éreztem, hogy egy picit bekacsint a magyar valóság. Ezeknek a szereplőknek van elég gondja, de én élveztem volna egy olyan fizika tanárt, aki mondjuk ott ül az igazgató mellett, és megveti a fiút, aki egy fiúhoz vonzódik vagy csak szemét azzal a diákkal, aki nem figyel...

A könyv nyelvileg egy diáknyelvi regisztert akar megengedni, ezzel együtt tehát például káromkodnak benne (amit kifejezetten üdvözlök, mert a káromkodás a nyelv része, én pedig egy jövőbeli nyelvész vagyok), viszont nem volt ez mindenütt következetes. A két kedvenc példám az itallal kapcsolatos (ezt csak most vettem észre, nem szándékos, de a tudat alatti működés ijesztő): koccintásra emelte a bögrét, a másik a lőre szó, ami annyira random és öreges volt számomra, hogy teszteltem társaságban hasonló ironikus felhanggal, mint amilyen a könyvben volt, és durván nagy sikerem volt, mert meglepő szó, ami kitűnik... Ami még furcsa volt, az az édesanya édesapa szó,mert nem emlékszem, hogy rajtam kívül bárki használná, és az enyém is egy tudatos döntés volt, mert 10 évesen egy tanárom azt mondta, nem használja így senki...

Kedvenc részem: Igen, azért, mert Leventét követtük végig, de nagyon szerettem minden olyan momentumot, ahol megnyílt. Ahol egy picit közelebb kerültünk mi is, és a szereplők is hozzá... És nagyon szerettem a kezdő szituációt, amivel kapcsolatban elhangzott a könyvbemutatón, hogy az volt meg először. Belevaló volt, és jól volt használva, végigvezetve a könyvön. :)

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki könnyen olvasna. Ajánlom annak, aki nem érti, mi a baj a heteronormatív társadalommal, és nagyon ajánlom annak, aki meg szeretné érteni. :)

Krausz Emma: Osztálykép
Twister Média, 2018
256. oldal
Így olvastam: Néhány óra alatt könnyen, nagyok a betűi, és könnyen olvasható, gördülő nyelvezetű.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, és köszönöm az Twister Médiának, hogy megkaptam recenzióra ezt a könyvet. :)

Hamarosan érkezem a következő tartalommal! Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokba található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress instagramon. :)

És semmiképp ne feledd: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Michael Cunningham: Otthon a világ végén

2017. augusztus 11. - Szilvió

Sziasztok,

a nyári szünetben újraolvastam az Otthon a világ végént, és nem voltam annyira elbűvölve, mint amennyire az első olvasásomból emlékszem rá, pedig egy remek történet a nyolcvanas évekből, amit érdemes elolvasni.

Az otthon a világ végén egy fantasztikus történet egy őszinte, mély barátságról, szeretetről, poliamoriáról (többszerelműség- igen, ezért használja mindenki a latin eredetű szót), az anyai aggódásról, és persze a hippikorszak végéről de a végig és kimondatlanul jelenlevő AIDS fenyegetésének kezdetéről.

otthone.jpg

A könyv kezdetén két családot ismerünk meg Clevelandből, két fiú, Bobby és Jonathan szemszögéből. Mindkettejük családja kispolgári életet él, Bobby szülei tanárok, Jonathan édesapjának pedig mozija van. A két srác egyidős, és ugyanabba a középiskolába járnak, ahol megismerkednek egymással a büfé előtti sorban. Innen követjük az életüket bő egy évtizeden keresztül még négy szereplő egyes szám első személyű, folyamatos elbeszélésében. Alapvetően szerintem legtöbbször sok a négy nézőpont, de ebben a könyvben hosszú éveket kell leírni, amiket nem feltétlenül együtt élnek le, és sikerült ügyes, jól elkülönülő karaktereket kiválasztani. A hősök megjelenési sorrendben a kiinduló helyzetükben:

  • Bobby: Ő egy mély, és sodródó karakter, aki gyermekkorában nem talált magának otthont és nem talált magának társat. Azt hiszem a mű abszolút főhőse ő, mert nélküle nem működne a történet, de közben csak egy társat keres, egy barátot, amit megnehezít nyíltan antikonformista viselkedése, hallgatása és hippi gondolkodása. A mű rajta keresztül válik hippi irodalommá, Woodstock központúvá, és zeneileg összetetté. Zeneileg a nyolcvanas és korábbi évek azóta klasszikussá váló dalait és előadóiból válogatott a szerző.
  • Jonathan: Él boldogan a szüleivel, és eléggé jellegtelen srácként ismerjük meg, aki remekül mesél. Csatlakozik Bobby világához, zenéihez, és valamelyest meg is szelídíti őt.
  • Alice: Jonathan anyja. Rajong a főzésért, és kétségei dacára él a saját kis családjával, megfelelve az anyai, feleségi elvárásoknak. Kis szövegei ellenére szerintem a leginkább lélekben megformált karakter, akinél pontosan ismerjük a tetteinek előzményeit, okait, gondolatait. Megosztó, esendő ember remekül ábrázolva.
  • Clare: Ő egy extravagáns nő, aki mindig tudja, hogy mit akar, és mindenről megvan a véleménye. Dizájnerként keresi a kenyerét és egy örökségből él. Céltudatos, de elég lezser csaj, aki tudja hol akar élni, és tudja hogyan, de el tudja engedni a szorongásokat.

Három fő fejezetből áll a regény, ezek külön helyszínen játszódnak, és ezek mentén szerkesztik meg a történetet, ami nagyon jól működik. :) Nagyon jól felépített, kitalált, izgalmas karakterek izgalmas cselekményei.

Viszont nagy problémáim vannak a fordítással, aminek talán egy része betudható annak, hogy a kétezres években jelent meg magyarul, de nem vagyok naiv ennyire, ráadásul még ezen kívül is vannak problémáim.

  • A legnagyobb problémám, hogy a HIV vírus és az ennek következményében kialakuló AIDS állapot, bár benne van a könyvben, egyszer sincs nevén nevezve, és ez a tabusítás kifejezetten káros lehet.
  • Clare első történetében megkapjuk az előtörténetét. Semmi előzménye vagy következménye, csak így belecsapva puff néhány oldal.
  • Kétszer vagy háromszor is olvashatjuk azt, hogy „akkor úgy gondoltam, és ma is így gondolom”, de nincs tisztázva ez a ma? Mi a kontextusa az elbeszélésnek? Hol mondja el? Ja, és Clare egyszer kiszól magázódva. Alapvetően nehezen kezelem a kiszólást, ha nem ilyen az egész regény, és itt nagyot tört az olvasásélmény.
  • Nagy dugásként azonosít valakit. Így hivatkozik rá, mintha főnév volna, és teljesen magyartalan a mondat, ami feltűnhetett volna valakinek. (És többször akadtam meg hasonló magyartalan szerkezeten.)
  • A „Szerető” szó. Nem ismerem a kétezres évek szótárát, de biztos vagyok benne, hogy a lelki és vagy testi kontaktusok kifejezésének már akkor is bővebb szókincse volt, a fordító mégis kizárólag erre a szóra hagyatkozik minden esetben, amitől következetlen és idegesítő lesz.
  • Én a kazettás generáció végén élek, bár életem első 18 évének meghatározó része volt a magnó, és biztosan nem mondanám, hogy felteszem, ha magnóról van szó.

Kedvenc rész: Erickel a tetőn. :) Így akarok élni.

Sok mindenben erős a könyv, nem fordulatos, nem rágod le a körmöd, nyugodt, és lassan indul be, de ajánlom mindenkinek a szerkesztési problémáim dacára. :)

----------------------------

Nem tudom, hogy miért, de kezdem megszeretni a pontokba szedett dolgokat, és lehet, hogy állandó jellegű marad, de lehet, hogy csak ennél a könyvnél kellett ez a mód.
Viszont gondolkodom konkrét listás posztokban a jövőben is. :)

Ha bármilyen kérdésetek vagy megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban.
Ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról, kövessetek be a jobb felső sarokban, vagy a facebook oldalon, ha pedig csak úgy általában érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagrammra, szintén jobb oldalt, a leírás doboz felett. :)

A következő posztban egy értékelést vagy taget hozok, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió