Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Óvodaérettek lettünk, és bátran nézünk a táguló világra

Három éves lett az Egy meleg srác olvas blog!

2020. február 15. - Szilvió

Sziasztok,

egyszerre olyan most ezt a bejegyzést írva, mintha mindig is lett volna ez a blog, és olyan is, mintha tegnap lett volna az a szerda reggel nyolc és dél között, amikor létrejött az a felület, amit most olvasol. Pedig ennek már három éve. Pont három éve. És ez most valahogy fontossá lett számomra, mert azt mondták korábban, hogy fontos. VargAda arról is beszélt  a 2018-ban a könyvfesztiválon a könyves bloggereknek, hogy szerinte a három év az, amikor kiderül, hogy valaki könyves blogger lett és marad. Mert sokan adják fel, ha nincs rá idejük, vagy amikor nem hullnak az ölükbe az ingyen könyvek vagy nem jönnek a számok, és sokan keresnek más témákat is. Szerinte ez a három év fontos határ, és egy picit szerintem is. Nagyon más volt az elmúlt egy év, amire visszanézhetek, mint a korábbi kettő, de egy dologgal talán össze tudom foglalni:

szulinap_1.JPG

Bátor lettem. Ez majdnem teljesen ilyen egyszerű. Most már könnyű bátornak lenni. Kiismerem magam a könyves közegekben. Követem a fő trendeket, olvasom a legfontosabb bloggereket, néhányukkal ismerősök vagyunk a facebookon is, persze követjük egymást molyon, beszélgetünk egymással egy-egy könyves eseményen, vagy egymásra írunk egy-egy jól sikerült tartalmunk apropóján.

Azt hiszem a részese lettem lassan a könyves életnek, még akkor is, ha a könyves tartalomgyártók alapvetően szűk rétegközönségéből én egy még szűkebb rétegből szakítok. Egyre gyakrabban futok bele ismeretlen embereknél is abba, hogy ismerik a blogomat, ti is egyre gyakrabban szólítotok le (amit még mindig nem tudok kezelni, de nagyon jó érzés, napokig tudok örülni neki), és ez az egész kinyitott engem is. Általában zárkózott ember vagyok, tele vagyok kétségekkel azzal kapcsolatban, amit csinálok, viszont a harmadik évben lett egy olyan szilárd alapom, amit fel tudok mutatni. Mert igen, van, hogy egy bejegyzés nem sikerül úgy, én sem vagyok rá büszke mindig, és tudom, hogy nem csinálok mindent tökéletesen, azzal együtt sem, hogy a tökéletesség nem is cél... Mégis ebben az évben meggyőződtem arról, hogy blog, amin dolgozom jó, és egy jó alap, amihez vissza lehet térni akkor is, ha valami pont félremegy.

És ez büszkeséggel tölt el. Tényleg. Minden nap. Az októberi Szegedi TEDx beszédem után meséltem arról, hogy hetekig csak mosolyogva és kihúzva tudtam járni, mert úgy éreztem, hogy egy érdekes ember vagyok, akinek van egy jó története és inspirálni tud másokat, de azt hiszem ez előbb kezdődött. Valahol ott, hogy jelentkeztem a TED-re, vagy előbb... De ezt mindenképpen a blognak köszönhetem.

Már közhelyszerűen mondom magamról, hogy zárkózott vagyok, nehezen kezelek szociális helyzeteket, de ezt fontos értenetek ahhoz, hogy mit jelent számomra a blogolás elmúlt egy éve. Jelentkeztem TEDx előadónak, több szerzővel készítettem interjút, írtam egy vendégcikket a wmn.hu-ra, elhívtam egy kávéra Teklát, aki már hat éve blogol, és a google a Könyvesblog professzionális tartalomgyártó után másodikként dob ki a 'könyves blog' keresésre, és akit most már youtube-on is követhettek.

Ez most négy nagyon más példa, de nagyon hasonló dolgok állnak mögöttük. A TED videók azóta vonzanak, mióta az eszemet tudom. Nagyjából egy időben találtam rá, az akkor magyarul még szinte csak feliratokkal elérhető angol nyelvű beszédekre és a meleg könyvekre. D. Tóth Kriszta és a WMN már bőven dübörgött, amikor blogolni kezdtem, és a blog történetében fontos szerepet játszót D. Tóth Kriszta egy egyetemi pódiumbeszélgetésen elhangzott mondata mondata, ami bátorított arra, hogy írjon mindenki, akinek hiányzik egy tartalom, és úgy érzi, hogy be tudná dönteni. Tekla pedig szinte ősblogger volt azokban az időkben is, akit mindig ámulattal tudtam figyelni, mert nem lett egy klasszikus híreket közlő könyves blog, hanem az értékelések maradtak a fő profilja, miközben most épp gőzerővel dolgozik azon, hogy a saját márkáját építse.

Nem számítottam rá, hogy már nem a Szilvió nicknév mögé fogok bújni, és ötszáz ember előtt fogok beszélni a blogomról. Nem gondoltam, hogy valaha engem fognak olvasni WMN olvasók, szintén a saját nevem alatt, és igen, azt sem gondoltam volna, hogy Teklával el tudunk beszélgetni egyenlő partnerként egy kávé mellett... Pedig ezek mint adottak voltak. Nem változott meg a világ körülöttem az elmúlt egy évben és nem is gondolkozom róla másként. Csak bátrabb lettem. Mertem jelentkezni a TEDx Szeged felhívására. Mertem írni a WMN-nek, rá mertem írni szerzőkre és Teklára is. Mert azt gondolom, hogy lehetek partneri viszonyban velük, és bízom benne, hogy az, amit a világról tudok, érdekes lehet másoknak.

Bízom benne, hogy releváns tud lenni az amit csinálok. Be merek kopogni olyan kapukon, amik talán eddig is nyitva lettek volna számomra, de most már végre tudom, hogy ki vagyok én, tudok válaszolni, ha kiszólnak, hogy "Ki az?", mert teljesen belaktam a Szilvió nevet, és még akkor sem esem kétségbe, ha azt is megkérdezik, hogy "...és mit akar itt?".

Három éves bloggerként úgy érzem magam, mint egy óvodás az első két hét után. Tudom, hogy vannak még itt emberek, vannak már barátaim és vár rám egy csomó játék. Tudom, hogy mi ez az egész, de nyilván tartogat még meglepetéseket. És én ezt várom, tényleg. És még nem ölték ki belőlem a lelkesedést, ezért minden feladatra jelentkezem, és igyekszem a legjobbak szerint teljesíteni.

És igen, három éves bloggernek lenni néha olyan is, mintha óvó néni lennél. Hogy ismersz embereket, de csak egy picit, a kis arcukról és becenevekről, és felelős vagy értük. Segítesz nekik könyvet választani, mesélsz nekik arról, mit jelent szerinted ebben a világban lenni. És én döntöm el, hogy miről mesélek és hogy mikor, és igyekszem a legjobb tudásom szerint csinálni. Aztán majd értékelitek a munkámat. Mint az óvó néniét.

Szóval ez van, hogy három év alatt nagyra nőttünk, még akkor is, ha néha csak némi tápszer segített minket életben tartani. A napokban értünk el a 100 000 megtekintést, az Egy meleg srác olvas blog a google első blog találata a 'meleg könyvek' keresőszóra, lassan 500-an leszünk facebookon, és beszélgetünk. Itt, molyon, facebookon és néha már az utcán is. ezek nagy számok, és fontos beszélgetések, amiknek a mentén igyekszem haladni tovább. :)

Remélem velem tartotok, könyvekkel egészen a szivárványig!

Szilvió

Ezeket mind idén tanultam a bloggerségemről

2019. december 30. - Szilvió

Sziasztok,

2019 nagy év volt számomra, ez már szinte biztos. Olyan, amire emlékezni fogok. Egyaránt tele volt nehézségekkel és jó dolgokkal. Vannak dátumok, amiket egy életre meg fogok jegyezni, és ehhez az évhez kötnek. A nagyon személyes sikerek és nehézségek mellett nagyon erős, többfrontú szakmai visszajelzést kaptam. Végeztem magyar alapszakon, elkezdtem televíziós műsorkészítést tanulni, ami nagyon erősen épít arra, hogy tudatosak legyünk. Verseim jelentek meg a Litera költészet napi ajánlójában, a Szép versekben vagy az ART7 portál verstag rovatában, elkezdtem dolgozni az első igazi kritikáimon, az első tanulmányomon, és tisztáztam magamban, hogy mi is szeretnék lenni. És ennek része a bloggerség. Fontos és elidegeníthetetlen része. Ma arról fogok mesélni, hogy mi mindenre jöttem rá a bloggerséggel kapcsolatban idén.

209n.JPG

  1. Blogger vagyok

Ezt a szót biztosan használtam már korábban is magamra, de most már érzem, és mások is hivatkoznak rám így. Futottunk össze már más bloggerekkel vagy olvasókkal például a Líra raktárvásáron vagy az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon, és kezdem ebben otthonosan érezni magam. Jó, igazából nem, még mindig egy picit kínosan beszélgetek, de közben élvezem és örülök neki. VargAda a 2018-as könyvfesztiválon azt mondta, hogy nagyjából a harmadik évtől kezd elkezdeni az ember biztosan könyves bloggerré válni, és azt hiszem lehet ebben valami… Bloggernek lenni számomra azt jelenti, hogy egy nem hivatalos fórumon dolgozom, és az én véleményem valami érthetetlen oknál fogva fontos másoknak. Azt jelenti, hogy a világ egy pontján azt mondok, amit akarok, és annak adok teret, aminek akarok. És én szeretek teret adni a nekem fontos dolgoknak.

  1. Van egy történetem, ami másokat is érdekelhet

Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy idén felléptem a TEDx Szeged konferenciáján, és össze kellett szednem azt, ami a blogról másoknak is érdekes, inspiráló, releváns lehet. A felkészülés közben jelentkeztem egy szakkollégiumba, ahol a szóbelin szóba került a TEDx, és el tudtam mesélni a történetemet pár szóban. Jó volt. Büszke tudtam lenni rá. Aztán a TEDx után hetekig kihúzva magam, boldogan sétáltam minden felé, és büszke voltam rá, hogy van egy jó történtem a blogról. Ezt jó volt megélni.

  1. Nagy elérések, és ami ezzel jár

Nagy pánik volt az év első felében a bloggerek között, amikor a bloggerek számára kivásárolhatóvá váltak az index és index2, ma blog.hu címlap felületek. Én arról tudok beszámolni, hogy bárminemű anyagi befektetés nélkül került ki nagyon sok bejegyzésem az index kezdőfelületére vagy a blog címlapra. És ez baromi jó. Nagyon sok olvasót hoz, vannak, akik maradnak és persze a blog maga is láthatóvá válik. Szeretem, hogy így van, és köszönöm az indexnek.

Ezzel együtt idén nagyon sokan jelentek meg a komment szekcióban olyan kifejezésekkel és érvekkel, amiknek nem szeretnék teret, felületet biztosítani. Az év számotokra kevésbé látható részében emberjogi harcot vívó kommentelőkkel küzdöttem, akik a szólásszabadság mindenekelőttiségét hangsúlyozva kérték számon a moderálást, egy pillanatig sem gyanakodva, hogy ha az előző kommentjeiket töröltem, akkor ezeket is fogom. (Egy ilyen kérdésből egy másik blogon bejegyzést is írt a kommentelő, és én is tervezek írni. Arra gondoltam, előkeresem majd a régi #kibeszélős sorozatot. Mit gondoltok róla?) Összegezve év végére kialakult a szokásrend. Ha lehet vele vitatkozni, marad, ha nem, repül. Nem akarok homofóbiának felültet adni, van elég a számukra másutt. És örülök, hogy rendeződött magamban is.

  1. Meg tudom csinálni, valahogy

A blog indulásakor mint serény meleg könyves blogger elindítottam az #LMBT-t olvasunk sorozatot, amiben először négy booktuber, majd Uranista vett részt (nem mellesleg, Uranista ismét blogol, aminek nagyon nagyon nagyon örülök). És ez tök jó volt. Szerettem ezt csinálni, büszke voltam arra, hogy létezik a blognak ez az oldala, de amikor félbemaradt nagyon-nagyon sokáig ígérgettem, hogy újrakezdem… És ezek az ígérgetések annyira jól mentek, hogy elkezdtem unni, hogy ja, igen, meg van az #LMBT-t olvasunk sorozat, amit jó volna újrakezdeni, és idén januárban már meg sem ígértem. November 1-én viszont beindult újra, sokkal komolyabban, és négy részig el is jutott.

Azt hiszem azért nem akartam megcsinálni, mert féltem, hogy kevés vagyok hozzá. Hogy nem vagyok elég, és nem tudom jól hozni. Az első részek még bájosak voltak, de sokkal többet vártam magamtól… És elárulom, hogy baromi sok mindent nem csináltam jól. Erről bizonyára az interjúalanyok is tudnának mesélni. Három nagyon különböző interjút csináltunk, és mindháromban voltak hibáim, és tudom őket, tanulok belőlük, de az isten szerelmére: megcsináltam, és baromira örülök nekik.

Három nagyon különböző íróval tudtam beszélgetni a blogon, és azt hiszem nem látszott az interjú közbeni zavartság esetleg félreértés, ami néha be tudott lopózni helyzetek mögé, de jó volt a végeredmény. Valid interjúk lettek, érdekességeket tudhattatok meg és szerettem őket megosztani veletek, amikor elkészült, mert meg tudtam csinálni. Jó volt, és ígérem, hogy lesz még. :)

  1. Néha jó, néha nem…

Volt négy hónap az évben, amikorinoman szólva is akadoztak a blogbejegyzések. Az egyik a március-április, a másik pedig a november-december időszaka volt. Mindkettőnek megvan a maga oka, nagyon nehéz helyzeteken mentem át, és nem is erről szerettem volna mesélni. Ezekben az időszakokban, bár érződött a blog látogatottságán a kiesés, nem csappantunk meg, és amikor újra volt tartalom, akkor újra jöttek az ismerős számok és az ismerős nevek. És ez baromi jól esett... Ha van valami, ami nagyon jót tett nekem és a bloggerré válásomnak, az az, hogy nyilvánvalóvá vált számomra, hogy vannak olvasóim. Állandó olvasóim. Akikkel együtt építjük ezt a blogot, és akik várnak rám, ha épp megcsúszom valahol.

Szóval ez volt ez az egy év. Vagy hát ez is volt. Meg olvasással és szerkesztéssel töltött órák, bejegyzésötletek, amiknél könnyen fellelkesültem, beszélgetések, amikor jó volt mesélni a blogról, felismerések, amikor rájöttem, hogy blogger vagyok, pillanatok, amikor rájöttem, hogy hibázhatok, és helyzetek, amikor jó volt ebbe az egészbe beledőlni. 2019-ben nagyon nagy szükségem volt valamire, ami mellett ki tudok tartani, és köszönöm, hogy segítettétek azzá tenni, ami.

Szóval köszönök mindent, hogy a társaim vagytok ebben az útban:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #4 Amiket még jó volna idén elolvasni

2018. december 09. - Szilvió

Sziasztok,

arra gondoltam, hogy tavalyhoz hasonlóan idén is kitöltöm az Év végi pánik booktaget, de aztán rájöttem, hogy azok közül sok kérdésre nincs válaszom. Viszont néhány dolgot szeretnék elmondani, amire az a tag nem kérdez rá. Így most csak önkényesen beszélek azokról a könyvekről, amiket szeretném, ha még idén el tudnék olvasni, azokról, amiket biztosan el kell, és azokról, amikre sajnos idén már nem maradt idő, és ezt nagyon sajnálom.

kb.JPG

Kezdjük először azzal, ami biztosan lesz még:

Erdős Renée: A nagy sikoly
A könyv egy fantasztikus múlt századi modern nő regény. Az első magyar regény, ami tematizálja a női szexualitást. Nem feltétlenül jó könyv, de van egy olyan elképzelésem a könyvről, hogy ez egy esszéregény, amiben a magyar század eleji viszonyok és elképzelések mind tükröződnek. Van benne egy püspök, egy színésznő, aki önmegtartóztatásra adja a fejét, egy néni, aki aktív szexuális életet él, egy anya, egy özvegy, aki az özvegységnek áldozta az életét. És ők mind elmondják a véleményüket arról, hogy Dórának, a főszereplő lánynak még sosem volt orgazmusa, és nem élvezi a szexet. És erről fogok beadandót írni jövő hét péntekre.

Elizabeth Stone: Mondd, hogy ez a valóság!
A könyv egy magyar írónő meleg erotikus regénye, ami nemrég jelent meg a magyar könyvpiacon, és nem bírtam ki, hogy ne kérjek belőle recenziót, amint ráérek. Szeretném, ha decemberben még volna szó róla a blogon, és most kezdem is olvasni, amint ez kimegy. Eddig nagyon sokan azt mondták, hogy szeretik, és én is nagy várakozásokkal nézek elébe.

George Lakoff: Ne gondolj az elefántra!
A progresszív gondolkodás nélkülözhetetlen zsebkönyve
Szóval rá is térhetünk arra, hogy miért nem lesz hosszú ez a lista. Szakdolgozatot kell írnom, mert eléggé le vagyok maradva, és a decemberemet elsősorban az fogja meghatározni, hogy a szakdogámhoz olvasok. Áruházak szlogenjeit fogok elemezni kognitív nyelvészeti szempontból, és Lakoff a kognitív nyelvészet egyik irányadó figurája. Ő az amerikai bipoláris politikai kommunikációt vizsgálja. És ennek kapcsán olvasom.

Medvefelhő a város felett
A könyv kortárs amerikai indián költők antológia, amiben vannak nagyon jó és kevébé jó versek. Ősszel kezdtem el olvasni, és nem haladtam vele túl jól, de idén szeretném befejezni. A jó szövegek foglalkoznak a városi, civilizált ember és a hagyományos indián életforma feszültségéről, magáról az indiánságról… Sok témát érint, szerintem érdemes lehetett volna egy ilyen könyvet jobban kihegyezni az identitás tematikára, vagy én legalábbis erre számítottam.

Boldizsár Ildikó: Mesék a felnőtté válásról
A könyv egy mesegyűjtemény, valójában a felnövésről, a világ számos pontjáról. És nagyon jó ezt olvasni a szakirodalom mellett. Ez a könyv biztosan el lesz olvasva, mert óránként elolvasok ebből egyet minimum. Szeretem ezt a szöveggyűjteményt, és örülök, hogy kikölcsönöztem a könyvtárból.

Amik szeretném, ha lennének:

Ashley Woodfolk: Ami utánad maradt
A GABO Kiadó újdonsága, LMBT-vel kapcsolatos regény, és elvileg a gyászt dolgozza fel és tematizálja ifjúsági keretben. Mivel nem sokat tudok róla, ezért folyamatosan benne van a tudatomban, és szeretnék már túl lenni rajta, mert esz a fene. Na.

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit
A Fumax könyvhétre megjelent könyve, és könnyen lehet, hogy az első magyar nyelven megjelent, kifejezetten aszexuális regény. Nagyon rövid, és olyan kiválasztott gyermekekről szól, akik képesek világok között utazni, és ezért nehéz számukra létezni a világban, azok között, akik csak itt léteznek.
A könyves tartalomgyártás imádta, és én még kimardtam belőle, de nem szeretnék sokáig.

Naomi Alderman: A hatalom
Naomi Alderman regénye felforgatta a hazai és a nemzetközi könyvpiacot ezzel a matriarchális, nőközpontú társadalommal, amit felépít a regényében, és az év másik nagy kedvence, amit még szintén nem ismertem. A bejegyzés későbbi pontján lesz szó a harmadik ilyen könyvről is.

László Erika: Szerelmem, Krisztina
Pénteken, életemben először voltam a városi könyvtárban felhasználó szinten (eddig az egyetemit használtam), és ott találtam teljesen véletlenül ezt a regényt. 1998-ban jelent meg, leszbikus témában, az Európa Kiadó adta ki, és kíváncsi vagyok rá.

David Ogilvy: Egy reklámszakember vallomásai
David Ogilvy a nemzetközi reklámpiacon tényező, vagy legalábbis az volt. És írt egy fontos könyvet, elsősorban önmagáról, de azon keresztül a reklámpiacról, és jól működő mechanizmusokról. De elsősorban irodalmi alkotás, nem szakkönyv, és csak érdekességnek olvasnám el a szakdolgozatomhoz, ha megunom a tömény szövegeket. Ha nem is sikerül decemberben, akkor később mindenképp sorra kerül.

Susan Faludi: Előhívás
Már nagyon sok szó volt október vége óta erről a könyvről a blogon és a facebookon. Egy zsidó férfi élettörténetét dolgozza fel, aki kamaszkorában hamis nyilas keresztes karszalaggal megmenti a szüleit a budapesti lakásukban, majd emigrálnak az Egyesült Államokba, ahol a férfi később családot is alapít. A férfi veri a feleségét, és apának sem feltétlenül a legjobb, majd megöregedve nővé operáltatja magát. A lánya, Susan Faludi egy feminista Pulitzer-díjas újságíró, aki megírja nagysikerű könyvét az apjáról, ami végre magyarul is olvasható.
Könnyen lehet, hogy ez lesz az egyetlen könyv, a töménytelen szakirodalom mellett, amit hazaviszek karácsonyi szünetre, hogy ezt elolvassam végre.

És végezetül, amikre valószínűleg nem lesz időm:

Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
Evelyn egy színésznő, aki már nem dolgozik, és elzárkózott az emberek elől. Aztán egyszercsak ad egy életinterjút egy újságírónőnek. Szintén fantasztikus könyvnek tartják nagyon sokan, és nekem év végére sikerült beszereznem, és azt hiszem nem marad erre időm. De jövőre mindenképp.

Azt hittem visszafogottabb lesz a lista, mégis azt látom, hogy 10 könyv van rajta, mint olvasmányterv. Mivel főleg most szakirodalmat olvasok, ezért nem leszek szomorú, hogyha ezeket a könyveket sem sikerül kiolvasni, de jó így összeszedve olvasni a gondolataimat és a terveimet.

Érdekel, hogy ti mit gondoltok ezekről a könyvekről, mit olvastatok még az év végén, esetleg van-e bárki, aki még a szakdolgozattal szív most… Ilyenek, ezeket írjátok meg kommentben. :)

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig bátran lessetek be facebookra, ahol fut az #ugyanazaszeretet kampány, egyenesen karácsonyra állítva, illetve igyekszem más, folyamatos háttértartalmakkal is érkezni ott is. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra.

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős#3 A friss megjelenések, amikről mégsem írtam még

2018. november 29. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzést három könyv kapcsán ejtjük meg, amik szeptember óta jelentek meg a magyar könyvpiacon, LMBT témájúak, és én mégsem írtam róluk még. Arról mesélek, hogy mi dönti el, hogy mikor írok egy könyvről, és hogy mikor olvasom el őket. :) Tartsatok velem!

demer.JPG

Mielőtt belekezdenék, gyorsan be kell vallanom, hogy nyilván tisztába vagyok vele, hogy a posztban szereplő könyveknél több LMBT témájú könyv jelent meg ősszel a könyvpiacon, és valamelyest jogos volna az az igény, hogy írjak róluk. Ezért írok róluk pár szót. Vagyis arról a kiválasztási rendszerről, ami alapján számomra rostálódik a könyvpiac. Nem akartam ennek külön posztot szánni, és nem is feltétlenül szerettem volna írni erről, csak fontos, hogy teljes képet kapjatok arról, mi a viszonyom a friss megjelenésekhez.

Tényleg jogosnak tartom azt az igényt, hogy szülessenek bejegyzések a friss LMBT megjelenésekről. Mert korábban írtam hasonlókról, mert korábban szerettem... vagy mert végül is ez egy LMBT könyves blog.
Nos, a blogon előtűnő könyveken kívül mégsem szeretnék a többivel foglalkozni, és ennek több összetevője van. Egyrészt nem vagyok biztos abban, hogy milyen minőségű, mennyire jól olvasható könyveket kapnék a pénzemért. Nem tudom milyenek, és nem is szeretném minősíteni őket, mert nem olvastam, de a pénzemmel a biztosan jó és a, minimum, kockázatot jelentő könyvek között kell választanom, és én a biztosan jókat szeretném támogatni, és ezzel arra biztatni a kiadókat és az írókat, hogy adjanak ki jó könyveket, amik kapcsán nem félek költeni.

Biztosan ti is éreztétek már azt, hogy egy kiadó vagy író könyveivel ti nem érzitek jól magatokat. Többször próbáltátok, hátha épp az aktuális könyvvel van baj, de valahogy mégsem rendeződött. Nyilván ezek után ti sem veszitek le az író vagy kiadó új könyvét a polcról, és rohantok magabiztosan a pult felé, különösen, ha jó könyveket is találnátok a pult és a polc között. Pontosan erről van szó...

És persze vannak elvi akadályok is. Van a magyar könyvpiacon több olyan alkotó és kiadó, akikkel most azt gondolom, hogy nem dolgoznék együtt. Velük általában apró, de számomra fontos elvi problémám volt, amiből nem tudok engedni.

Mert ha már az elveim sincsenek, akkor mi maradna?

Attól függetlenül, hogy a blog nem mindig működik a legideálisabban, fontos, a blogolásra vonatkozó elveim vannak vele kapcsolatban, amikről lehet, hogy egy következő posztban majd kitérek.

A legfontosabb számomra a blog működésének demokratikussága. Vagyis hogy bárki vezethet blogot, és írhat jó tartalmakat, és hogy a tartalmat pusztán önmagáért, minőségéért ítélem meg.

A másik, hogy az jelenjen meg, amit szeretnék, és úgy, ahogy az nekem kényelmes. Mármint nyilván a konvencionális szabályokon túl, mint amilyen például a helyesírás. Itt is elsősorban tartalmi dolgokról van szó, de beszélhetünk nyugodtan a káromkodásról, vagy az élőbeszédszerű hosszú mondatokról is, amiket én igenis használok.

És beszélgethetünk más fontos elvekről is, amik már a könyvek tartalmát kifogásolják, legyen az szociális érzéketlenség, vagy tét nélküli uszítás például. Mindkettő elég durva a belső mércém szerint, és mindkettőre volt már példa a hazai könyvpiacon. És olyan könyveket, és szerkesztési procedúrákat, ahol ez megtörténik, vagy ahol egyáltalán a demokratikusságra és szólásszabadságra vonatkozó elveim sérülnek, nem szívesen támogat az ember. Vagy hát én nem szívesen teszem.

És persze, könyvekről van szó, azért mégis, meg kell jegyeznem, hogy volt példa, hogy ezektől eltértem, amit egy hosszas és szigorú vita előzött meg, amiben nem voltam könnyű partner. Nem kellett félresöpörnöm az elveimet mellette, és kész volt a vitapartner egy, leginkább számára, rendkívül kompromisszumos megoldásra, amire mosolyogva tekintek vissza, és azt hiszem ő is.

De nagyon elterelődtünk a három könyvtől, amiről beszélni szerettem volna, csak ezt a keretet fontosnak tartottam azért mégis. De nézzük azt a három könyvet, amiről beszélni szeretnék, és azt, hogy miért nem volt még róluk szó:

covers_502808.jpgMackenzi Lee: Úriemberek kézikönyve: a bujaságtól az erényekig

Az úriemberek kézikönyve egy történelmi kalandregény, az angol arisztokrácia köreiből. A főszereplő, Monty egy életrevaló nemesi sarj, aki meleg vagy biszexuális. Mindenesetre szerelmes útitársába, Percybe és nagy buja kalandokkal szeretné végigjárni Európát, csakhogy beüt a krach, ami egy már kevésbé kecsegtető kalanddá teszi az utazást. Ennyit tudok erről a könyvről, és ettől félek a legjobban a három könyv közül, mert nem igazán olvastam még történelmi kalandregényt, és nem tudom, mennyire fog tetszeni, de majd egyszer ki fog derülni.

Egyébként az Alexandránál jelent meg, 560 oldalban,

covers_501586.jpgAshley Woodfolk: Ami utánad maradt

Az ami utánad maradt, kitalálhatóan egy gyászkönyv, amiről sokkal többet nem tudok, de a fülszöveg eléggé sejtelmes:

A zene ​hozta össze Autumnt, Shayt és Logant. A halál akarja őket szétválasztani.
Autumn mindig is tisztában volt önmagával. Tehetséges művészpalánta, lojális barát. Shay két dologban definiálta személyiségét: az ikertestvérével, Sashával való kapcsolatában és a zene iránti rajongásban. Logan pedig sosem félt szerelmes dalt írni, ha a szerelmi élete éppen nem alakult túl fényesen.
De amikor mindannyiuk életében bekövetkezik a tragédia, a zene valahogy egyikük számára sem jelent vigaszt. Logan képtelen lekattanni a halott barátja vlogcsatornájáról. Shay úgy érzi, nem tud új tartalmat szolgáltatni zenei blogjára. Autumn pedig olyan üzeneteket ír, amelyekre már sohasem kaphat választ.

Egy nehezebb ifjúságira számítok, amit egyszer csak majd leveszek a polcról, és elolvasom.

A GABO adta ki, és 300 oldal.

covers_482263.jpgSusan Faludi: Előhívás

Susan Faludi az apja történetét írja meg. Az apjáét, aki öregkorára nemi helyreállító műtéten esett át, és most nőként él Budapesten. Az apjáét, aki Budán nőtt fel, és csak egy hamis nyilas karszalagnak köszönhetően tudta megmenteni a családját. Az apjáét, aki a családjával kivándorolt az USA-ba, és aki mégis úgy döntött, hogy visszaköltözik. Az apjáét, akivel évek óta nem beszélt, mert egy macsó, bántalmazó apa és férj volt. És Susan Faludi, feminista újságírónő ezzel az apával, ezzel a nővel, és rajta keresztül egy egészen nagy, szubjektív történelemmel néz szembe.
Nagyon várom a könyvet, de várom a megfelelő, zavartalan pillanatot, hogy elolvassam, mert komoly témában, mindegy 462. oldalban ír minderről. A Libri hozta ki Margóra.

Most már mind a három könyvet beszereztem, és bár megszokhattátok, hogy ezekről igyekszem a megjelenésük utáni, legalább két hónapban írni, most valószínűleg nem fogok. Mert nem fogok tudni,

Alapvetően két dolog történhet, ha egy új LMBT könyv kerül a piacra. De mindkét dolog előtt mérlegelem, hogy mennyi fér bele nekem időben és energiában aktuálisan, és hogy érdekel-e annyira, hogy egyszer, intenzíven foglalkozzam az adott könyvvel. Ez alapján írtam a XXI. Század kiadónak az Engedetlenség, és Vidra Szabó Ferencnek az Uszadékfa című könyvéért.

És ez alapján nem írtam a fenti kiadóknak. Nem azért, mert nem érdekel baromira a könyv, mert az Előhívás esetében például dehogynem, csak nem tudom vállalni, hogy egy nagyon komoly témájú könyvet feldolgozzak, miközben zajlik az életem. De tudom, hogy fel lesz dolgozva, csak most a könnyed ifjúsági olvasmányoké a terep az olvasmánylistámon szakdolgozat és nyelvvizsga és élet mellett, és nem a nagyregényeké. Szeretném megadni a könyveknek azt az időt, amit megérdemelnek, és úgy érzem, most, csak azért, hogy aktuálisak legyünk, nem lennék rá képes.

De ha már ifjúságik, miért nem jönnek sorra ifjúsági értékelések, hisz abból is van a listán az Ami utánad maradt személyében. Nos ez is komplex dolog, de elsősorban arra vezetném vissza, amire az Előhívást is. Hogy most nincs itt a megfelelő alkalom. Most örülök, ha sikerül egy-két LMBT könyvet elolvasnom, és értékelést írnom, ami ráadásul nálam hosszabb folyamat (erről majd írok egy ilyen posztot, ha lesz egy szabad délutánom, mert többen jeleztétek már), mert sokszor írom át, mielőtt kimegy a bejegyzés. És ezt az aktív alkotói munkát igyekszem megspórolni, mert vannak más, nem LMBT könyvek, amiket szintén szívesen olvasnék, és amikkel nincs dolgom.

Ezzel együtt igyekszem up to date lenni a témákban, és figyelek nagyon sok tartalmat, ami szóba jöhet a blogon, de az isten, és a blogger malmok most lassan őrölnek. De lesz liszt, és ha elolvastam őket, a bejegyzés is érkezik. :)

Tartsatok ki! :)

Ha majd szeretnétek a további értékeléseket, és ilyen mesélős posztokat, más tartalmakat olvasni, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra. :) Ha frissebb, és nem csak az LMBT olvasásaimmal kapcsolatos tartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress bátran instagramon. :)

És semmiképp ne feledd a követkető posztig: Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Kibeszélős#2 Könyvek, amiket megvettem, és azóta rájuk se néztem

2018. november 04. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzés egy rövidebb kis kiírni való lesz, annak kapcsán, hogy én sokszor, ha bemegyek egy antikváriumba vagy egy könyvesbolt akciós részlegére, akkor megbolondulok. És megveszek olyan könyveket, amik olcsók, de érdekesnek tűnnek épp az akkori hangulatom szerint. És csak az akkori hangulatom szerint.

kibeszelos2.JPG

Mármint hogy hazahozom őket, felrakom a polcra, és ha egy héten belül nem szedem le, akkor valószínűleg az idők végezetéig ott maradna, ha végtelen férőhely volna a polcomon. De szerencsére, bár nem mindig érzem így, nincs végtelen polcom. Sőt, most betelt, ami nem is lesz számotokra meglepő, ha majd befejeztem az októberi summát. Ennek kapcsán elkezdtem nézegetni, milyen ilyen könyvek vannak a polcomon, és hogy miért nem adományozom oda valakinak, hiszen többségük jó állapotú, legtöbbször egyszer sem olvasott.

Arra jutottam, hogy azért nem szeretném, mert érdekelnek. Egy nagyon picit. Tényleg szeretném tudni, hogy mi van bennük, és nem szeretném, hogy olvasatlanul továbbadjam őket. De kell a hely a polcon, így felkészülve az antikrisztusra, a második könyvet olvasom így. Hogy ha nem tetszik, majd továbbadom. Az első egy Vörös pöttyös könyv, amiről az antikváriumban azt hittem, hogy LMBT témájú, de aztán rájöttem, hogy nem, de már nem volt vissza út. De ez csak két hetet ált a polcon. A következő viszont elég régóta vendégeskedik nálam, és most azt olvasom, és könnyen lehet, hogy köszöni, marad.

covers_351287.jpg

Angyalosy Eszter és Baranyai Ákos könyve tipikusan olyan, amit impulzusvásárlóként betettem a kosaramba. És aztán kivettem, és nem olvastam el, mert magyar szerzős. Mert ifjúsági. Mert ketten írták. Mert nem is érdekel. Mert molyon 70%-on áll. Mert hatásvadász a címe. Mert a zenéről szól, meg a zenekarozásról, ami engem halálmódon nem érdekel.

De most, hogy betelt a polcom, levettem. Valóban magyar szerzős, és magyar környezetben játszik a sztárrá válással, de mégis érdekes tud lenni. Valóban egyszerű a nyelve, sőt néhol botlik is, van, hogy egy mondatból sokáig nem jön ki. De ezzel együtt nagyon meg tudtam szeretni. Nem lesz egy kedvenc olvasmányom, de talán marad a polcomon, mert jó hangulata van. Mert alapos, és mert jó olvasni. És majdnem kipakoltam, mert nem fogom sosem elolvasni. Ezt egy picit most nehezen viselem magamtól.

Szóval, most ezt fogom csinálni. A türelmetlenül kíváncsi vagyok rájuk könyvek közé bepakolom azokat, amik egyszer jó ötletnek tűntek. Mert könnyen lehet, hogy jó ténylegesen jó ötletek, jó könyvek, jó olvasmányok, csak már nem voltam nyitott rájuk. Ha meg nem, hát akkor lesz hely a polcomon. :)

Érdekel, ti mit gondoltok erről, hogy nektek vannak-e impulzusvásárlásaitok, és mit csináltok, ha nem akarjátok elolvasni őket, vagy hogy hogy gazdálkodtok a hellyel. Minden érdekel, amit idevágónak éreztek. :)

Én igyekszem érkezni a summával, de nem ígérek most időpontot, mert nem biztos, hogy tartani tudom, de facebookon igyekszem frissebben jelen lenni. :) Ha nem szeretnél lemaradni a blog következő tartalmairól, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress facebookon. Instagramon pedig a bloggal kevésbé szorosan kapcsolódó, inkább a saját tartalmaimat találod!

Ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #1 A Pride kapcsán

2018. július 06. - Szilvió

Sziasztok,

Idén sem veszek részt a  Budapest Pride vonulásán. Semmi elvi akadálya nincs, sőt. Csak egyszerűen megint ezt hozta az élet. Viszont szupernek tartom, hogy van, és arra gondoltam, hogy a héten, ha eszembe jut valami a Pride-dal kapcsolatban, azt leírom, és elkezdem egy poszttá sűríteni, és ma kiteszem. Ennek az eredményeként olvassátok ezt a posztot.

Életem első és egyetlen vonulásán bele kellett innom a vizembe, amikor átmentem a kapunk, nehogy savat csempésszünk be, és azon gondolkoztunk, használhatunk-e szelfibotot, amivel végülis, ha valaki akarja, néhány buzit biztosan meg tudna verni. Mi használtunk végül mégis. Nem lett bajunk. Életem első és eddig egyetlen  Budapest Prideja után, mielőtt elhagytuk a lezárt területet, letöröltünk minden szivárványos dolgot mindenhonnan, a táblámat pedig az ingemmel takartam le, és úgy vittem ki, a kezemben. Életem egyik első élménye az volt a  Budapest Pride-dal kapcsolatban, hogy körülményes a beengedés, és ijesztően sok a rendőr, és sok a kordon, és hogy én ezt az egészet nem értem. 2015 volt, és az egész atrocitás nélkül ment le, és akkor volt először tízezer felett a résztvevők száma. Tíz ezer kordonok és rendőrök közé szorított emberrel együtt ittam bele a vizembe én is a beléptetőkapuknál, majd vonultam végig a belváros egy rövid sávján, trágyaszagban, mert az Andrássyt végigtrágyázták előző éjszaka, azok, akik nem voltak jó véleménnyel a Pride-ról.

Azon a nyáron az volt a mottója a programnak, hogy 20 esztendőnk hatalom, mert hát 20 éves volt. És valahogy, talán Nagy Szilvia, a Szivárvány Misszió Alapítvány vezetőjének (aki minden évben fantasztikus beszédet mondd) beszéde nyomán az is lett a mottója, hogy provokáljunk. Nagyon szeretem azóta is ezt a mondatot, mert sokkal többször találkozom mindazzal, amit ez jelent. Amikor az Athenaeum bejelentette, hogy a Szólíts a neveden megjelenik, szóltak kommentek arról, hogy oké, de miért tolják a képükbe, amikor a táskámon a szivárvány kitűzővel állok valaki előtt, meghallom, hogy nem mindenkinek tetszik. Amikor üzenetet kapok a blogon keresztül, nem vagyok benne mindig biztos, hogy kedves üzenet fog érkezni. Mert persze, provokálunk és provokálok. Azt hiszem a provokáció azt jelenti, hogy kimegyek az utcára, azt hiszem a provokáció azt jelenti, hogy felveszem azt a címkét, amit a hátam mögött aggatnak rám. Azt hiszem a provokáció azt jelentené, hogy hátranézek, amikor valaki a hátam mögött, jól hallhatóan buzizik a kitűzőmre nézve. Szerintem a provokáció azt jelenti, hogy teljes értékű életet élünk, és felemeljük a szavunkat, ha nem tehetünk így. Én mégsem ezért voltam kint akkor. Én nem provokálni akartam, csak jól akartam érezni magam.

Azon a nyáron múltam 18. Az életem egy bizonyos helyzete miatt akkor még nekem is friss volt, hogy meg tudom élni a saját melegségemet. Már két éve, hogy előbújtam embereknek, de ők kevesen voltak, és nem igazán beszélgettünk erről, talán nem is tudtunk volna. Aztán egyszer csak bekerültem egy LMBTQ közösségbe, ahonnan fantasztikus élményeket hoztam. Az egyik ilyen volt a Budapest Pride felvonulás. Mi elől álltunk a kapunál, nagyon hamar bejutottunk, és nem is értettük, hogy lehet az, hogy még ömlenek és ömlenek az emberek. Olyan emberek, akikkel talán hasonlóan képzeljünk a világot, vagy talán nem, de azon szeletét, mi szerint én tök legitimen lehetek boldog majd egy fiú mellett, vagy tök normális, hogy meleg tartalmakat fogyasztok, vagy hogy másoknak joguk van melegbarát vagy kifejezetten meleg tartalmakat gyártani, abban biztosan egyetértünk. És ez volt csodálatos érzés. Sok olyan embert látni, akik szerint én gondolom jól, vagy én is jól gondolom. Nekem ezt jelentette a Pride. És ez csodálatos volt. 

Kibaszottul szerettem vonulni. Szerettem integetni a kordonon kívül álló vagy kívül rekedt embereknek. Mutogattam a kis táblámat arról, hogy a szerelem és a szerelem között szerintem nem lehet különbséget tenni, és olyan emberekkel voltak, akik értékelték ezt. Biztosan nem lennék ma ugyanaz a srác, mint aki vagyok enélkül az élmény nélkül. Azt hiszem nem gondolnám, hogy vannak melegek, meg ezt a témát támogatók annyian, hogy érdekelne bárkit a blogírás. Azt hiszem nem gondolnám, hogy melegnek lenni tök rendben van, mert olyan emberek vonultak ott, akik tök rendben voltak.

Rengeteg minden miatt releváns a Pride. Örülök, hogy tematizálja  az LMBT témákat a sajtóban és a közéletben, örülök, hogyha értékes vitákat és párbeszédeket generál, örülök, hogy vitára késztet. Örülök, hogy van egy alkalom, amikor találkozik a baranyai és a nyírségi, és tapasztalatokat cserélnek. Örülök, hogy van tétje, mégha ez az is, hogy sokaknak viszket a tenyere, hogy ebben az országokban civil szervezeteket bélyegeznek meg, mégha a hazai LMBT érdekérvényesítés, és egyáltalán a kisebbségi érdekérvényesítés ma problematikus... De számomra a legfontosabbak mégiscsak azok az emberek, fiatalok és idősek, azonos neműek és különböző neműeket szeretők, akik közösséget éreznek ott valakivel. Számomra a Pride egy csoda, szerintem a Pride annak a csodája, hogy mindenki tartozik valakihez, és mindenki a pride-ozókhoz tartozik. :)

Szóval arra biztatnálak titeket, hogy ha tehetitek, mennyetek ki holnap vonulni, és gondolkodjunk együtt a közös dolgainkról, és tapasztaljátok meg ezt az érzést. :)

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok ebben a posztban. Ha van véleményetek, nagyon szívesen olvasom, ha kérdésed, megjegyzésed volna, keress a komment szekcióban, ha nem szeretnél lemaradni a következő posztokról, kattins a jobb oldali sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress a facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió