Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Kibeszélős #1 A Pride kapcsán

2018. július 06. - Szilvió

Sziasztok,

Idén sem veszek részt a  Budapest Pride vonulásán. Semmi elvi akadálya nincs, sőt. Csak egyszerűen megint ezt hozta az élet. Viszont szupernek tartom, hogy van, és arra gondoltam, hogy a héten, ha eszembe jut valami a Pride-dal kapcsolatban, azt leírom, és elkezdem egy poszttá sűríteni, és ma kiteszem. Ennek az eredményeként olvassátok ezt a posztot.

Életem első és egyetlen vonulásán bele kellett innom a vizembe, amikor átmentem a kapunk, nehogy savat csempésszünk be, és azon gondolkoztunk, használhatunk-e szelfibotot, amivel végülis, ha valaki akarja, néhány buzit biztosan meg tudna verni. Mi használtunk végül mégis. Nem lett bajunk. Életem első és eddig egyetlen  Budapest Prideja után, mielőtt elhagytuk a lezárt területet, letöröltünk minden szivárványos dolgot mindenhonnan, a táblámat pedig az ingemmel takartam le, és úgy vittem ki, a kezemben. Életem egyik első élménye az volt a  Budapest Pride-dal kapcsolatban, hogy körülményes a beengedés, és ijesztően sok a rendőr, és sok a kordon, és hogy én ezt az egészet nem értem. 2015 volt, és az egész atrocitás nélkül ment le, és akkor volt először tízezer felett a résztvevők száma. Tíz ezer kordonok és rendőrök közé szorított emberrel együtt ittam bele a vizembe én is a beléptetőkapuknál, majd vonultam végig a belváros egy rövid sávján, trágyaszagban, mert az Andrássyt végigtrágyázták előző éjszaka, azok, akik nem voltak jó véleménnyel a Pride-ról.

Azon a nyáron az volt a mottója a programnak, hogy 20 esztendőnk hatalom, mert hát 20 éves volt. És valahogy, talán Nagy Szilvia, a Szivárvány Misszió Alapítvány vezetőjének (aki minden évben fantasztikus beszédet mondd) beszéde nyomán az is lett a mottója, hogy provokáljunk. Nagyon szeretem azóta is ezt a mondatot, mert sokkal többször találkozom mindazzal, amit ez jelent. Amikor az Athenaeum bejelentette, hogy a Szólíts a neveden megjelenik, szóltak kommentek arról, hogy oké, de miért tolják a képükbe, amikor a táskámon a szivárvány kitűzővel állok valaki előtt, meghallom, hogy nem mindenkinek tetszik. Amikor üzenetet kapok a blogon keresztül, nem vagyok benne mindig biztos, hogy kedves üzenet fog érkezni. Mert persze, provokálunk és provokálok. Azt hiszem a provokáció azt jelenti, hogy kimegyek az utcára, azt hiszem a provokáció azt jelenti, hogy felveszem azt a címkét, amit a hátam mögött aggatnak rám. Azt hiszem a provokáció azt jelentené, hogy hátranézek, amikor valaki a hátam mögött, jól hallhatóan buzizik a kitűzőmre nézve. Szerintem a provokáció azt jelenti, hogy teljes értékű életet élünk, és felemeljük a szavunkat, ha nem tehetünk így. Én mégsem ezért voltam kint akkor. Én nem provokálni akartam, csak jól akartam érezni magam.

Azon a nyáron múltam 18. Az életem egy bizonyos helyzete miatt akkor még nekem is friss volt, hogy meg tudom élni a saját melegségemet. Már két éve, hogy előbújtam embereknek, de ők kevesen voltak, és nem igazán beszélgettünk erről, talán nem is tudtunk volna. Aztán egyszer csak bekerültem egy LMBTQ közösségbe, ahonnan fantasztikus élményeket hoztam. Az egyik ilyen volt a Budapest Pride felvonulás. Mi elől álltunk a kapunál, nagyon hamar bejutottunk, és nem is értettük, hogy lehet az, hogy még ömlenek és ömlenek az emberek. Olyan emberek, akikkel talán hasonlóan képzeljünk a világot, vagy talán nem, de azon szeletét, mi szerint én tök legitimen lehetek boldog majd egy fiú mellett, vagy tök normális, hogy meleg tartalmakat fogyasztok, vagy hogy másoknak joguk van melegbarát vagy kifejezetten meleg tartalmakat gyártani, abban biztosan egyetértünk. És ez volt csodálatos érzés. Sok olyan embert látni, akik szerint én gondolom jól, vagy én is jól gondolom. Nekem ezt jelentette a Pride. És ez csodálatos volt. 

Kibaszottul szerettem vonulni. Szerettem integetni a kordonon kívül álló vagy kívül rekedt embereknek. Mutogattam a kis táblámat arról, hogy a szerelem és a szerelem között szerintem nem lehet különbséget tenni, és olyan emberekkel voltak, akik értékelték ezt. Biztosan nem lennék ma ugyanaz a srác, mint aki vagyok enélkül az élmény nélkül. Azt hiszem nem gondolnám, hogy vannak melegek, meg ezt a témát támogatók annyian, hogy érdekelne bárkit a blogírás. Azt hiszem nem gondolnám, hogy melegnek lenni tök rendben van, mert olyan emberek vonultak ott, akik tök rendben voltak.

Rengeteg minden miatt releváns a Pride. Örülök, hogy tematizálja  az LMBT témákat a sajtóban és a közéletben, örülök, hogyha értékes vitákat és párbeszédeket generál, örülök, hogy vitára késztet. Örülök, hogy van egy alkalom, amikor találkozik a baranyai és a nyírségi, és tapasztalatokat cserélnek. Örülök, hogy van tétje, mégha ez az is, hogy sokaknak viszket a tenyere, hogy ebben az országokban civil szervezeteket bélyegeznek meg, mégha a hazai LMBT érdekérvényesítés, és egyáltalán a kisebbségi érdekérvényesítés ma problematikus... De számomra a legfontosabbak mégiscsak azok az emberek, fiatalok és idősek, azonos neműek és különböző neműeket szeretők, akik közösséget éreznek ott valakivel. Számomra a Pride egy csoda, szerintem a Pride annak a csodája, hogy mindenki tartozik valakihez, és mindenki a pride-ozókhoz tartozik. :)

Szóval arra biztatnálak titeket, hogy ha tehetitek, mennyetek ki holnap vonulni, és gondolkodjunk együtt a közös dolgainkról, és tapasztaljátok meg ezt az érzést. :)

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok ebben a posztban. Ha van véleményetek, nagyon szívesen olvasom, ha kérdésed, megjegyzésed volna, keress a komment szekcióban, ha nem szeretnél lemaradni a következő posztokról, kattins a jobb oldali sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress a facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Előbűjós #3 Én, az előbújásaim és a blogger lét

2017. október 15. - Szilvió

Sziasztok,

az előbújás hetének záróakkordjaként szeretnék mesélni egy picit magamról, mert nekem sokat jelentett valamikor idegen emberek előbújás sztorijait olvasni. Meg mert már vagyunk olyanban, hiszen ez lesz az ötvenedig poszt, és nem tudok ügyesebbet kitalálni. :)

Nem szeretném a poszt végét most szennyezni, szóval ha lesz majd olyan megjegyzésetek, kérdésetek, amiket szeretnétek elmondani, a poszt alatt megtaláltok a komment szekcióban. (És most ennyi is a hirdetésből.)

cod3.JPG

Az elején kezdve egy mélyszegény vidéki családból származom. A szüleim már korán elváltak, édesanyám nevelt. Büszke katolikussá nőttem, az elsőáldozással, bérmálkozással, ministránskodással együtt. Tizenhárom évesen költöztünk be egy kisebb városba, ahonnan a közeli megyeszékhelyen kezdtem el a középiskolát.

Körülbelül 6-7 éves korom óta tudom, hogy a fiúk (azon belül akkoriban a fiú osztálytársaim) érdekelnek, ami így lehet, hogy durván tud hangzani, de szexuálisan eléggé oldott légkörbe születtem bele. És magamnak tudtam, hogy ez így van... de ez nyilván nem jelentett még akkor semmit. Amikor elkezdődött a kamaszodásom, valahogy beszivárgott az életemben, hogy ez rossz, és titkolnivaló, ezért nem is beszéltem róla senkinek, csak bámultam az osztálytársaimat.

14 évesen, amikor a megyeszékhelyre kerültem, maradt ez a helyzet. Mivel elég nagy létszámú iskola volt az enyém, ezért persze ismertem melegeket, akik nyíltan vállalták, de furcsák voltak, senki nem tudta őket kezelni. Hozzáteszem, 2011-et írunk. Mikor harmadéves, negyedéves lettem, már volt számos pozitív kép előttem, és persze online is létezgettem. Az első komoly, és nagyon pozitív élményem az Élni és élni hagyni - meleg fiú blogja volt. (Ami nem sokkal azután, hogy olvasni kezdtem, fagyasztotta magát.) Innen kezdtem el meleg filmeket nézni, és valahogy onnan jöttek a meleg könyvek.,, Letakart borítóval, elsősorban a vonaton, könyvtárból.

16 voltam az első előbújásaimkor. 2013. szeptember 23-án írtam egy verset (egy nagyon rosszat), aminek, ha a sorok első betűit összeolvassuk, a Martin szeretlek jött ki. A Vallomás címet adtam neki. Kinyomtattam. Nagyon-nagyon-nagyon sok példányban, és osztogattam nekem fontos embereknek. Nagyon kevés embernek, főleg néhány szociális munkás ismerősömnek esett le az összeolvasós trükk, és hatalmas köszönettel tartozom nekik azért, hogy beszélhettem velük erről akkor, amikor még senki sem tudott róla.

Aztán már nem tudom a sorrendet, de a barátaim jöttek. Egy srác, akiről tudtam, hogy a nővére leszbikus, és jól fogadná, a padszomszédom, akivel ma is nagyon jó viszonyban voltunk, és persze Martin, aki csak sok évvel később tudta meg, hogy létezett egy ilyen vers, és hogy egyáltalán szerelmes voltam belé.

Általában ülve beszéltük meg ezeket a dolgokat, és hagytam bent időt kérdezni, még ha nem is volt rá általában szükség. Jól fogadták, és ma is hatalmas kövek tudnak leesni a szívemről, ha kimondom a két szót:

Meleg vagyok.

A családomnak nem mondtam el még, talán vissza van, majd talán, ha olyan kapcsolatom lesz, ami már rájuk is tartozik. Alapvetően a családomnak nincs köze az életemhez, ezt részben édesanyám, és részben azt hiszem a melegségem váltotta ki belőlem.

És akkor elérkeztünk egy fontos ponthoz: 17 éves voltam, amikor édesanyám meghalt, és igazából a felsőbb pontokból levezetve nem függtem innentől senkitől. Persze nagyon fáj ma is az elvesztése, és bedobnék minden így elért dolgot, ha visszakaphatnám, de szépen ment el, beszélgettünk előtte délután. És tudtam, hogy azt szeretné, hogy boldog legyek.

Néhány hét múlva bekopogtattam a helyi LMBTQ szervezethez, azt hiszem az Imák Bobbyért filmvetítésére, és valahogy elkezdődött az önfelvállalással teli meleg életem. :)

Azon a nyáron, érettségi után, részt vettem egy nagy országos LMBT+ szervezet videó és fotókampányába, több fesztiválon voltam kint mint a helyi LMBT+ szervezet képviselője, és az Itt vagyunk kampány keretein belül egy másik városban beszélgettünk az utca emberével, végigprájdoztam a Budapest Pride rendezvényeit, és életemben először vonultam is. Fantasztikus volt. Az egész nyár. :)

Akkor szerettem melegnek lenni. Ha már így alakult. ;)

Aztán elkezdődött az egyetem. 2015. Szeged. Elhatározásaim szerint senkinek nem fogok hazudni arról, hogy meleg vagyok, ha szóba jön, és beszereztem egy hatalmas mappát, amit teleragasztottam különböző szivárványos, meleges, qveeres matricákkal. Így csaptam bele az új életembe.

Nos, a szobatársaim, akikkel két évet éltem nem tudták, hogy meleg vagyok (ettől függetlenül volt életem, és őket is sikerült kemény konzervatív buzizókból, semleges álláspontúvá tennem, amire tök büszke vagyok), most pedig egy olyan szobában élek, ahol ez nem probléma.

A viccesen kemény diók a csoporttársaim voltak. :D Elfogadtak, és imádom őket, de futottunk köröket. Viszonylag korán, a második héten találkoztunk egy olyan szerelmes szövegrészlettel, ahol nem voltak egyértelműek a nemek, és míg mindenki a fiú lány kombóban indult el, én fejtegetni kezdtem, hogy nem mindegy-e ez igazából. (Mai fejjel is mindegy a szövegolvasás szempontjából ott, szerintem, maximum nagyobb ereje lehet a titkolózásnak, ha LMBT+ érdekeltségű a szöveg.)

Aztán szóba kerültek a lányok barátai egy óra előtt, és mikor odacsatlakoztam hozzájuk, egy csoporttársam megjegyezte, hogy gyere nyugodtan, mesélj te is a barátodról. Közben az arcán nyilvánvalóan látszott, hogy viccel, és fel sem merült benne, hogy meleg volnék, de ez egy olyan helyzet volt, ami eléggé adta.

Így lett kimondva, hogy meleg vagyok.
Pedig prideos karkötőben, a mappámmal, és kis textilszatyorral azt hihetné az ember, hogy nem kell, de mégis örülök, hogy egy ilyen, tisztább lappal indulhattam.

És most néhány szó a blogról, ami egy picit utolsó stáció:

2013 óta olvasok meleg könyveket, és mindig fel kellett túrnom mindent, hogy címeket találjak. Aztán elolvastam néhány olyan könyvet, amiben kint volt az LMBT címke, de nem volt benne, vagy nem volt benne nagyon...
Az áttörés idén február 14-én érkezett, amikor megvettem a Kedves halottak! című könyvet, amin szintén ott az LMBT címke, de kurvára sehol nem találtam semmit arról, hogy mitől volna ez LMBT ezért reggel kiírtam gyakorikérdésekre, hogy ki mit gondol róla, és délután létre is hoztam. Saját szórakozásomra.

Aztán valahogy több lett, mint felesleges hobbi. Szerettem volna, sőt, szeretném, ha a blog hatására az olvasó emberek LMBT témákat olvasnának és az LMBT emberek olvasnának egyáltalán, ezért instagrammon a leírásba kitettem a blog linkjét, ami szerintem menő lépés volt, úgy hogy a családom hivatalosan, vagy hát tőlem nem tudja, hogy meleg volnék. Majd május 31-én (ha valakit meglep, hogy mindent dátumosítok, akkor jelzem, hogy ezeken a napon több dolog történt, de engem is meg tud lepni néha) délelőtt, egy vizsga után létrehoztam a facebook oldalt, ahová ki lehet tenni, hogy kik a "csapattagok", azaz oldalkezelők, és ez az adatlapomon is megjelenik, mint nyilvános információ, hisz a blog igazából tényleg hozzám tartozik, és büszke is vagyok rá.

És rátok, mindannyiótokra, akik ezt olvassátok. Köszönöm, hogy együtt megyünk könyvekkel a szivárványhoz!

Szilvió

Néhány szó a Budapest Prideról

2017. július 06. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy olyan témáról szeretnék szigorúan pár szót ejteni, ami a melegek közt is megosztó, és amiről azt gondolom, hogy fontos beszélnünk, ez pedig a Budapest Pride rendezvénysorozat és maga a vonulás. Igen, ez nem könyves téma (létre is hozom az offtopik címkét), de érdekel, és fontos. :)

Alapvetően osztanom kellene azoknak az embereknek a véleményét, akik szidják a fesztivált, mert eléggé aktivizmusellenesen gondolkodom, de ennek, mint kevés doloknak a buzilobbiban tényleg van értelme.
Én 2015-ben voltam először a BP-n, és akkor a megnyitótól a vonulásig kint voltam számos programon.
Igen, mert a Pride nem csak a vonulás, hanem egy azt megelőző többnapos kulturális fesztivál, ahol tavaly előtt például jogi képzést tartott a Háttér Társaság, nyitott eseményt rendezett a Mozaik közösség (az egyébként szomorú aktualitású Aurórában), akik egy meleg-keresztény, felekezet nélküli gyülekezet, akik együtt gondolkodnak istenről és hitről, vagy voltam sámán dobolni, és közösen készítettük el a vonulásra a saját transzparensünket... (Ez az enyém tavaly előttről.)

transzparensem.JPG

A pride az akkori 18 éves magamnak rengeteget adott. Ki tudom mondani azóta, hogy meleg vagyok, mert tudom, hogy húszezer ember áll mögöttem. Tudok gondolkodni úgy egy jogállamiságban. hogy nem burokból nézek ki, és el tudom helyezni magamat a világban, és szerintem ez nagyon sokat adott ahhoz, hogy most itt legyek, és akár blogoljak.

A vonulás: Nekem ez volt a legfelszabadítóbb. Az, hogy húszezer ember gyűlik össze, pontosan azért, amiért te, és az ország egy parányi területén egy rövid ideig akárki akármit kérdez, te őszintén válaszolhatsz, ez akkora szabadság, amit mindenkinek át kellene élnie, és hiszem, hogy minden Pride közelebb visz eggyel egy ilyen világhoz. :)

Sajnos idén nem tudok részt venni a rendezvényen, részben szándékbeli, részben rajtam kívülálló okok miatt, de tök fontos, hogy idén végre, ha sikerül a rendőrségnek felülkerekedni a rendőrségi nyomáson

Kordonok nélkül zajlik majd,

amit a következő adandó alkalommal ki akarok próbálni, és ha tudtok és akartok, ti már most kipróbálhatjátok. :)

Keressétek a Budapest Pride programjait:
http://budapestpride.hu/sites/default/files/field/file/budapestpride_programfuzet_2017_v2_online.pdf

Hasonló témákat boncolgatott egy tegnapi posztjában az Uranista:
http://uranista.blog.hu/2017/07/05/miert_menjunk_ki_a_pridera

és tegnapelőtt a melegedő is:
http://amelegedo.blog.hu/2017/07/04/_38327?dashboard_position=91839173

lessetek be hozzájuk is, ha még gondolkoznátok rajta, hogy kimenjetek-e. ;)

----------------------------

Ha bármilyen kérdésetek vagy megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban

Ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról, kövessetek be a jobb felső sarokban, vagy az új facebook oldalon, ha pedig csak úgy általában érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagrammra, szintén jobb oldalt, a leírás doboz felett. :)

A következő posztig pedig:

Könyvekkel és transzparensekkel mindig közelebb a szivárványhoz:

Szilvió