Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

2019. április 14. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy családtörténetet hoztam az ír tengerpartról, ahol régen két világítótorony ált, és ahol nem csak a világítótornyok száma változott az évek alatt. A magas partot, és a rajta álló házakat lassan bontja le a víz, és mégis olyan, mintha megállna az idő, az ember ember marad, a maga feldolgozatlan családi sérelmeivel, és nem képes továbblépni onnan. Ez a zsibadt érzés a családregény tárgya, de nézzük is bővebben:

toibin.JPG

Colm Tóibín az ír irodalom egyik legjelentősebb kortárs szerzője, aki olyan könyveket jegyez, mint az általam nagyon szeretett Mária testamentuma, vagy az engem nagyon érdeklő Brooklyn vagy a Nora Webster. Amiben ez a három regény, és a most vizsgált A blackwateri világítótorony közös, hogy nőkkel dolgozik, a lelkükből és a motivációjukból. Ebben a könyvben rögtön három lélekkel.

A regény három főszereplője egy-egy generáció, a nagymama Dora, az anya Lily és Helen, aki férjével közösen nevel két gyermeket Dublinban. Iskolaigazgató, aki büszke rá, hogy ki tudott törni a vidékiségéből, hogy a családjától független lehessen. Helen a regény elején az erős '90-es évek beli női ideál, aki dolgozik, karrierje van, hamarosan tárgyal az ország oktatási miniszterével, miközben a férjével együtt vezetnek egy háztartást, nevelnek két gyermeket, akikkel jól begyakorolt játékaik vannak, és boldognak mondható. Mégha ezért meg kellett szakítani a kapcsolatot életben maradt felmenőivel, édesanyjával és nagymamájával.

Helent követi elsősorban a regény, akinek most kezdődik a vakáció és egyik pillanatról a másikra begurul az utcába egy férfi, aki a meleg öccse legjobb barátja, és aki elmondja, hogy Helen öccse, Declan, HIV+, és hogy két éve AIDS-es, ami egyre rosszabb tüneteket, és folyamatos betegségeket produkál. Declan kívánsága, hogy a húgával, az anyjával, a nagymamájával, és két legjobb barátjával, a hírhozó Paullal és Larryvel töltsön néhány napot a nagyanyja vidéki panziójában, és természetesen ez meg is valósul.

A regény igazi tétje az a lélektani folyamat, ahogy az egymástól elzárkózó három nő Declan betegsége kapcsán kénytelen újra együtt, egy tető alatt létezni. Dora egy nyolcvanas éveiben járó nő, akinek gyengül a látása, és van, hogy depresszió gyötri, de egy egészséges nagymama a világ végén, a régóta bezárt panziójában. Lily sikeres üzletasszony az anyjához közeli városban, ahol sok ember felett hoz döntéseket, és ott van persze Helen, aki nem akar részt venni a családi életben, mert egyszer már ki tudta magát szakítani ebből a családból, ami egy konfliktusos helyzet volt, tele behegesedett tüskékkel. Ebbe a kész helyzetbe érkezik a megfontolt Paul, aki Brüsszelben él a barátjával, de a kapcsolatának komoly problémái vannak, és egy tárgyilagosabb, higgadtabb, de mélyérzésű meleg karaktert kapunk a személyében, aki mindig tudja mit kell tenni. Larry Paul ellentéte, harsány, szókimondó, és vicceskedő. Építész, aki jól látja a tereket, megérkezése után azonnal elkezdi újraálmodni a panziót, és egy üde színfolttá vállnak a megjelenései, de az ő karaktere a legkidolgozatlanabb.

Dora egy olyan nagyi, aki követett el hibákat. Aki könnyen mások főnökeivé válik, aki makacs, bár ebben a családban, ahogy Helen idézi is férjét, egyik nőt sem lehet meggyőzni. Dora egy olyan nagyi, akit magára hagytak, és már nem tud ezzel mit kezdeni. A lánya hívja magához a nagyvárosba, de persze nem akar menni, mert ott élt világéletében, és egy békés de magányos idős korra van berendezkedve két macskájával, akiket megrémiszt, a piacon ekkor megjelenő mobiltelefon csörgése. Dora magánya az egész regényben fokozódik.

Hasonló a helyzet Lilyvel is. Ő a férje korai halála óta nem tartozik igazán senkihez. Akkor szégyent érzett, amiért a kis vidéki közösségből a férjét elvitte az egész testébe szétterjedt rák, és Lily a gyásza és érzékelt szégyene ellenére büszke volt, fejedelmi és távoli. Nem olyan, akihez a lánya oda tud menni vigaszt keresni. Erős és büszke akart lenni, de ezzel az egész család hullt darabokra, mert nem tudtak összetartani. Helen egy életen át küzd az anyja árnyéka ellen, és az egyetem utáni fővárosban maradás nem pusztán egy kitörésként, hanem menekülésként, vagy a szembenézés kikerüléseként is értelmeződik, ami a regény egyik legerősebb állítása. Mindezt egy olyan konfliktusrendszerben, ahol nagyon sok minden nem került beismerésre, kimondásra, és fontos részletekre talán már a szereplők sem emlékeznek.

És mindehhez társul Declan melegsége.

- Amikor Declan elment a házamból, olyan fiatalember volt,
akire bárki büszke lehet - felelte Lily.

- És meleg is volt - mondta Helen.

Lily nem tudta, hogy a fia meleg. Egy kórházi konzultánstól tudta meg, ami önmagában nyilván nem a legjobb módja, hogy a szüleink megtudják rólunk. Declan nem tudta elmondani, de nagyon vágyott a két éves betegsége alatt arra, hogy az édesanyja vele legyen, és hogy elfogadja. Lilyt összetöri a hír, hogy a fia meleg, és hogy előrehaladott AIDS-e van, vagyis az immunrendszere leépült. Tehetetlennek érzi magát, mert nincs rá gyógymód, a kilencvenes években maguk a kezelések is gyermekcipőben jártak, fájdalmat enyhíteni és tünetet kezelni tudtak, de ebben is Paul volt az élen. Mert ő mindig tudta, hogy mit kell csinálni. Ahogy egy ponton a regényben el is hangzik, Declan számára a barátai a családja, akik vele voltak akkor is, amikor mások nem.

És egy másik meleg történet is előtérbe kerül, Paulé, aki Brüsszelben él a francia barátjával, és nem is szereti Írországot, mert mélyen bigott keresztény (ezzel együtt 2015-ben, a történet után 20-25 évvel ők szavaztak először a házassági egyenlőségre, továbbra is keresztényként), címkéket osztogató, mindennel gúnyolódó társadalomban nőtt fel. Párjával vannak problémái a kapcsolatukban, és bár már kezd helyreállni, vannak folyamatos harcok az egymáshoz csiszolódásban. Egy nagyon kedves történetet ír Tóibín arról, ahogy egy idősebb pap nagy nehezen Pault és férjét házastársaknak nyilvánította az Isten színe előtt a kilencvenes években természetesen teljes titokban, de olvashatunk Paul kamaszkori identitásválságáról is, amikor mérnök család révén kockás papíron szembeállított érvek alapján döntött melegsége mellett. Mert lehet, hogy le tudott volna élni egy életet heteróként, mint előtte annyian, de ő nem akart hazugságban élni, hiába tűnik ez a 90'-es évek beli szereplők számára nehéznek.

Nekik is nehéz, és mindig is az lesz.

Egy nagyon klassz történetet olvashatunk A blackwateri világítótorony képében, amiben Tóibín bebizonyítja, hogy ért a lélekhez, és tudja, hol kell becsomózni, hogy egy mély, izgalmas és szeretni való regény szülessen, amit ő távolságtartással, hűvös, de semmi esetre sem kellemetlen hangján leír. És a regény legnagyobb buktatója itt ez, ugyanis nem sikerült ez feltétlenül átültetni magyar nyelvre. Van, ahol a fordítás felhívja magára a figyelmet, mert magyartalanabb a szöveg, és van ahol nagyon csinált az a merev hang, amit Tóibín képvisel, és ez bizonyos pontokon megnehezítette az olvasást. A lelki folyamatok és a cselekmény persze vitt tovább, de maradt az olvasásban az a kis piszoknyi diszkomfort érzés.

Kedvenc részem: Nekem nagyon tetszik a cím, és az, ahogy értelmet nyer. Mert egyébként ez a könyv nem annyira szól világítóhajóról meg világítótoronyról. Ez a regény valamiről szól, amiről azt hisszük, hogy mindig lesz, és aztán egyszer csak nincs, mert kihasználatlan. Valamiről, ami kiürült mert nincs funkciója. És valami, aminek marad nyoma, és valami aminek mindig lesz helye, és valami, amit fontos megőrizni.

Colm Tóibín: A blakwateri világítóhajó
Park Könyvkiadó, 2019.
280. oldal
Így olvastam: Könnyű volt, három-négy ülésben sikerült, könnyű a szedése, a nyelve nagyon intenzív, feszes, amitől az olvasónak néha pihennie kell, de vannak helyek, ahol ezt nem sikerült annyira visszaadni, és ott könnyű volt letenni a könyvet. Elég mély ahhoz, hogy bele tudj merülni, de 20-40 oldalas fejezetekre tagolt, amik jó kilépési pontok. Jó, ha van valaki, akivel meg tudod beszélni, amit olvastál. :)

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, köszönöm a Park Könyvkiadónak a bizalmat, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok kommentet, ha tetszett a poszt, és nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésekről, kattint a jobb felső sarokban található követés gombra, illetve keress facebookon gyakoribb háttértartalmakért, vagy less be instagramra, ha az érdekel, ki áll a blog mögött, és hogyan szenved a szakdolgozatával most például. :)

És végül ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

David Leavitt: Arkansas

2017. szeptember 25. - Szilvió

Sziasztok,

a mai könyv a nyár utolsó hetére volt eltervezve, de egy jól definiálható és bánja a fene oksorozat miatt most sikerült újraolvasni ezt a három novellából álló rövid kis könyvet.

img_20170915_232416.jpg

Itt jegyzem meg, hogy a borítóról nincs normális kép sehol online, és egyébként is borzalmas, leszámítva ebből az Oscar Wilde idézetet. :) Az tetszik. :D De nézzünk be a borító alá, ahol három történetet találunk. :)

Fizetés természetben

A történetet egy David nevű meleg író narrálja, akit most a múzsa az istenért sem csókol homlokon. Egy apjánál történt vacsorát követően egy srác felajánlja neki, hogy leszophatja, ha megírja neki az egyik beadandóját, majd ahogy ez lenni szokott az ilyen könyvekben, fű alatt elterjed a pletyka, és kis mini iparág épül rá. :) Jó, vicces jelenetek indulnak ki ebből, és klassz befejezést kap. :) Szerethető egyszerű kis novella.

A dolgozatok kapcsán folyamatosan visszatér a homoszexualitás. Hasfelmetsző Jack kiléte ma is titok, de számos homoszexuális, királyi családot érintő összeesküvés elmélet kapott lángra, és a fő hangsúlyt Eddy herceg homoszexualitása kapta, ami jó ok lehet arra, hogy (sikertelen próbálkozása apropóján) kibelezzen prostikat. Persze.
A másik téma James Forster homoszexualitása és a hatalomhoz való viszonya. Miközben megemlítődik, hogy aláírásokat gyűjtött a magyarul épp most, szeptember végén frissen frissen megjelenő, és nagyon várt Radclyffe Hall A magány kútja című regény bezúzatása ellen (ahogy egyébként Virginia Woolf és Ernest Hemingway is), de eltávolodik Oscar Wildetól a perei idején. 

Átemelődik egy kis gondolatmorzsa a homoszexualitásról a második részbe is. Az első novellában mindegy véletlenül megemlíti, hogy az olasz fiatal pasik közül bárkit meg lehet kapni néhány líráért, és utána boldog heteroszexuális családfők lesznek.

Házassági évforduló

A történetet Lizzie meséli el, aki nemrég vált el férjétől, és iskoláskori meleg barátjával Nathannal meglátogatják harmadik társukat Celiát, aki Olaszországban él férje birtokán és egy főzőiskolát üzemeltet Mauróval, az olasz macsóval. :) Alapvetően nagyon érzékeny ez a novella a szó legtöbb értelmében. Ügyesen vannak kidolgozva a jellemek.

A novella fő szála egy többéves történet manifesztációja, avagy szerelem-e az, ha a hátunkra rúgj meg táblát ragasztottak, valaki mégsem rúg meg. Celia és Nathan között felfoghatatlan kapcsolat van, amiben kiteljesedik a jellemábrázolás, de sokszor mi sem értjük. Akárcsak a érzéseinket általában. ;)

Jelezve, hogy a két történetnek köze van egymáshoz, itt Forster a Leghosszabb út című könyve is megjelenik, annak kapcsán, hogy vajon létezik-e a tehén, amit nem látunk, vagy ha kimegyünk a szobából, akkor eltűnik-e a szoba.

Ebben a novellában a legcsodálatosabb, hogy tökéletesen abszurd, és egy csomószor kacsint ki rám.
Amikor valaki egy történetet mesél, az biztosan a legtűpontosabb és legérzékelhetőbb elbeszélés. Olyan, amiket nem tudsz megteremteni az újramesélésben, és nem tudsz memorizálni, hogy aztán újra leírd. :D És be akarja velünk etetni, és ha nem megy, csak cinkosan ránk mosolyog.
Emellett megszólal, mennyire nevetséges, ha suttogva veszekednek emberek, vagy hogy neki kellene állni esni az esőnek, ha azt mondjuk, lehetne rosszabb a helyzet, például eshetne az eső.

Szaturnusz utca

A Szaturnusz utca elbeszélője egy fiatal srác, akit azért fizetnek, hogy forgatókönyvet írjon Los Angelesbe, ahová egy színész után jött, de nem igazán jön az a múzsa. Megint. Ezért AIDS-es embereknek szállít ételeket, és megismerkedik Philel, aki miatt a Szaturnusz utca állandó körzete lesz. :) Philen keresztül látjuk a betegséget, a keresztülvágott emberi sorsot, amit a HIV+ státusz 1997-ben, a könyv megjelenésekor jelentet.

Annak idején, egy merevebb egészségügyi rendszer korában, az első fertőzötteknek a betegségeknél sokkal többet kellett elviselniük: a félelmet, elzártságot, hogy soha többé nem találkozhattak olyan emberrel, aki nem viselt maszkot, papucsot és gumikesztyűt. Az előző generáció tagjai mind a Kennedy-gyilkosságra emlékeznek: én arra emlékszem, mikor először hallottam a betegségről.

A kedvenc részem ebből a részből való: 

Nagyon szerette a fügés szeletet - és engem. Fityiszt mutattunk a szabályoknak.

fityisz.jpg

És amiért ez tetszik: a füge latin, növénytani neve a fikusz, aminek valamilyen népetimológia során (ennek olyan dolgokat köszönhetünk, mint a 7ap - Zup, e-mail - emil szópárosok, vagy az agyonhajszolt  marijuana - Mari hónalja szóvicc) fityisszé alakult. :)

----------------------------

Köszönöm, ha velem tartottatok ebben a posztban. Ha kérdésetek, vagy megjegyzésetek volna, akkor keressetek komment szekcióban. :) Ha nem szeretnétek lemaradni a következő posztokról, kövessetek be, ha háttértartalmakra is kíváncsiak vagytok, keressetek facebookon, ha pedig az is érdekel, hogy ki áll a blog mögött, akkor keressetek bátran instagrammon. :)

A következő posztig se felejtsétek: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Michael Cunningham: Otthon a világ végén

2017. augusztus 11. - Szilvió

Sziasztok,

a nyári szünetben újraolvastam az Otthon a világ végént, és nem voltam annyira elbűvölve, mint amennyire az első olvasásomból emlékszem rá, pedig egy remek történet a nyolcvanas évekből, amit érdemes elolvasni.

Az otthon a világ végén egy fantasztikus történet egy őszinte, mély barátságról, szeretetről, poliamoriáról (többszerelműség- igen, ezért használja mindenki a latin eredetű szót), az anyai aggódásról, és persze a hippikorszak végéről de a végig és kimondatlanul jelenlevő AIDS fenyegetésének kezdetéről.

otthone.jpg

A könyv kezdetén két családot ismerünk meg Clevelandből, két fiú, Bobby és Jonathan szemszögéből. Mindkettejük családja kispolgári életet él, Bobby szülei tanárok, Jonathan édesapjának pedig mozija van. A két srác egyidős, és ugyanabba a középiskolába járnak, ahol megismerkednek egymással a büfé előtti sorban. Innen követjük az életüket bő egy évtizeden keresztül még négy szereplő egyes szám első személyű, folyamatos elbeszélésében. Alapvetően szerintem legtöbbször sok a négy nézőpont, de ebben a könyvben hosszú éveket kell leírni, amiket nem feltétlenül együtt élnek le, és sikerült ügyes, jól elkülönülő karaktereket kiválasztani. A hősök megjelenési sorrendben a kiinduló helyzetükben:

  • Bobby: Ő egy mély, és sodródó karakter, aki gyermekkorában nem talált magának otthont és nem talált magának társat. Azt hiszem a mű abszolút főhőse ő, mert nélküle nem működne a történet, de közben csak egy társat keres, egy barátot, amit megnehezít nyíltan antikonformista viselkedése, hallgatása és hippi gondolkodása. A mű rajta keresztül válik hippi irodalommá, Woodstock központúvá, és zeneileg összetetté. Zeneileg a nyolcvanas és korábbi évek azóta klasszikussá váló dalait és előadóiból válogatott a szerző.
  • Jonathan: Él boldogan a szüleivel, és eléggé jellegtelen srácként ismerjük meg, aki remekül mesél. Csatlakozik Bobby világához, zenéihez, és valamelyest meg is szelídíti őt.
  • Alice: Jonathan anyja. Rajong a főzésért, és kétségei dacára él a saját kis családjával, megfelelve az anyai, feleségi elvárásoknak. Kis szövegei ellenére szerintem a leginkább lélekben megformált karakter, akinél pontosan ismerjük a tetteinek előzményeit, okait, gondolatait. Megosztó, esendő ember remekül ábrázolva.
  • Clare: Ő egy extravagáns nő, aki mindig tudja, hogy mit akar, és mindenről megvan a véleménye. Dizájnerként keresi a kenyerét és egy örökségből él. Céltudatos, de elég lezser csaj, aki tudja hol akar élni, és tudja hogyan, de el tudja engedni a szorongásokat.

Három fő fejezetből áll a regény, ezek külön helyszínen játszódnak, és ezek mentén szerkesztik meg a történetet, ami nagyon jól működik. :) Nagyon jól felépített, kitalált, izgalmas karakterek izgalmas cselekményei.

Viszont nagy problémáim vannak a fordítással, aminek talán egy része betudható annak, hogy a kétezres években jelent meg magyarul, de nem vagyok naiv ennyire, ráadásul még ezen kívül is vannak problémáim.

  • A legnagyobb problémám, hogy a HIV vírus és az ennek következményében kialakuló AIDS állapot, bár benne van a könyvben, egyszer sincs nevén nevezve, és ez a tabusítás kifejezetten káros lehet.
  • Clare első történetében megkapjuk az előtörténetét. Semmi előzménye vagy következménye, csak így belecsapva puff néhány oldal.
  • Kétszer vagy háromszor is olvashatjuk azt, hogy „akkor úgy gondoltam, és ma is így gondolom”, de nincs tisztázva ez a ma? Mi a kontextusa az elbeszélésnek? Hol mondja el? Ja, és Clare egyszer kiszól magázódva. Alapvetően nehezen kezelem a kiszólást, ha nem ilyen az egész regény, és itt nagyot tört az olvasásélmény.
  • Nagy dugásként azonosít valakit. Így hivatkozik rá, mintha főnév volna, és teljesen magyartalan a mondat, ami feltűnhetett volna valakinek. (És többször akadtam meg hasonló magyartalan szerkezeten.)
  • A „Szerető” szó. Nem ismerem a kétezres évek szótárát, de biztos vagyok benne, hogy a lelki és vagy testi kontaktusok kifejezésének már akkor is bővebb szókincse volt, a fordító mégis kizárólag erre a szóra hagyatkozik minden esetben, amitől következetlen és idegesítő lesz.
  • Én a kazettás generáció végén élek, bár életem első 18 évének meghatározó része volt a magnó, és biztosan nem mondanám, hogy felteszem, ha magnóról van szó.

Kedvenc rész: Erickel a tetőn. :) Így akarok élni.

Sok mindenben erős a könyv, nem fordulatos, nem rágod le a körmöd, nyugodt, és lassan indul be, de ajánlom mindenkinek a szerkesztési problémáim dacára. :)

----------------------------

Nem tudom, hogy miért, de kezdem megszeretni a pontokba szedett dolgokat, és lehet, hogy állandó jellegű marad, de lehet, hogy csak ennél a könyvnél kellett ez a mód.
Viszont gondolkodom konkrét listás posztokban a jövőben is. :)

Ha bármilyen kérdésetek vagy megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban.
Ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról, kövessetek be a jobb felső sarokban, vagy a facebook oldalon, ha pedig csak úgy általában érdekel, ki áll a blog mögött, less be hozzám instagrammra, szintén jobb oldalt, a leírás doboz felett. :)

A következő posztban egy értékelést vagy taget hozok, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió