Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas


Christina Lauren: Autoboyography - Egy fiús könyv

2020. január 30. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy olyan ifjúsági regényről fogok nektek mesélni, ami már akkor meggyőzte a hazai LMBT olvasókat is, amikor még csak angolul lehetett olvasni, így együtt tudtunk örülni annak, hogy november végén már magyarul is megjelent. A könyv egy queer srác története, egy egyszerűnek tűnő young adult, amit könnyű szeretni, mert hamar az ember szívébe lopja magát.kepkivagasxdddd.JPG

A főhős, Tanner Scott és a legjobb barátnője Autumn végzősök a városi gimiben. Tanner úgy gondolja, hogy lazára veszi az utolsó félévet, hisz, ha csak nagyon nem cseszi el, akkor bekerülhet bármelyik egyetemre, amelyikre csak szeretne. Autumnnak viszont más tervei vannak. Megpályázza a nagybetűs Szemináriumot, ahol kreatív-írást tanulnak, és aminek hatására az előző félévben egy srácnak már sikerült szerződést kötnie egy kiadóval, és a kötet során az első regény is megjelenik. Tanner pedig vele tart. Mindenki másnak kész tervei vannak a kurzusra, ő pedig úgy érzi, oda a lébecolás, amit a félévre tervezett.

És ez teljesen átlagos YA regényhelyzet, amit az tesz érdekessé, hogy egy mélyen vallásos, mormon környezetben játszódik mindez, ahol mindössze ők ketten és a családjaik nem vallásosak. Ebből következik, hogy Tanner szerelme is vallásos lesz, mégpedig a mormon püspök fia, Sebastian, a srác, akinek szerződése van egy kiadóval az előző félévben írt regénye kapcsán, és aki (ezt csak a hangsúlyozás kedvéért ismétlem meg) a mormon püspök fia, és az egyház fontos építője.

Az, hogy Sebastian viszonozza, illetve viszonozhatja az érzelmeket, az csak sokára derül ki, és ez nem is vállalható fel igazán az életében. A mormon közösség ebben a regényben rendkívül bigottan és konzervatívan van leírva. Amikor a regényben megismerjük Sebastiant a könyvére, illetve a megjelenést követő turnéjára koncentrál, aztán két évre missziós küldetésre kell majd mennie, ahol nem tarthatja a kapcsolatot a barátaival. És persze Sebastian mormon, és az egyház elfogadja a vágyat, de nem fogadja el a testiséget vagy hogy egyáltalán engednek bárhogyan is a vágynak.

A regényben két nagyon különböző embert ismerünk meg, akik az önelfogadásuk még egészen más részénél állnak. Tanner számára természetes, ha csókolózik egy fiúval, Sebastiannak ezt le kell játszania magával, hiszen azt sem tartja természetesnek még, hogy egyáltalán vágyik egy fiú csókjára. És, ha vágyik is, nem akar belehelyezkedni a meleg címkébe, mert tudja, hogy a melegeket a szüleik és a közösége megveti, miközben ő elismert tagja a közösségüknek, és soha nem élt ezen kívül.

Sebastian szülei nem tudják kezelni mégcsak a felvetést sem, hogy meleg lenne a családban, miközben Tanner szülei sokszor már viccesen állnak a ló másik oldalán. A házuk olyan lehet, mint a pride vonulás a leírásuk alapján, és még a kötényükkel is kifejezik, hogy támogatják és elfogadják a gyermeküket. Mármint egészen addig, amíg nem egy mormont hoz haza. Tanner édesanyja mormon családból érkezett és a testvére leszbikus, így közelről láthatta azt, hogy mit kell kiállnia a közösséggel szemben egy családtagnak, és ezt egy anya nem kívánhatja a fiának.

Egyszerre ér ebben össze Tanner önfelvállalása és a szülők akarata. Nem az erdőkben bujkálva vagy titokban összemosolyogva képzelik el a szerelmen alapuló kapcsolatukat, és ez a regényen át vezető konfliktus. Tanner a szemináriumra is a kettejük kapcsolatáról ír, és nem tud másról, miközben ennek a helyzetnek a felvállalása még a tanár előtt is egy nagyon erős gesztus volna, amire Sebastian nem áll készen.

És bár Tanner a regény főszereplője, amit tök megértek, mert egy szerethető, érzékeny és jó fej szomszéd srác, aki szerelmes tud lenni, az igazán nagy fejlődést Sebastian tudja meghozni. Tanner kész van, tudja, hogy el fogja hagyni a kisvárost, ahol él, egy életre foglalt a legjobb barátnőjének a pozíciója, és igazából semmi nem változik az ő nézőpontjából. Az igazi konfliktusokat Sebastian életében látjuk, viszont jó, hogy egy hozzánk közelebb álló szemén keresztül nézünk erre. Így tudunk összehasonlítani egy olyan családi beszélgetést, amiben a résztvevők figyelnek egymásra és mesélnek magukról egy olyannal, ahol mindenki tojáshéjakon lépked. És ez a dilemma az egész regényen át vezet.

Összességében tehát az Autoboyography egy jó könyv, szerethető ifjúsági karakterrel, aki a queerségével új színt hoz a magyar LMBT közeg számára is. Jól épül fel a világa, amiben ő az átlagosságával mégis különcnek számít, jól működött a szöveg, és meg lehetett rajta bizonyos pontokon hatódni is.

Kedvenc részem: Amikor imádkozás közben Sebastian úgy érzi, hogy a Tanner iránti szeretetében nincs semmi bűnös. Ez egyrészt tök fontos állítás, másrészt nekem is volt egy nagyon hasonló élményem, amit majd, ha elfogynak a vallási témájú meleg könyvek (még három biztosan van), akkor majd elmesélek, de addig szeretnék minél több nézőpontot elolvasni.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik egy könnyű ifjúágira vágynak. Azoknak, akik már most szerelmesek az Autoboyography történetébe, és azoknak, akik ezután lesznek. Azoknak, akik olvasnának valamit, ami elgondolkodtatja őket, de mégis szórakoztató, azoknak, akik olvasnának egy jót az első szerelemről, és azoknak persze, akiknek ez az értékelés felkeltette az érdeklődését.

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv
Könyvmolyképző, Vörös pöttyös könyvek, 2019.
382. oldal.
Így olvastam: Egy nap alatt, pihenésképpen a szorgalmi időszak végén. Nem dobott ki a szöveg, könnyen rá lehetett kapcsolódni. Működött.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha van kérdésetek, vagy olvastátok már a könyvet, hagyjatok bátran hozzászólást a komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni. Éppen így igyekszem érkezni a következő bejegyzéssel, ami a januári summa lesz, de jönnek majd értékelések is.

Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található bejegyzés gombra, ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra, vagy a nemrég kezdett twitterre.

És semmi esetre se felejtsd, vagy legalább a következő posztig ne:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Anne Choma: Gentleman Jack

2019. december 29. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Anne Lister történetéről fogok mesélni, aki a XIX. század elején élt Angliában kisbirtokos nemesként. Anne leszbikus volt, bár amikor élt, ezt a szót még nem használták. A ma tárgyalt könyv felől a legfontosabb szokása, hogy megrögzötten leírt mindent, amit fontosnak tartott, és a fennmaradt rengeteg oldalnyi naplóbejegyzés tanúskodik a sokféle értelemben vett különcségéről. Ebből a nagy anyagból bő másfél évet emelt ki a HBO, hogy tavaly elkészítse a Gentleman Jack című sorozatát, a november óta magyarul is olvasható könyvben pedig Anne Choma igazgat el minket Anne Lister nem hétköznapi életében.

kepkivagas_10.JPG

Anne Lister különleges karakter. Talán elég lenne csak annyit mondanunk, hogy még őt fiatalon érő haláláig, 49 éves koráig, 27 kötetnyi naplót írt tele a lehető legváltozatosabb és legmeglepőbb témákkal, de ez a könyv ennél sokkal többet mond el Anneról. Anne egy fiatal földbirtokos az angliai vidéken azokban az időkben, amikor férjes asszonyoknak még nem lehetett saját vagyonuk. Anne azonban nem volt férjnél, és soha nem is álmodott arról, hogy férjhez megy. Ő egy erős és független nő volt, és tudta, hogyha társa lesz, az csakis egy másik nő lehet. Szóval Anne, mondhatjuk, felvilágosult nő volt.

Ugyanakkor tudta, hogy pénz pénzhez, rang pedig ranghoz megy nőül ebben a társadalomban, így ő maga is a saját köreiből keresett szeretőket és szerelmet, sőt társat. Anne úgy képzelte, ahogy ez általában megy. Képzelt maga mellé egy csinos úri kisasszonyt, akit az oltár elé kísér, együtt vesznek úrvacsorát, és házastársaknak nyilvánítják őket, majd együtt élnek. Egy olyan partnert keresett maga mellé, aki mellett nem kellett titkolóznia, és a naplóból kiemelt évek alatt ennek az útját láthatjuk. Mármint ennek az útját is.

Ez az út pedig könnyen indul: Már az első percekben nagyon érett és felvilágosult család veszi őt körül, elsősorban szintén Anne nevű nagynénjével az élen. Egyrészt nem tiltották és nem rótták fel kapcsolatait, számíthatott a diszkréciójukra, és egy erős bástyák tudtak lenni a későbbi pletykák és szívfájdalmak idején. Anne néni ugyanannyira szívén viselte és fontosnak tartotta Anne szerelmi életének a tisztázását egy nő mellett, amennyire Anne húgának a férjhez adását, és valóban segítség volt Anne leszbikussága, hisz a családi vagyont sem szerették volna kiadni a kezükből egy esetleges férjnek, férfi örökös pedig nem volt.

Anne Lister pedig érti a kérdés gazdasági és érzelmi okait is. Nem igazán szenvelgő széplélek. Sőt. Nem véletlen, hogy nagybátyja és nagynénje őt bízzák meg a birtok igazgatásával, hiszen rendkívül határozott fellépésű, arisztokratikus, aki ugyanakkor nem ijed meg a munkától sem, és ha kell bátran a bérlők körmére néz. Van víziója, lát más nemesi bírtokokat, és rengeteg mindent átépít a kastélyban főúri kastélyok, paloták mintájára, hogy emelje a saját és családja régi lakhelyének a rangját. Utazott, társalgott tudományos és művész körökkel, lassan a három év alatt megtanult viselkedni a főúri szalonokban is, a kötet végére az egyik legkeresettebb meghívott lett. Mindeközben pedig vágyott a szerelemre.

A szerelemre, amely ebben a regényben nem idealizált. Nem szalonképes, és ezt nagyon erősen szimbolizálja, hogy mindent, amit ebben a témában ír, azt titkosírással teszi. Amellett, hogy leírja abéli gyötrelmét, hogy korábbi szerelmei mind férjhez mentek, és próbálnak valahogy mégis Anne életének a részei maradni beszél azokról az időszakokról is, amikor Anne kvázi udvarolt. Leírja a nehézségeit: nagyon nehéz megkeresni azokat, különösen az ő elvárásaival, akik vevők volnának az általa nyújtani tudott szeretetre. Ha pedig talál valakit, ő maga próbálja meg a lejegyezhetőség nevében megnevezni az akkor még mélyen tabuizált női szexualitást és női gyönyört. Mai szemmel olvasva vicces, hogy matatásnak hívja a szexet (bár a nővérem legjobb barátjának úgy van elmentve a nőgyógyász telefonszáma, hogy túrkálós, de ez most a blog történetének legzárójelesebb része volt) és megfeszülésnek az orgazmust, ami valljuk be, egy baromi leleményes szó. (Ha belefeszülnék se találnék ki jobbat – és itt azt hiszem abba is hagyom a zárójelezést ebben a bejegyzésben.) És persze ezen el-elmosolyodhatunk, de a helyzet tényleg az, hogy nem volt szó ezekre a helyzetekre, és baromi menő, hogy teremtett. Csak az értelmes közbevetés és a szemléltetés kedvéért jegyzem meg, hogy a magyar irodalomban ezt Erdős Renée teszi meg az XX. század elején A nagy sikoly című regényével.

Nagyon izgalmas, ahogy a regényben összeolvashatóvá válik az a két Anne kép, amit elvárhatunk tőle. Egyrészt egy vidéki földbirtokos, aki a saját területének gazdasági működéséért felel, másrészt egy leszbikus nő, aki művelt, nem marad apolitikus és van véleménye. A keresztény konzervatív Anne szerint felháborító, hogy a férfi bérlőinek lehet szavazati joga, neki pedig nem, bár nem ért egyet a nők szavazati jogával, sőt, ha már itt tartunk ebben a társadalomban fel sem merül. Anne ekkor még férfiaknak ítélt princípiumokat vár el: utazni szeretne, kiadatni útinaplóit, saját maga rendelkezni az anyagi helyzetével… és közben megélni a szerelmet valaki mellett, akit ő megvédhet, és akinek a számára biztonságot tud szolgálni.

Anne mindenképpen deviáns ebben a rendszerben, de nem tartja a rendszert rossznak, és ebbe akar élni, csak egyszerűen a saját dobozát találja szűknek és kényelmetlennek, akárcsak a női ruhákat. Anne tudja magáról, hogy különc, mégis mélyen megveti azt a társadalmat, amely őt annak tartja. Be akar illeszkedni. Ebben a beilleszkedésben véli megtalálni a boldogságot, és nem kell szeretnünk őt ahhoz, hogy megértsük a motivációit.

Anne egy picit ilyen és olyan karakter is, akinél el kell olvasnunk az érthető és a titkosírással született bejegyzéseit is ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk róla. Egy olyan teljes képet, ami nem akar reprezentatív lenni, nem akar többet kifejezni magánál, egyszerűen működni akar, be akarja mutatni azt a társadalmat, ahová ő igyekszik beilleszkedni, és örülök, hogy egy olyan társadalomban élhetek, ami ezt érdekesnek tartja.

Kedvenc részem: Szóval a Koppenhágai fejezet, az odautazással és az ottléttel együtt. Egyrészt tele van feszültséggel, hiszen mégiscsak az utolsó előtti fejezet, másrészt nagyon összeáll benne az a picit rosszindulatú, de a szerettei felől aggódó világlátott Anne, akit nekem sikerült megszeretnem a könyv olvasása közben.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik úgy érzik, nem találják a dobozaikat. Azoknak, akik valami kedvesen humorosat olvasnának arról a világról, amit végülis, kénytelenek vagyunk kívülről látni. És ajánlom azoknak persze, akiket érdekel a történelem, a feminizmus, a leszbikus témák, és azoknak, akik olvasnának egy menő nőről, akinek most értjük csak meg a menőségét.

Anne Choma: Gentleman Jack
Anne Lister titkos élete
HVG Könyvek, 2019
337 oldal
Így olvastam: Nagyon tényleíró szöveg, ami miatt több idő olvasni, mint egy regényt, de ezzel együtt is visz a lendület a könyvvel, nem volt időm hosszú ülésekban olvasni, tanulás közben fél-fél órákra szakított ki a taposómalomból. Könnyen ki lehetett lépni a fejezetek végén, bár néhány fejezet már-már sorozatszerűen zárult.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a HVG Könyveknek a bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban, igyekszem gyorsan válaszolni.

Éppen így igyekszem érkezni a következő, már év végéket summázó blogbejegyzésekkel. Ha nem szeretnél róluk, vagy a további értékelésekről lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

André Aciman: Találj rám!

2019. november 13. - Szilvió

Sziasztok,

ma az év egyik legvártabb megjelenéséről, a Szólíts a neveden folytatásáról hoztam nektek értékelést, amit sokan már a Margó Irodalmi Fesztivál után is olvashattak, viszont úgy gondoltam, hogy mindenképpen megvárom a hivatalos megjelenést, amin már bőven túl is vagyunk, így ideje belecsapni a lecsóba.

talaljramxdxdxdxd.JPG

Nagyon vártam ezt a könyvet, és rettenetesen féltem is tőle. Azt gondoltam, hogy csak a piaci érdek diktál a Szólíts a neveden mellé egy újabb kötetet. És bár ezzel most is egyetértek, olvasva a könyvet már meg tudtam nyugodni. André Aciman ismeri a Szólíts a neveden lelkét, és egyszerűen továbbírta azt. Három szereplő életét követjük végig, négy fejezeten keresztül, amikben öt-öt évvel kerülünk egyre távolabb a Szólíts a neveden idejétől. A regény szereplőinek dilemmái nagyon hasonlóak a Szólíts a nevedenben olvasottakhoz. A szereplők az első pillanattól kezdve érzik egymás között a kémiát, mégis van valamiféle bizonytalanság, kerülgetés bennük.

A szerelem az egész regény alapmotívuma vagy alapkérdése lesz. A tiszta szerelem, amiben együtt tudunk úgy önmagunk lenni valakivel, mint sosem. Az a szerelem, amelyik egyértelmű. Ami a legkézenfekvőbb, legmagátólértetődőbb dolog a világon. Amikor úgy érezzük, hogy nem éltünk korábban. És ez nagyon áthatja az egész regényt. Nem csak ír a szerelemről, hanem nagyon gyakran beszélgetnek és gondolkodnak róla, és ez mégsem válik giccsé, csak szép. És ezt nagyon szeretem a Szólíts a neveden univerzumban, akár a könyvekről, akár a filmekről van szó.

A négy fejezet címeit zenei terminusok adják. Az első fejezet Tempo címmel az édesapa. Samuel történetét írja le. Öt évvel a Szólíts a neveden után Rómába utazik egy felolvasásra és az ott élő fiához, már elvált férfiként. Amikor Elio kirepült rájöttek a feleségével, hogy ők tulajdonképpen barátok, és nem tudnak mihez kezdeni egymással. Az anya már új kapcsolatban él, és a vonatúton Samuel is találkozik valakivel. A nála sokkal fiatalabb, szomorúnak látszó Mirandával.

A kötet leghosszabb fejezete ez, és ez nem is véletlen. Nagyon fontos a történetben Samuelnek az Elioval és Mirandának az apjával való kapcsolata, mert ezen át őrlődő apákat látunk, akiknek alapvetően jó kapcsolatuk van a gyermekükkel, de félnek, hogy a terhükre vannak. Miranda esetében ez már realizálódott is, úgy érzi a mostani kapcsolata már csak valami helyett van, és hiányt mutatja, még akkor is, ha külső szemmel egy vidám apa lánya kapcsolatot látunk.

És emellett nagyon hasonló helyzetben látjuk Samuelt, mint amiben Eliot láttuk korábban. Csodál valakit, gyermeki lelkesedéssel. Mindenben jeleket keres, és tele van bizonytalanságokkal. Mint az ember, aki először érez szerelmet. Nem hisz abban, hogy valósággá válhat az, amit annyira remél, és nem tagadja el a testi vágyat sem. Tudja, hogy szerelmes, de nem gondolja magáról, hogy a szerelem tárgya lehet. Nagyon gyakran beszél arról Miranda, hogy mostantól ketten vannak, ketten akik az első pillanattól kezdve ismerik egymást, és Samuel lassan, bizonytalanul helyezkedik ebbe a helyzetbe bele, de kényelmesnek találja.

És ez leginkább az a szerelem, amit mi el akarunk képzelni. Nagyon filmszerű, de lassú, még akkor is, minden néhány óra leforgása alatt történik. Két magányos ember megismerkedik egy vonaton, és egymás magányában felismerik saját magukat. Nagyon hasonló Miranda és Samuel személyisége, gyakran el is hangzik, hogy tudom, mert ismerlek. És ebben jó hátradőlni, még akkor is, ha Aciman itt még egy picit elfészkelődött. A fejezet nagyon hozza az apa megszokott bölcsességét és a fiatalos áradó érzelmeket, de nekem elfáradt az utolsó 20 oldallal, egy feszesebbre húzás itt jól tudott volna esni.

 A második fejezetben Elio ismerkedik meg egy nála idősebb arisztokrata férfivel, Michellel. Elio továbbra is ugyanolyan esetlen és zavart, mint ahogy korábban megszerettük, de már sokat tanult az apja bölcsességéből és emberiességéből. Ebben a kapcsolatban a szerelem leginkább úgy néz ki, mint valaki által megtalálni a lelkünket, amiről nem is gondoltuk, hogy elveszhet. A jelen időben a két szereplő nyomoz Michel apjának egy régi titka felől, amiben a történelem felé tekintenek a szereplők és egy régi melegszerelem lehetséges története tűnik fel előttünk, amiben ismét Előkerül Elio zsidósága is. Nagyon jót tesz a regénynek, hogy sokat beszélgetnek akár ennek kapcsán is az életükről, így megtudjuk, mi is történt Elioval az elmúlt tíz évben, és hogy hogyan gondol vissza az Oliverrel való kapcsolatára.

Ugyanakkor ezek a történetmesélések gyakran érezhetően nekünk szólnak, és kiugranak a regény teréből. Nádasdy Ádám egyszer azt a példát hozta, hogy "Hogy van édesapánk, az öreg gyógyszerész?", és nyilván ez egy paródiamondat, de több hasonló gesztussal találkozunk a fejezetben. Van, hogy érezhetően kötni akar a Szólíts a nevedenben történtekhez, vagy megmagyarázni az azóta történt változást, de például Elio nem megáll és elgondolkozik a szobor mellett, hanem mesél nekünk arról, hogy milyen a viszonya ahhoz a szoborhoz Rómában. És ez mindig furcsa, mert amúgy meg nem direkt az elbeszélés ennyire. És ez tudott zavaró lenni, mert nagyon intim közegben is járunk így.

A harmadik fejezetben Olivert látjuk, aki épp befejezi vendégprofesszorként való munkáját egy egyetemen, és búcsúbulit tartanak a bedobozolt lakásban. Az erkélyen Paul, egy kollégája és Erica, egy jógatársa beszélgetnek, és Oliver szerelmes tudna lenni beléjük, és otthonra találna köztük. Bár ők eddig nem találkoztak soha sem, szinte végig egymással beszélgetnek, szóval lehet valami a kémia kérdésben. Oliver rájön mellettük állva, hogy szerelmes akar lenni, és nem kompromisszumokat akar hozni.

Az egész regény fő üzenete, hogy mi bánjuk meg azt, ha úgy döntünk, szerelem nélkül élünk, és mégis nagyon könnyen dönthetünk úgy. Ezeknek a szereplőknek el kell számolniuk minden nap a lelkükben lévő hiányérzettel, egészen addig, amíg ezt be nem töltik. A negyedik fejezet a korábbi háromból következik, ezért nem mesélhetek róla többet, csakhogy tovább építi az univerzum lelkét. Ezek a férfiak érzékenyek, filozofikusak, érzők, követnek el hibákat, és nagyon tudnak szeretni. Ez teszi nagyon érvényessé és működővé az egész szöveget.

Kedvenc részem: Szóval két idézetet írtam ki a moly.hu-n a Szólíts a nevedenből. Az egyik az apa beszéde, a másik pedig ez:

Azt hittem, értem, miért esküszik mindenki a Sant’Eustachio kávéjára, vagy talán csak szerettem volna azt hinni, hogy értem, noha biztos nem voltam benne. Még azt sem tudtam biztosan, ízlik-e valójában. talán mások sem, de nem akartak kilógni a sorból, így lelkesen hangoztatták, hogy nem élhetnek a Sant’Eustachio kávéja nélkül.

És benne van ez a Találj rám!-ban. A kávézó Samuel és Elio kedvence lesz, és Elio egyszer csak azért szakított egy lánnyal, mert nem tartotta különlegesnek ott a kávét. És a Sant’Eustachio kávézó egyébként is nagyon különleges hely lesz Elio számára, mert itt ismerkedik meg azzal a városi értelmiségi polgári léttel, ami annyira Rómába vonzotta. És én ezt nagyon-nagyon-nagyon szerettem. :)

Végezetül nem tudom kinek lehet a Szólíts a neveden folytatását ajánlani. Azt hiszem a legtöbben, akik már olvasták a Szólíts a nevedent úgyis elolvassák ezt. Talán azoknak ajánlom itt a végén különösen, akik hozzám hasonlóan féltek, hogy nem lesz jó. Nos, nekik azt üzenem, hogy de, jó lett, olvassák bátran!

André Aciman: Találj rám!
Atheneaum, 2019
296 oldal
Így olvastam: 3 nap alatt. Az első fejezetet két hosszabb ülésben, mert lefárasztott, a vége pedig már sodort és vitt és működött.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran nyomot a komment szekcióban, ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél a következőkről sem lemaradni kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon háttértartalmakért. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less br bátran instagramra.

A következő bejegyzésig pedig ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Cloe Benjamin: A halhatatlanok

2019. október 25. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy különleges könyvről fogok mesélni, amely 2018-ban a megjelenésétől berobbant a nemzetközi sikerlistákra, és nem sokkal a megjelenés után, az idei Könyvfesztiváltól már magyarul is elérhető. És azért különleges ez a könyv, mert nem egyértelműen tűnik sikerkönyvnek, nem használja a megszokott sémákat, sőt, nagyon mást hoz: negyven évet mesél el onnantól kezdve, hogy 1969-ben négy testvér bekopog egy jósnőhöz, és megtudakolják, mikor fognak meghalni. Az életről mesél ez a könyv, és nem ad megmikrózható, előfőzött válaszokat.

covers_539216_1.jpg

A regény elején megismerjük a Gold család nagy egységét. A magyar-lengyel zsidó bevándorló család legfiatalabb tagjait, a szabó Sault és a család összetartásáért felelős Gertie-t, aki korán vált anyává és az egyetemet is fel kellett adnia akkoriban azért, hogy családanya lehessen. Lassan születnek meg a gyerekek. Először Vayra, a szófogadó nagylány, majd Daniel, aki már egy igazi férfi, amikor megismerjük, a rumlis Klara, aki mindig saját utakat keres, és Simon, a gondtalan legkisebb, akire az anyja igazán támaszkodik. Ebben a családban úgy alakul, hogy előre le vannak osztva a szerepek. Vayra és Daniel egyetemre mennek, a zsidó kultúra szerint Daniel venné át a családfő szerepét, Klara valahol kiesne, lázadásból, Simon pedig átveszi az apja szalonját... Persze ez nem volna igazán érdekes, bár Benjamin biztosan ezt is jól meg tudná írni.

A regény prológusában megkapjuk a történetet a Jósnővel 1969-ben. Ekkor Vayra és Daniel kamaszok, Klara és Simon még szinte gyerekek. A prológus után rögtön bele is csapunk Simon életébe az apjuk halálától kezdve. A regény izgalmas felosztású, a négy testvért követjük végig, akik nagyon különböző utakon teljesítik be a sorsukat. Merthogy bár nem beszélnek róla, és nem osztják meg egymással a gondolataikat, ez a jóslat dolgozik bennük. Van olyan karakter, aki azért él belevaló életet, mert rövid életet jósol neki a jósnő, van aki az öregedés meggátolását kutatja, és van, aki menekül a jóslat elől. Ezt én különösen parának találtam, mert nagy paradoxon az, hogyha hiszünk egy jóslatban, amit tehát megvalósul majd a hitünk szerint, akármi történik, akkor elkezdünk ellene tenni, vagy menekülni ellene... Erre már az Oidipusz királynál rájöttem elsősként, és nagyon büszke voltam magamra érte. :D

A regény első részében Simont követjük tehát, és vele fogok különösen hosszan foglalkozni, mert a legfiatalabb testvér bizony melegnek bizonyul. Nagyon fiatalon elsősorban a Klarával való beszélgetéseiből ismerjük meg. Először a nővérének vall a melegségéről, és arról, hogy ezt 10.-es kora óta tudja. Együtt döntenek arról, hogy lelépnek, megszöknek közösen, bár Klara bárhová mehetne, mégis San Fransiscóba, ahol már ebben az időben is könnyebb megélni a melegséget. (Három évvel évvel vagyunk túl a Stonewall után.) És Simon bele is veti magát a meleg életbe. Találkozik bárokkal, drogokkal és szexszel, mindazzal, amit San Francisco egy meleg számára tartogathat 1972-ben. Gyors munkát szerez a Lilu nevű bárban, táncosként, majd beiratkozik egy balettakadémiára is, hogy ott képezze magát. Látszólag persze a tánc csupán kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy ne a nővére nyakán kelljen élnie, azonban ez sokkal többé válik. Önigazolássá. Nagyon ki akar tartani mellette, mert ez nagyon szembe megy a családja értékrendszerével. Azzal a családjával, amitől látszólag csak egy egyszerű buszút, mégis egy hatalmas üvegfal választja el.

Azt választottad, hogy elhagysz bennünket, hát élj együtt ezzel a tudattal.

Simon pedig mindig úgy gondolta, hogy ez nem a neki való élet. Karrier. Ház. Család. Neki nem ezek az értékek fontosak. Ha már egy jósnő rövid életet jósolt neki, ő úgy gondolta, betartja Janis Joplin másik két parancsát is az "Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen és halj meg fiatalon!" mondatból.

Egészen addig jól is halad, amíg meg nem ismerkedik Roberttel a balettcsoportból. Ő lesz Simon barátja, és nagyon hasonló helyzetben élnek. Két gyökértelen, sehová nem tartozó meleg férfi. Szép, ahogy egymásra találnak. Robert vegyesházasságból született, így igazán sem a fehérbőrű sem a fekete társadalomban nem tud érvényesülni. Aztán melegként nem tudott az amerikai fociban, és végül már nehezen illeszkedett be a baletttársulatába és a melegbárok világába is.

Kettejük kapcsolata önmagában is izgalmas, megvannak a működő mechanikák: Simon főzi a kávét, Robert ágyaz meg például, kialakul a baráti társaságuk, és együtt ünnepelnek, mert a melegek nem nagyon szoktak hazamenni a családjukhoz karácsonyozni ebben az időben. És persze izgalmas ez a kapcsolat abban az értelemben is, hogy az LMBT történelem központjában játszódik akkor, amikor az igazi dolgok történnek. Beszámol rendőri túlkapásokról a Stonewall után is, beszél a pride mozgalommá válásáról vagy megemlékezik Harvey Milk haláláról is, amikor a melegbárok zárva tartottak. És korán és baromi erősen tematizálja az AIDS-et is, ami a nyolcvanas évek elején üti fel a fejét, elsősorban a melegek között. Beszél a személyes oldaláról, miközben a tájékoztató mozgalmak működésébe is betekintést kapunk, amik nem tudják nevén nevezni a kórt, mert nincs neve sokáig, csak a melegek rákjaként tartják számon, é polaroid képekkel meg kézzel írt szórólapokkal próbálják felhívni a lakosság figyelmét a veszélyre... Rettenetesen erős és izgalmas történetet kapunk tehát Simonén keresztül, ami rögtön behoz a kötet terébe, csakhogy aztán egy tragikus női sorsot is lássunk rögtön utána.

Klara sorsa szintén nem illeszkedik az otthon, férj, család, gyerekek modellbe, bár próbálkozik. Talán pillanatokig el is hiszi, hogy szerelmes. A nagymamája életét akarja újraélni, aki híres bűvész volt, és a fogával képes volt tartani magát városok felett. Tőle örökölte Klara a nevét, és az azzal járó lázadását. Nagyon izgalmas karakter az övé, mert hamar megtalálta azt, hogy mit is szeretne, de sokáig csak állandó munkahely mellett tehetett érte. Ismerte a társadalmat, általában ismerte az embert, és ez nem csak pozitív tulajdonság az ő esetében. Klara távolodik el legjobban a családjától, és az ő története talán a legtragikusabb is. Vagy legalábbis hozzám ő állt a legközelebb, mint karakter és mint személyiség.

Daniel katonaorvos, akit nyugalmaztak. Az egész életét arra tette fel, hogy nyugodtan élhessen, és ezért néha konfliktusokat is vállal a családtagjaival is. Ő mond ki ítéleteket, és ahogy a zsidó hagyomány is elvárja, ő tölti be a családfő szerepét is az apjuk halála után. Ennek a racionalatiásnak az ellenpólusaként ő őrül bele a leginkább a jóslatba, és erőn felül próbálja megakadályozni az egyre inkább közeledő végzetét.

Vavya, a legkorábban született és legtovább élő testvér nagyon különösen reagál a jóslatra majd a testvéreinek az elvesztésére. Elzárkózik mindentől, az egyetlen szociális tevékenysége az anyja meglátogatása. Egy laborban dolgozik, ahol az öregedés megelőzésének, kitolásának a lehetőségeit kutatják főemlősökön. Ezen túl nem is igazán kapcsolódik a világhoz. A regény folyamán megismerkedik egy férfivel, aki újságíró és a kutatóintézetről szeretne írni, de nem igazán marad szakmai jellegű a kapcsolatuk. Már ha az is volt valaha. Szintén izgalmas történet, amiben végre szóba kerül a jóslat is, és a sokat látott idős anya a véleményét is kifejezi:

Hogy hihettétek el azt a marhaságot?

És végül is sok marhaság van ebben a regényben, amik mind a hit és a mágia valamiféle arányáról beszélnek. A szereplők olyan helyzetekbe keverik magukat, amikből következik a sorsuk, mégis maguktól értetődőek ezek a szituációk, a szereplők személyiségükből, igazi önfelvállalásukról mesél. Nem tudjuk, hogy a sorsról beszélünk-e, a hit erejéről, döntésről, vagy döntések sorozatáról... Nem tudjuk melyik volna jobb. Van, aki próbálja kimaxolni az életét, míg mások egy egész életen át próbálnak meglapulni. Van, akinek lehetőséget és bátorságot adott ez a jóslat, mást pedig legyengített és kiszolgáltatott. Jó szám ez a négy a testvérek között. Sikerült nagyon különböző alternatívákat megmutatni, amik nagyon különlegessé teszik ezt a regényt.

Kedvenc rész: Amikor beszűrődik a történelem a lapok sorai közé, legyen szó, 2001-ről, vagy a meleg történelem nagy eseményeiről. Jó szemtanúkról és hétköznapi emberekről olvasni mindig, de nagyon érzékenyen bánt ezzel a szöveg.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik nyitottak valamire, ami egészen más, mint amit a könyvpiacon megszoktak. Már a regény nyelvhasználata is beszédes, nem szól jól akárkinek. Ajánlom azoknak, akik néha csak úgy elgondolkodnak az életen, és hajlandóak letenni a saját korábbi gondolatait. Ajánlom azoknak, akiket érdekel, milyen különféleképpen lehet élni. Ajánlom azoknak, akik nem csak olvasni szeretnek, hanem új kérdéseket keresni is. Azoknak akik gondolkoztak már azon, tudni szeretnék-e, mikor hallnak meg, és nincs még egyértelmű válaszuk. Ajánlom azoknak, akiknek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Cloe Benjamin: A halhatatlanok
Maxim, Mont Blanc válogatás, 2019
384. oldal
Így olvastam: Lassan, mert baromi szép a nyelve a szövegnek. Egyrészt a négy szereplőnek is változik a beszédmódja, másrészt viszont maga a nyelv is az elbeszélés részévé válik, van benne valami, ami emlékeztet a zsidó misztikára, vagy a filozófia nyelvére, és ezzel is kiemeli a történetet. Nagyon jó volt olvasni, de kellett egy idő, amíg megszokod. Nekem elég volt a prológus, utána vitt Simon története, de ezt melegként szinte mondanom sem kell.

 Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Maxim Kiadónak a bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésed, megjegyzésed volna, keress bátran komment szekcióban, ha nem szeretnél a következő bejegyzésről sem lemaradni, katinst a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Moesko Péter: Megyünk haza

2019. október 10. - Szilvió

Halihó,

ma egy különleges könyvről hoztam nektek értékelést: Moesko Péter debütkötetéről fogok mesélni. Moesko első novellásköte egy izgalmas szöveggyűjtemény, ami idén tavasszal jelent meg, és nagyon sokan nagyon szerették, így én nagyon kíváncsi voltam már rá. Örülök, hogy a hónap elején végre nekem is sikerült beszereznem, és meglepődtem, amikor kiderült, több meleg, leszbikus témát is felhozó szöveget tartalmaz. Szóval hamar rájöttem, hogy nem csak szórakozásból kell olvasnom ezt a kötetet, hanem dolgom is van vele. Most ezt láthatjátok:

megyunk_haza.JPG

Moesko Péter novelláskötete a hazatérést járja körül. Olyan karaktereket mozgat, akiknek dolguk van a gyökereikkel, otthonukkal, szüleikkel, nagyszüleikkel. A mozgat persze túlzás. Leírják a szövegek ezeket a karaktereket. Ránagyít azokra a kis dolgokra, amiken egy kapcsolat valóban múlhat. Rögtön az első novellában a szülő segít, hogy valamennyire valóra váljon az, amire a gyermeke vágyik, majd egy olyan novellában találjuk magunkat, ahol az idős szülőnek gondozásra van szüksége ahhoz, hogy hogy otthon maradjon. A harmadik történetben egy meleg fiú és egy meleg apa kapcsolatába tekinthetünk be, akik lassan hidegülnek el egymástól. De tovább olvasva belátást nyerünk még, a teljesség igénye nélkül, egy szellemi fogyatékos srác mindennapjaiba és otthonkrízisébe, másutt egy olyan férfi életébe, aki külföldön vállalt munkát és próbált boldogulni a családja nélkül, vagy egy leszbikus lányról is olvashatunk, aki képtelen szembenézni az anyja kicsinyességeivel és földhözragadtságával. A kötet utolsó főszeplője pedig már elszökik otthonról.

Nagyon izgalmas narratívát vet fel ez a kötetben szereplő szövegek köré. A kötetet önmagában szervezi az, hogy minden novella a "Mindenhol jó, de legjobb otthon" mondat mögé néz be, és állít téziseket vele szemben. Nagyon erősen egy elsőgenerációs-értelmiségi hang ez, akinek tanultan kell szembenéznie mindazzal, amit otthon tapasztal. Ugyanakkor a kötetet szervezi egyfajta nehézség is. A kötet második felében aktívabbak a szereplők, nem csak kiszolgáltatottak, de ha ki is tudnak lépni a szövegvilág kitettségéből, leginkább csak  hiányt hagynak maguk után. Egyfajta izgalmas játék, hogy a kötet első darabjának gyermekszereplője még beszélget az édesanyjával, és együtt lépik át a család küszöbét, addig az utolsó főszereplő, aki idősebb kamasz, már kiszökik otthonról, és nem is az ajtót használja.

A kötet sok szempontból reflektál a minket körülvevő gyűlöletre, az egyik novellában egy bevándorló hátterű szereplő segít a főhősön, amit az anya nem néz jó szemmel, az utolsó előtti szövegben pedig valószínűleg antiszemitizmust sejthetünk, a szövegben meg nem jelenő, de a történéseknek ma is középpontjában álló férfi mögött. Izgalmas kérdéseket vet fel a novella a generációkon át örökölt és átadott traumákról, ami megint egy fontos és releváns kérdés.

És ezek a novellák nem akarnak egyértelmű választ adni vagy értékelni. A leírás szándékával szólnak generációkról. Nagyon egyértelmű, amikor anya-gyerek, vagy nagyszülő-gyerek síkon történik valami a szövegben, de a testvérek is általában nagyon idősebben, a testvér gyerekei pedig nagyon fiatalnak vannak ábrázolva, például a Bontás című novellában. De persze ez szinte nem jelent semmit. A fiatalok éppúgy követik az apjukat, ahogy azt megszoktuk vidéken. Az igazi különbség mindig a főhős és a többiek között van. Két novellában pedig LMBT főhősöket találunk:

A szél című novella egy anya-lánya kapcsolat mögé tekint, ahol a lány gyermeket szeretne, beültetéssel, mert nincs senkije, és ha lenne sem férfi lenne. A főhős tele van frusztrációval már attól, hogy az anyjával kell beszéljen, és ahogy a szövegben egyre közelebb kerülünk az asszonyhoz, ezt egyre jobban értjük. Nem gonosz persze, csak elmaradott, egyszerű asszony, aki most repül először, fél az araboktól, és a lánya nem mer neki előbújni. Nagyon ismerős és emberi történetet visz a szerző végig ebből a helyzetből egy egészen valószínűtlen megoldásig.

Eggyel bonyolultabb a helyzet a Leginkább szükséged című novellában, ahol először egy apa-fia nyaralást látunk, majd egy meleg apát, aki összeveszik a gyermekével, mert nem tudja megmagyarázni, hogy miért feküdt össze egy nővel korábban, és miért tartotta meg a gyermeküket, pláne, miért házasodtak össze. Ekkor már együtt élnek. Az apa, az apa barátja, és a fiú, egy családként. A fiú is meleg, és most van túl élete első szakításán. Persze az apa ezt is a barátjától tudja meg. A novella leginkább az apa szembenézéséről szól. Arról, hogy próbálta betakargatni a saját megválaszolatlan kérdéseit. Nagyon igyekezett őket besöpörni a szőnyeg alá, csak már felpúposodott tőle a szőnyeg, és a tévét sem lehet tőle igazán látni...

Nagyon kemény kötet Moesko Péteré. Emberien hoz közel minket olyan szituációkhoz, amik távol állnak az emberségtől, de nem feketék ezek a szövegek. Nem akar távol tartani az eseményektől, ahogy ezt egy ilyen novelláskötettől elvárnánk. Lehetünk empatikusak is, sőt. A nyelv megadja a fogódzót minden szereplő felé. Könnyű olvasni a szöveget, olvasmányosak a mondatok, de lehet, hogy érdemes megállni a novellák között. Aztán továbbolvasni, mindenképpen.

Ma pedig még érdemes neki drukkolni, mert a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében ma átadják a Margó-dijat, fiatal, tehetséges elsőkötetes prózaírók számára, és Moesko Péter is a jelöltek között. Nagyon megérdemelné.

Kedvenc részem: Egyrészt A szél, másrészt a Bontás. Nyilván ezt a pszichológusommal kellene inkább megbeszélnem, de mindkettő olyan novella, amelyik a családdal való szembenézést járja körül egy külföldre került, értelmiségi szemszögből. És ez nekem nagyon ismerős volt, bár itthon élek. Egy picit Rorschach-tesztnek éreztem ezeket a novellákat, és nálam nagyon betaláltak. Értettem. Érteni véltem.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a novellákat, és azoknak, akik ismerkednének a kortárs szépirodalommal, mert az olvasmányos nyelve és nagyon pontosan gondolkodik a világról. És persze ajánlom gyakorlott szépirodalom olvasóknak, és mindenkinek, akinek meghozta a kedvét a bejegyzésem. :)

Moesko Péter: Megyünk haza
Szépmesterek Alapítvány, Műút-könyvek, 2019
96. oldal
Így olvastam: Jaj, nagyon vártam ezt a könyvet, szóval egy nap alatt simán el tudtam olvasni. Egyébként sincs száz oldal, és olvastatja magát. Szerettem, fogom még olvasni.

Ennyi lett volna ez a bejegyzés. Nagyon drukkolok a Megyünk hazának Margón, és nagyon örülök, hogy végre sikerült elolvasnom, és különösen örülök, hogy a blogon is tudtam róla mesélni. :)

Ha kérdésetek és megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

Alice Walker: Kedves Jóisten / Bíborszín

2019. szeptember 11. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régi, de most újra felfedezett klasszikusról fogok beszélni, amit először 1987-ben adtak ki magyarul, az angol megjelenés után 5 évvel. A könyv akkor nagy sikernek örvendett, Steven Spielberg rendezte az adaptációját, Whoopi Goldberg játszotta a főszerepet, és az USA-beli dél egy fontos filmjévé vált. A könyv másodvirágzását a feminizmus új törekvései, a kisebbségi helyzetekben élő nők hangjának megszólaltatása hozta el. Emma Watson szerint a könyv a világirodalom tíz legfontosabb nőregényeinek egyike, és bár nem szeretem azt, ha hírességek akarnak egy szöveget kanonizálni, ebben az esetben Emma Watsonnak azt hiszem igazat kell adnom.

kedves_joisten.jpg

A regény négy nagyon különböző afroamerikai nő életutat mutat be a dél valóságában. Olyan történeteket, amiket nem szokás elmesélni, mert nem szépek. És ennek egy különleges megszólalásformát, a levélregényt választotta a szerző, hogy egy nagyon személyes sorson keresztül érezzük mindazt, ami történik. Ez a regény levelekből áll. Levelekből a Jóistenhez egy olyan néger lánytól, akinek az egyetlen vigasza, hogy ki tudja betűzni: JÓISTEN. Levelek egy lányról, akinek sem jogi, sem szexuális önrendelkezése nincs. Egy csúnya és buta lányról, aki helytelenül ír, tájnyelvien és élőbeszédszerűen, mert nem járhatott iskolába, rendben kellett tartania a háztartást.

Ez a lány, Celie, akinek nagyon sokáig neve sincs a regényben, végtelenül kihasznált. Fenntart anyja halála után egy háztartást, az apja folyamatosan megerőszakolja, majd a vérfertőzött aktusokból született gyermekeket elveszi tőle. Úgy tud megházasodni, hogyha jár hozzá a tehén is, de férjével nem lesznek megesküdve, csak a házat cserélik ki Celie alól, amit takarítania kell, és új feladatként az özvegy férje gyermekeire kell vigyáznia. Mert asszony a férjének igazából a gyermekek mellé kell, és Celie jó cseléd, tiszta házat tart. A férje megcsalja. Másba szerelmes, Shug Averybe, akiről még lesz szó a bejegyzésben. Veri Celie-t és a földön is dolgoztatja, a nő mégsem érez dühöt, mert neki azt nem lehet.

És neki nem lehet semmit. Vagyis hát semmi olyat, ami identitást ad neki. A templomban nőket néz meg, ő maga is vonzódik Shug Averyhez, de sokáig nem válik identitássá a leszbikussága sem. És nem is rajta múlik, hogy identitássá válik-e valaha. A szexet nem élvezi, felnőttként is felvilágosításra szorul, de az első valódi szexuális kapcsolódás és érzékeny érintés egy nőtől rendkívül felszabadítóan hat rá. Mert ő csak segítséggel tud felszabadulni. A szó sok értelmében.

A szó szintén sok értelmében felszabadultságot és igazi identitást Celie a szabad Shug Avery megjelenésével kap. Shug egy fekete énekesnő, aki gint iszik és mások férjét csábítja el. Celie férje szerelmes belé, mindig is az volt, és ez a szerelem kölcsönös. Shug az egyetlen karakter a könyvben, aki az idősödő férfire hatni képes. Shug egyszerre egy gyenge karakter, aki fél attól, hogy nem tartják szépnek, egyszerre erős forradalmi nő, aki méltósággal tűri, ahogy a pap kiprédikálja, a szülei megtagadják és elveszik tőle a gyerekeit, és egyszerre érzékeny bohém. Egy olyan nő, aki tisztába van a testével és szexusával. Tudja, hogy kell neki a férfi, mert ki kell élnie rajtuk magát, miközben ő maga is:

néha úgy beszél és viselkedik, mint egy férfi.

Rajta keresztül oldódik fel ez a macsó dél. Ő ad kiugrási lehetőséget, akár mintát, akár konkrét esélyt az itt élő nőknek, azonban, és ezt nem hallgatja el, ez az út rögös és a társadalommal szemben vezet.

A regény megtört szereplője Sofia, Celie neveltfiának a felesége, aki egész életében harcolt a bátyai ellen. Megtanult ütni és megtanult kitartani is. Ő szerelemből házasodott be ebbe a családba, és egy más család képét tárta Celie elé. Ők szeretetben éltek, az első elcsattant pofon után pedig visszaütött. Mert erős nő volt, a férfimunkát is el tudta végezni, és úgy érzi, harcolt már eleget a férfiak ellen. Ő fogalmazza meg a regényben elsőként Celienek, hogy a nőknek össze kellene tartaniuk, de Celienek az önrendelkezés ekkora mértéke sem volt járható. Sofia sorsa azt mutatja meg egyrészt, hogy milyen színesbőrű-fehérbőrű szereplehetőségek vannak még a délen. Sofia függetlenségére való igényét még nem tudta megélni, és megtört sorsának az a tanulsága, hogy a fekete nő meghunyászkodó és szolgálatkész legyen, mint amilyen Celie.

A regény negyedik, de a többitől lényegesen különváló szálát Nettie, Celie húga hozza, aki több nőiségében való megalázás után Afrikába kerül misszionáriusként. Nettie ezen utazás közben tudja meg, hogy Afrikában is feketék élnek, a történet Nettie megismerésén keresztül mutatja be azt, ahogy az őseiket rabszolgakereskedők Amerikába viszik hajókon, és vele együtt lepődünk meg azon, hogy feketék is nyomnak el feketéket, miközben a teljes fekete társadalom ki van szolgáltatva a gyarmatosító gumitermesztőknek és útépítőknek.

Az afrikai fekete társadalom további szintre emeli, de semmi esetre sem relativizálja a nők elnyomását. Az afrikai feketék meglepődnek, amikor fekete nő misszionáriusok is érkeznek hozzájuk, mert az ő társadalmukban a lányok nem tanulhatnak. A lányokból kvázi szolgaként élő feleségük lesz, és ha szerencséjük van, a törzsfőnök feleségei lesznek, ami a legnagyobb nők által megszerezhető kegynek számít. A női testet a nővé váláskor rituálisan megcsonkítják illetve arctetoválással rondítják el. És ezeket a szokásokat csak azért tartják, mert mindig is így tartották, dacára annak, hogy a legtöbb nő ezen erőszakkal vesz részt. Az író könyvhétre kiadott regényében egy ebben a regényben megismert, stigmával élő néger lány történetét meséli el.

És végezetül beszélnünk kell még, tényleg csak pár szóban, a regény hitéről. Celie úgy képzeli az istent, mint aki az utolsó remény kis cérnáját tartja és akadályokat görget Celie elé, a regény végén viszont van két fontos meglátása a regénynek. Egyrészt az, hogy ha Isten szeret minket, akkor azt akarja, hogy boldogok legyünk... Jó ez még nem annyira izgalmas, de ez: Ha isten fehérnek és férfinak képzeljük el, akkor nem hallgatja meg a néger nők imáit. És én azt hiszem erről szól ez az egész regény.

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, mert ez tényleg fontos regény. Nagyon erős tablóját mutatja a kemény dél női szereplehetőségeknek. Mutat egyfajta kitörési mintát, és megmutatja, hogyan változnak a következő nőgenerációk lehetőségei. Megmutatja a családot, amiben szinte mindig bármi megtörténhet. És megmutatja Celie-t, aki sokáig nem tudja, hogy élhetne másmilyen életet. Ahogy kezdtem is, ez nem egy szép történet, még akkor sem, ha jókor van vége. De ez egy fontos történet, amiről sokat kell olvasnunk, mert még sok mindent meg kell értenünk.

Kedvenc rész: Amikor ülnek a verandán ketten, akik szerelmesek Shug Averybe. Az fontos.

Alice Walker: Kedves Jóisten
Európa, 1987
256 oldal

Alice Walker: Bíborszín
Európa, 2018
344 oldal

Így olvastam: Néhány napba telt. Több üléssel. Pedig könnyen olvasható, csak felkapom a vizet néha. És vannak pontok, ahol nem is kötnek le igazán, és ilyenkor le kell tenni egy picit, mert ez a könyv megéri a figyelmet, és megérdemel egy figyelmes olvasót.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok a könyvet, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet. Én hamarosan igyekszem a következő poszttal. Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. :)

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Patrick Ness: Mi, hétköznapi halandók

2019. augusztus 29. - Szilvió

Sziasztok,

a mai értékelésben a kedvenc szerzőm legújabb regényéről fogok mesélni, ami rólunk szól. Rólunk, akiknek nincs igazán dolga a világ megmentésével. Akiket nem választottak varázslóvá, és akiknek nincs világmegváltó küldetésük. A muglikról, akik érzik, hogy valami nincs rendben a világunkkal, de azt is tudják, hogy ezzel nincs teendőjük. Patrick Ness most ír egy regényt a mellékszereplőkről, aminek a hátterében, mindegy mellesleg, megmentik a világot, megint.

mi.jpg

Patrick Ness zseni. Tudom, hogy unalmas ezzel kezdeni, de már csak két olyan könyv van a magyar piacon, amit nem olvastam tőle, és eddig mindenét nagyon imádtam. Alapvető élményem vele kapcsolatban, hogy az általunk megtapasztalt, megtapasztalható világot forgatja majd állítja meg egy rendkívül váratlan ponton, és ez ebben a regényben sincs másként. Mégsem épít most klasszikus értelemben egy másik világot. Most a mi tapasztalatainkból, és az ifjúsági irodalom kliséiből merít. A főszereplők végzős gimnazisták, akik előtt lassan kinyílik a világ és akiknek megvannak a maguk sajátos, későkamaszos problémáik. A főszereplők egy baráti kört alkotnak, és egy srác, Mikey szemszögéből, gondolataiból olvashatjuk a regényt.

Mikey egy jó narrátor, figyelmes, és ismeri a közeget, amiről mesél hiszen az a legjobb barátaiból és a családtagjaiból áll. A regény kezdetén a nővérével Mellel, és a barátaikkal Hennával és Jareddel ülnek kint a réten, és egy különös fényjelenség után ők látják utoljára élve a nemsokára holtan megtalált indie srácot. És majdhogynem pusztán ennyire a résztvevőik ők a cselekményeknek.

A kisvárost, ahol élnek, minden generációban el akarja pusztítani valamiféle földöntúli jelenség, amit az indie srácok minden alkalommal legyőznek. De azért van, hogy felrobbantják az iskolát. Ez a regény világában természetes. És ez nagyon furcsa. Hogy nem kezdenek el kérdezősködni, utánajárni, hanem tudják a helyüket, és amennyire csak lehet, ki akarják ebből húzni magukat. Hiszen ez nem is az ő dolguk, hanem az indie srácoké. És ezek leosztott szerepek. A másik nagyon izgalmas felvetése a regénynek, hogy van valami Öt legenda szerű ezekben a támadásokban, mert a felnőttek nem hisznek abban, hogy a halálesetek mögött bármilyen transzcendens entitás állna, pedig az ő korukban is megvoltak ezek a transzcendens jelenségek, amelyekre külön-külön talán még emlékeznek is, de a kollektív tudat nem őrzi ennek a felidézhető emlékeit.

Ebben a tekintetben tehát értelmezhetjük ezt a támadást, ami jelen esetben a halhatatlanok támadása egyfajta generációs élménynek, egy nagy metaforának, ami a gyermek lét mesei világát, és a felnőtt lét realitását mossa össze. Különösen érdekes, hogy ennek a metraforának az áldozatai a külön szubkultúrát alkotó indiek, akik nem vegyülnek és nem illeszthetőek be egyértelműen a társadalomba. Izgalmas felvetés lehet, hogy a most észlelt halhatatlanok vajon mennyiben reflektálnak a most felnövő "egyszer élünk, de akkor nagyon" címkével ellátott generációra, miért támadnak erősebben a korábbi vámpíroknál például, és hogy miért lehet az iskola minden generációban elpusztítva. Ezek persze csak felvetések, nem szeretnék kéretlen (és nem tanult) pszichológusként beszélni erről, de jó volna ezekről nálam okosabbaktól olvasni.

Mert, ha ezen olvasatok valamelyikén elgondolkozunk, újra kell gondolnunk azt, hogy miért a mellékszereplők a főszereplők. Hogy míg minden fejezet elején elmondja a szerző pár sorban, hogy mi történik a regény cselekményével párhuzamosan zajló kvázi fantasy világban a világ megmentése érdekében, addig mi majdhogynem egy klasszikus ifjúságit kapunk, minimálisra szorított átfedéssel a két cselekményszál között.
Mert ők csak srácok, akik túl akarják élni ezt a világvégét is, és ha már úgy van, érettségizni, elballagni és egyetemre menni sem volna rossz.

4bl.gif

Mikey és Mel egy olyan családból jönnek, ahol az apa alkoholista, az anya pedig a karrierjét egyengeti a regény cselekményén át zajló szenátori kampányában. Mel korábban evészavarral küzdött, és néha most sem eszik, de Mikey figyel rá. Mikey kényszeres, folyamatosan megszámol dolgokat, és gyakran nem tud kiszállni rutinszerű cselekményekből, mint amilyen például a kézmosás. És szorong. Szorong azon, hogy mi lesz velük. Mi lesz a barátaival, és hogy mi lesz vele, a társaság legpótolhatóbb, leglényegtelenebb láncszemével, a teherrel, akit egyszer csak elhagyhatnak. Mert ő így látja magát, és nagyon valóságosan vannak leírva a kétségei.

A társaságuk további tagja Henna, aki neve ellenére nem indie, és Mikey úgy érzi szerelmes belé, de megélve kiderül, hogy talán ez mégsem az. A társaság negyedik, legkülöncebb tagja Jared, a regény meleg szereplője, aki amellett, hogy meleg, még negyedisten is, ugyanis a nagymamája a macskaisten, fő hatalma pedig, hogy képes gyógyítani. És persze érkezik egy új srác is, Nathan, akinek a bátyja indie volt és azóta eltűnt.

És persze nem azt akarom kifejezni ezzel a felsorolással, hogy ezek a szituációk unalmasak és üresek volnának, mert erről persze nincs szó egy Patrick Ness szövegben. Ha mégis lesz, elsőként fogok felháborodni. Csak azt mondom, hogy ennek a szövegnek a tétje nem a túlélés, mint a nagy világmegváltás történetekben. Ha mindenáron a túlélés szót szeretnénk használni, akkor a szöveg tétje a felnőtté válás, a felnőttként való továbbélés, a meggyógyulás és a felelősségvállalás. Felelősségvállalás azokkal a dolgokkal szemben, amikért felelősek vagyunk. Önmagunkért, a barátainkért, és igen, vannak, akik a világért.

Kedvenc részem: Amikor Mikey a pszichológusnál és Jareddel beszél a szorongásairól. Egyrészt nagyon ismerős volt számomra, aki szintén a végtelenségig tud szorongani helyzeteken, másrészt egy picit olyan volt, mintha a másik kedvenc ifjúsági szerzőm, Benjamin Alire Sáenz besegített volna a lélek legmélyének a leírásában. És ezt jó elképzelni.

Végezetül pedig ajánlom én is mindenkinek, aki egy könnyű ifjúságit olvasna kimaxolt gondolkodnivalóval. Így ajánlom a Patrick Ness rajongóknak, akiknek persze nem kell ajánlanom, és éppen így a leendő Partick Ness rajongóknak, akik gondolnak valamit a világról, és nagy továbbgondolók. Mert ez a könyv olyan.

Patrick Ness: Mi, hétköznapi halandók
Vivandra, 2019
272 oldal
Így olvastam: Két ötórás buszúton olvastam ki, úgy, hogy mellette olvastam egy nehezebb verseskötetet, amit ezzel pihentettem. Nyelvileg könnyen olvasható, feszültségteli helyeken van vége az egyébként rövidebb fejezeteknek.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet, ha nem szeretnétek lemaradni a következő posztokról, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keressetek facebookon hátértartalmakért, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra,

és semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió