Olvasmányélmények a szivárványon innen

Egy meleg srác olvas

Júniusi summa

2020. június 30. - Szilvió

Sziasztok,

egy szuper klassz szupersűrű hónap van mögöttem, szóval most csupa-csupa jó érzéssel írom nektek ezt a summát. Ami a blogot érinti, 15 könyvet szereztem az elmúlt hónapban, 8 könyvet sikerült elolvasnom, és ez lesz a 11. bejegyzésem. Lazán, de jól mentek a dolgok, gördülékenyen, tényleg szerettem ezt a hónapot. Kezdjük hát summázni:junius_1.JPG

15 könyvvel gazdagodott a polcom:

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok
Krusovszky visszatért az első műfajához, a lírához, és elég menő lírakötetet pakolt össze, bár eddig csak beleolvasni volt időm. A kötete az álom és az ébrenlét határait, a felejtés és a nem emlékezés témáit igyekszik körüljárni, és nagyon várom, hogy legyen időm és motivációm beleveszni figyelmesen egy lírakötetbe, mert biztosan ez lesz a következő.

Paul Auster: 4 3 2 1
Austertől eddig csak rövidebb regényeket olvastam, de nagyon csábít ez a majdnem 800 oldalas monstrum is, szinte azóta, hogy megjelent. A regény annak a lehetőségeit járja körül, hogy mennyire határozzák meg az embert a körülményei, a véletlenek és az emberi döntések. Négy fejlődésregényt olvashatunk, ugyanazét az Archie Fergusonét, és nagyon kíváncsi vagyok rá, miken múlnak Auster szerint a nagy dolgok.

William Golding: A Legyek Uracovers_461134.jpg
Nagyon fura Golding könyve. Azóta tudom, hogy meg akarom venni, mióta láttam az új borítóját, pedig a híre a kamaszkoromban sem volt kisebb vagy érdektelenebb, mint most. Csak valahogy most állt össze. Klasszikus kamaszokról szóló szövegnek tartják, mint a Zabhegyezőt, de A Legyek Ura sokkal direktebben foglalkozik a társadalommal. Egy kamasz csoport hajótörést szenved a második világháború után, és érzik, hogy fel kell épüljön valamiféle államszerű rend. A regény elsősorban ennek a rendnek a kialakulását és a személyiségükben még instabil kamasz szereplőket mutatja be. Ennél biztos vagyok benne, hogy rövidesen olvasni fogom.

Karl Ove Knausgard: Halál (Harcom 1.)
Knausgard és az ő Harcom sorozata az egyik leghangosabb dolog a kortárs világirodalomban, és én az ilyen hangos dolgokat mindig egy kis idővel később olvasom el, és nem is pózból, hanem csak mert szeretem, ha már le van zsongva valami. A sorozat maga a szerző életét meséli el, ami most így nem hangzik túl érdekesen, de mindenki annak tartja, és hát. A Halál az apja életét és a gyermekkorával való leszámolását, elszámolását állítja a középpontba. Érdekel.

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember
Pusztai Virág az egyik tanárom a televíziós műsorkészítő képzésen, és ha jól látom, ez az anyag a doktori disszertációja. Néhány fejezet erejéig már kaptunk betekintést a témába az egyetemi kurzusain, de alapból érdekel ez a tudományterület. A kötet a képi fordulat utáni világról beszél elsősorban a filozófia felől. Annak a kornak a jelenségeit vizsgálja, amit ma élünk. Ha jól sejtem arról fog benne beszélni, hogy hogyan vagyunk képesek mind tudósként, mind emberként együtt élni ezzel a fajta vizuális világgal, és hogy mi hogyan teremtjük, interpretáljuk újra és újra magunkat benne. Kedvelem Pusztai Virágot, kíváncsi vagyok a meglátásaira és a kérdéseire.

Chaim Potok: A nevem Asher Lev
Az egyik egyetemi órámra kellett olvasnom Jirí Langertől a Kilenc kapu című könyvét, amelyben a haszidokról írt, akik ortodox hagyománytartó zsidó közösségek, az Ortodox című könyv kapcsán most sokat beszélnek róluk a könyves közegekben. Jellemzően vidám emberek, sokat táncolnak és egész életükben a tekercseiket bújják. Jirí Langer is egy olyan író volt, akinek ki kellett lépnie a közösségéből ahhoz, hogy alkotni tudjon, hasonló a helyzet Chaim Potok rabbi főhősével, aki pontosan tudja, hogy a vallásos zsidók nem szoktak festeni, sőt, olyan jól festeni, mint ő. A vallásos kultúra és a művészet tere között pedig bátran kigúnyolhat az ember bármit. Egy lelkes, humoros, vicces könyvet várok.

Edward St. Aubyn: Patrick Melrose – Nincs baj – Baj van – Van remény
Edward ST, Aubyn: Patrick Melrose 2. – Ami kell – Végül
Szóval határozottan az az érzésem, hogy nem olvastam még elég drogos könyvet. Pedig de. Csak a drog mellé a könyvekben mindig olyan tök érdekes témák kerülnek, mint a beat, a depresszió vagy éppen az angol arisztokrácia elsatnyulása. A Patrick Melrose sorozatban határozottan az utóbbira kapunk példát. Az öt kisregényből álló, magyarul két kötetben megjelent sorozatban Patrick Melrose életét követjük az apja zsarnokoskodásával teli gyermekkorától a heroinfüggőségéig, majd látjuk, ahogy Patrick családapaként próbál harcolni az apja okozta traumák, és azok az átöröklődése ellen. Több olyan molynak a kedvence ez a könyv, akiket nagyon kedvelek, és nyilvánvalóan én is imádni fogom. A Lírától vettem 1+1 akcióban, mert a Librinél lebeszéltem magam ugyanerről az akcióról egy hónappal korábban, és utáltam is magam érte.

Amy Bloom: Közös titkaink
A könyv Lorena Hickok és Eleanor Rosevelt szerelmi történetét járja körbe. Egyrészt ez egy nagyon izgalmas kötetnek tűnik, hiszen az újságíró és az idealista first lady, akinek például az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát köszönhetjük, kapcsolata mind szakmailag, mind érzelmileg összefonódik. Nyílt titok a Fehérházban, hogy Eleanor és bizalmas tanácsadója között több van barátságnál, Eleanort mégis férje mellett, az ország második asszonyaként végzett emberjogi és nőjogi mozgalmárságáról ismerjük. Én meglepődtem a regény fülszövegét olvasva, kíváncsi vagyok, hogy milyen további meglepetéseket tartogat számomra a könyv.

Balázs Ágnes: Feladó: Fekete Szivárvány
Édesanyja balesete után Zsófi gyanús leveleket kap, amelynek a feladója a Fekete Szivárvány. Feltehetően valamilyen rejtélyt feloldva Zsófi édesapja állhat az ügy mögött, Zsófi pedig nyomozásra indul. Egy kedves barátom ajánlotta, érdekel a roma téma ifjúsági regény reprezentációja, többet nem igazán tudok róla.

Emmi Itarata: A tiltott álmok városa
Két dolog történt az elmúlt hónapban, ami meghatározza egy picit most azt, hogy milyen könyvek kerülnek előrébb az olvasmánylistámon. Az egyik Zsófi szuper videója, amiben LMBT+ könyveket ajánl nektek, és amiben legalább 2 olyan régóta meglévő, még olvasatlan, és egy régóta megvenni tervezett könyv is szerepel, amikről azt gondolom, hogy tök gáz, hogy még mindig nincs róluk tartalmam. A másik dolgot már régóta terveztem, de Zsófi videójának hatására vált valósággá: Megkérdeztem, hogy milyen könyvekről olvasnátok szívesen, és arra kérlek titeket, hogy az oldaldobozok közötti képre kattintva ti is ajánljatok bátran könyveket, amik érdekelnek titeket.

Nadehogy: Miért kellett ez a hosszú felvezető? Mert A tiltott álmok városával a megjelenése óta szemezgetek, de csak Zsófi videójának a hatására maradt meg végre a kosaramban egy-egy akciómustra után. A regény főszereplője Eliana, aki álmot lát egy olyan szigetbéli városban, ahol tilos álmodni. És rettenetesen érdekel, hogy hogyan épül fel ez a diktatúra. Mármint nagyon szerettem a Chaos Walking trilógiát, ahol minden férfinek zaja van, egy ideje a polcomon van a Manmom, ahol szintén az álmodás az egyik fő történettér, az Amatka is egy éve áll már a polcomon, ahol a nyelvet korlátozza egy diktatúra… Érdekelnek az íjmódon felépített világok, és nem értem, miért nem olvastam még el ezeket.

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!
Murakami könyvét már értem, hogy miért nem olvastam el. Mert olvasatlanul vár a polcomon az 1Q84 első része a szerzőtől, és nem szeretem, ha egy szerzőtől több olvasatlan könyvem van. És félek az 1Q84-től, mert egy nagy trilógia nagy tétekkel. Ehelyett most akkor elolvasom ezt. Rövidebb is, egykötetes is, LMBT is, kértétek is. A kötetben K-t követjük, aki szerelmes az egyik diáklány társába, aki viszont egy idősebb üzletasszony miatt lángol. Egy szép történetet várok egymás mellett élő beteljesületlen szerelmekről, és az sem volna rossz, ha megérteném, miért szeretjük annyira Murakamit. Bocsánat, ha a szavaim valakik szerint blaszfémikusak, még nem tudom, hogy mit cselekszem.

Wolfgang Herrndorf: Csikk
Mint ma már említettem, nagyon szeretem a Zabhegyezőt, ezért vannak mind várakozásaim, mind félelmeim azokkal a könyvekkel, amiket úgy reklámoznak, mint az új Zabhegyező. Egyszerűen mindig meg kell keresnem azt, hogy mitől lesz más, mitől lesz ez érdekes számomra, és mivel szintén kértétek, és én is régóta szemezgetek vele, ezért itt is el kellett gondolkodnom. A Csikk egy olyan regény, ami igyekszik megragadni valamit a kelet-németségből. Két berlini kamasz srác elindul egy öreg Ladával, hogy Havasalföldre menjenek Csikk rokonaihoz. Én szoktam szeretni az ilyen road movie-kat, ha tényleg elkapják azt, amikor csak úgy nézzük az utat és beszélünk mindenféléről hangulatot. Ezt mindenképpen várom tőle. És hogy hozza a Zabhegyező minőséget. Ez is olyan könyv, amiről biztosan hamarosan lesz szó.

Max Porter: A bánat egy tollas állat
Érthetetlen, hogy ez a könyv eddig miért nem volt a polcomon, mert a tavaszi megjelenése óta erősen kiabálva hívogat, de még szerencse, hogy nem vettem meg. A szakkollégiummal mi is választhattunk, hogy a tavalyi szépirodalmi szövegek közül melyikek kerüljenek a Libri-díj shortlistjére, és a szavazatunkért cserébe érkezett ez a könyv, és eléggé nagyon örültem neki. A könyv egy rövid elég lírikus gyásztörténet, amiben egy apa és két fiú egy varjú segítségével igyekeznek feldolgozni az édesanyjuk értelmetlen halálát. Nagyon izgalmas a kötet textúrája, kis monológokat tartalmaz, szinte verseket, és bár biztos vagyok benne, hogy egy csomó jelentés elveszett számomra például azért, mert a kötet kapcsán hallottam először Ted Hughesről, mégis egy izgalmas gyászfeldolgozós kötet lett, tele gyönyörű mondatokkal, amiket könnyű érezni.

Péczely Dóra (szerk.): Lehetnék bárki
Épp 2017 tavaszán, amikor elkezdtem jó verseket is írni a Független Mentorhálózat alatt, jelent meg a Szívlapát kortárs költészeti antológia, amiben akkor élő szerzők kamaszok számára is érthető, élvezhető verseit válogatta egybe Péczely Dóra. Most ennek az antológiának jelent meg a kistesvére, a Lehetnék bárki, amiben 30 alatti kortárs szerzők és klasszikus szerzők 30 éves koruknál előbb írt versei jelennek meg. Hatalmas öröm számomra, hogy az antológiában két versem is olvasható, illetve, hogy a kötet címét az egyik versem sora adhatta. Nagyon klassz antológia hihetetlenül izgalmas szerzőkkel, bátran ajánlom nektek is. Amikor megérkezett a példányom egész nap csak lapozgattam, hogy milyen jó versek vannak benne, milyen jó emberektől, és milyen megtisztelő és klassz dolog szerepelni benne.

9 könyvet sikerült az elmúlt hónapban szereznem:

Erwin Mortier: Dadogó dalok könyve
Erwin Mortier édesanyja Alzheimer-kórban szenvedett, és azt olvashatjuk rövid, szabadversszerű kis novellákban, hogy egy anya hogyan veszik el a világban, és a gyermekének hogyan kell megtanulnia másként viszonyulni az anyjához és az őt gondozó apához. Mivel a családom tavalyig szintén együtt élt ugyanezzel a betegséggel, ezért azt mondhatom, hogy nagyon ismerősek voltak a kötet élményei. Látni és lassan megszokni, hogy valaki nincs velünk, keresni magunkon a jeleket és utólag megmagyarázni, megérteni a történeteket, próbálni azt az embert segíteni, aki ott van vele, felkészülni arra, hogy lesz, amikor már mi kevesek leszünk. Egy nagyon érzékeny szöveg, nagyon első kézből mutatja meg a hozzátartozás érzéseit, tétje a szövegnek, hogy ezeket minnél tényszerűbben írja le. Szerintem nem igazán ismert könyv, pedig fontos volna. A téma miatt is, és a megértés miatt is. Mindketten elolvastuk a nővéremmel aztán beszélgettünk egy nagyot. Sokat kaptunk a könyvtől.

Matt Haig: Miért érdemes életben maradni?
Matt Haig az angol ifjúsági és gyerekkönyvpiac egyik népszerű alakja, olyan könyveket jegyez, mint a Ha megáll az idő vagy A fiú, akit karácsonynak hívnak. Ebben a regényben mégsem feltétlenül a fiataloknak szól. A depressziójáról mesél, amit a húszas évei közepén élt át, és közben tele van életerővel és életigenléssel. Elmondja, hogy volt, amikor ő is elindult, hogy megöli magát, de végül nem tette meg az utolsó lépest egy szikla peremén állva, beszél a visszaesésekről, a fájdalomról és a létezni képtelenségről, arról, hogy érezhetjük úgy, hogy mínusz egyen állunk, de nem a halál az egyetlen megoldás, hogy feljöjjünk. És közben tényleg süt minden szavából az élni akarás. Listákba szedi, hogy miért kell életbe maradni, beszél a nehéz dolgokról, a depresszió statisztikájáról, arról, hogy hajlamosak vagyunk mi magunk és a környezetünk is elbagatelizálni. Kemény könyv, de szuper módon kedves és jólelkű az egész. Nem fogja megváltani a világot, de nem is vállalkozik rá. Csak egy picit másként akar rád nézni, és ez sem kis dolog.

Johan Idema: Hogyan legyünk jobb turisták
Johan Idema könyve egy nagyon izgalmas kis darab. Két motivációm volt. Egyrészt most nyáron több ilyen hátizsákos városban lézengős kis nyaralást tervezek, másrészt pedig Eberhard Staub: Az élő város című könyvében azt mondja, hogy a városi ember is olyan, mint a turista, hiszen hátizsákkal mászkál, van nála víz meg szendvics, és fotókat is készít. Alapvetően kábé úgy vagyok turista, ahogy Idema képzeli, tömegközlekedem keresztül a városokon, keresem a peremkerületeket és az azokban rejlő szépséget, ott vásárolok, ahol az emberek általában, gyűjtök emlékeket, mégis jó visszacsatolás volt, hogy Idema ezt tartja a jobb turistaságnak. Én úgy érzem, hogy lassabb, a pillanatban élőbb, de mindenképpen jó így.

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Nádasdy kiadta az első prózakötetét a születésnapomon. A melegségről ír benne, hogy milyen volt a ’60-as, ’70-es, 80-as években. Kedves, mesélős, tanulságos könyv ez, nyilvánvaló volt, hogy odáig meg vissza leszek érte. Itt írtam róla.

Selma Lagerlöf: Amikor én kislány voltam
A Nils Holgersson mesék írójának szép gyerekkora volt egy vidéki kisbirtokos gyermekeként. A könyvéből megismerjük a közeli családokat, a nevelőnőket, és végig követjük azt, ahogy az eltökélt kislányból lassan író lesz. A regény idején túl is majd az első nő, aki irodalmi Nobel-díjat kap. Kedves könyv, jó hangulatokat kap el, egy délután alatt olvastam ki pihenésképpen.

Molnár Gál Péter: Coming out
MGP a rendszerváltás előtti színházi élet megkerülhetetlen kritikusa volt, akiről 2004-ben kiderült, III/III.-as ügynök volt, akit a homoszexualitásával zsarolva szerveztek be. Akkor megírta a végül be nem fejezett, meg nem szerkesztett válaszát, amely csak most most a Magvető Tények és Tanúk sorozatában jelent meg. Itt írtam róla.

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Jeanette Winterson az angolszász kortárs irodalom egyik nagy, kedvelt feminista alakja. A Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? pedig a szerző egy későbbi regénye, amiben már a pályájára is visszatekint. Amikor először olvastam a könyvet 16-17 évesen, akkor elsősorban arról szólt, hogy egy kamasz lány próbál valahogy élni azután, hogy az a nevelőanyja elutasította. Ma már egyszerre szól erről és közéleti érzékenységről, amit tizenhat évesen nem is igazán érthettem, mert az igazán az elmúlt pár évben ragadt rám. Beszél a vallásos neveléséről, de nem állítja be ezt a témát sem direkt ellenségesen, tematizálja a munkáséletet és az elsőgenerációs értelmiségiségét, nyilván baloldalian, és közben tényleg csak azt próbálja feldolgozni, hogy hogyan hangozhatott el a címben szereplő mondat.

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa kötete nem csak a címe miatt érdemli meg a figyelmünket, hanem azért is, mert jó novellákat tartalmaz. A nyelvhasználata kevésben tér el a fiatal kortárs magyar prózanyelvtől, gesztusaiban is elsősorban elidegenedik, hősei menekülnek egyfajta valóságból, melyek válsága egyébként a teljes társadalmat is érinti. Előkerül a migráció, az ökológiai krízis, de mindezek személyes síkokon, történeteken keresztül maradnak velünk. Izgalmas szövegek, nem forradalmiak, nem mások, mint amiket a fiatal prózánál látunk, bár elég menőn többször olvasunk állati nézőpontból történeteket, de  a szövegek mindenképpen kellemesek, alaposak és jók.

Max Porter: A bánat egy tollas állat
(Fent már írtam róla)

Nézzük az év elején belőtt kategóriák szerint:

Nonfiction: Miért érdemes életben maradni?, Hogyan legyünk jobb turisták, Coming out, Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Megismerni a várost: Hogyan legyünk jobb turisták
Nem angol/magyar anyanyelvű szövegek: Dadogó dalok könyve (belga), Hogyan legyünk jobb turisták (holland)
Kortárs magyar széppróza: A szakállas Neptun, Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Régóta meglévő LMBT könyvek: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
LMBT könyvek: A szakállas Neptun, Coming out, Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Blogoltam is:

Ez ebben a hónapban a tizenegyedik bejegyzés, ami kifejezetten örömteli dolog számomra. Annak is örülök, hogy a pontosan tervezett posztok jókor jöttek: Tényleg a hónap első napjaiban érkezett az 1 és 6, és sikerült tartani a pontosan három hetet a két kibeszélős poszt között, amire a továbbiakban is nagyon szeretnék figyelni. De ne szaladjunk ennyire előre.

Június 3-én érkezett az 1 és 6, a betervezettek közül 3 könyvet olvastam el, de nem is erőltettem, a három maradék könyv is menni fog majd, mert tényleg érdekelnek, csak nem akartam erőltetni. Ezt követően érkezett az első Kibeszélős, amelyben a blogon található bejegyzéstípusokról meséltem. Hogy mik voltak velük a szándékaim, és hogy hogyan alakultak át az évek alatt. Az első értékelésem Sara Collins: Frannie Langton vallomásai című könyvéről szólt (az alternatív fülszöveget itt, az értékelést itt találod). A következő bejegyzésről már volt szó ma, arra kértelek benne titeket, hogy ajánljatok nekem könyvet. Aztán érkezett a hónapom nagyon várt olvasmányáról az értékelés: Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun című novelláskötetéről írtam (alternatív fülszöveg itt, értékelés itt). A második Kibeszélősben arról írtam, hogy miért kellene visszavenni a buzi szót. Index kiemeléssel és hatalmas komment cunamival trónól most a legolvasottabb bejegyzések között, és megdőlt vele az eddigi napi látogatottsági rekordom. Az utolsó értékelés Molnár Gál Péter: Coming out című önéletírásáról szólt (alternatív fülszöveg itt, értékelés itt), és ez pedig hát a 11. bejegyzés.

Szóval ez volt. Örülök ennek a hónapnak, tényleg sikerültnek érzem. A június, és ha már itt tartunk, az augusztus nem tudom, hogy hogyan fog alakulni, mert most táborozom, aztán pedig nagyon ritkán leszek térerő közelében, de szeretnék blogolni, bízom benne, hogy megtalálom majd a módját. :) Még az is lehet, hogy egyszerűen csak lesz hálózat otthon (bár eddig nem volt, de hátha ezt megoldotta az online oktatás helyzete). Tényleg meglátjuk.

Mindenesetre, ha nem szeretnétek lemaradni a következő tartalmakról sem, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Molnár Gál Péter: Coming out

2020. június 28. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Molnár Gál Péterről és a Coming out című önéletrajzi kötetéről fogok nektek mesélni. És ez mindenképpen fura számomra. Én már az a generáció vagyok, akinek az MGP rövidítés már nem igazán mond semmit, hiszen nem éltem a rendszerváltáskor, 2004-ben pedig, amikor Molnár Gál Péter ügynökmúltja nyilvánosságra került, még csak 7 éves voltam. Az a generáció vagyok, aki viszonyul valahogy az ügynökmúltakhoz, de nem érzi ennek már igazán a súlyát, csak tudja, hogy ez egy fontos dolog. Mégis azt gondolom, hogy van mondani, mesélni valóm erről a kötetről, de ha valaki olyan emberek véleményére is kíváncsi, akiknek valóban jelent valamit a III/III-as ügynök múlt és ismeri MGP munkáját, azoknak hagyok lent a bejegyzés végi szövegdobozban majd további linkeket. co.JPG

Molnár Gál Péter a rendszerváltás előtti színházi kritika egyik legvitatottabb, ugyanakkor minden kétséget kizáróan az egyik legelismertebb alakja. Kortárs színészek úgy nyilatkoztak róla, hogy vérbe mártott tollal írt, sok kárt okozott a kritikáival, tudták, hogy bizony elfogult, például azokkal a darabokkal szemben, amelyekben a felesége Ronyec Mária is játszott, mégis minden szavának súlya volt, figyelmet szenteltek neki. A rendszerváltás előtt MGP a Népszabadság kulturális szerkesztőségének egyik nagy alakja volt, neve vitatott, de erős lábakon álló intézménnyé vált az évek alatt.

Éppen ezért szólt hangosan, amikor 2004-ben fény derült ügynökmúltjára, miszerint Luzsnyánszky Róbert néven III/III ügynökként jelentéseket tett a színházi elitről és annak a működéséről. Azt mondhatjuk, hogy a közhangulat több évtizedes feszültsége robbant rá Molnár Gál Péterre. Egyszerre vitatták mindazt, amit írt, emberi és szakmai méltóságát is megkérdőjelezték, ismét téma volt Latinovits Zoltán öngyilkossága és MGP kritikája a színészről, miközben ekkor még érezhetően sajgott az ügynökakták további titkosításának sebe is a társadalomban.

Akkor MGP csak annyit nyilatkozott kioktató hangnemben, hogy ha ma fenyegetnék meg börtönnel a homoszexualitása miatt, akkor most is aláírná a saját beszervezését. A botrány után kezdett el dolgozni Coming out című emlékiratán, hogy az olvasó betekintést nyerjen a diktatúra színházi életébe, a homoszexuális férfi világba és az ember ügynök múltjába. A szöveg a szerző 2011-es haláláig nem készült el teljesen, ahogy a szerkesztők többször is jelzik, vannak megszerkesztetlen mondatok (ebből talán 2-3 feltűnőbb darabot találtam), és téves, nem visszaellenőrzött adatok, amelyeket az alapos lábjegyzetek és a hosszú névmutató javít ki vagy pontosít. A kötet most, tavasszal, a Magvető Kiadó múltfeldolgozással foglalkozó Tények és Tanúk sorozatában jelent meg, és három ilyen hosszú bekezdésnyi felvezető után ideje végre beszélni a könyvről.

Amikor ránézünk a tartalomjegyzékre, láthatjuk, hogy egy öt fejezetől álló könyvet kapunk, ám ezek a fejezetek összeérnek. Minden fejezet egy adott téma köré szerveződik, ugyanakkor a kötet fő kérdése kapcsán óhatatlanul van átfedés a témák között.

Kinyitva a kötetet a rövid előszó után azonnal a függeléknél találjuk magunkat. Persze nem véletlenül. Molnár Gál Péter dramaturgként végzett és dolgozott, így nyilván pontosan tudta, hogy ha az ügynökmúltjáról általában elítélően beszélő, őt személyében és munkásságában sértő írásokat közöl, akkor óhatatlanul kialakul valamiféle szimpátia, az őt kritizálókkal szembeni tartás az olvasóban. Másrészt azzal, hogy a fügelék a cikkekkel és a kis magyarázataival előre került, azt is kifejezi, hogy ez is erősen a szöveg része, el kell olvasnod, át kell magad rajta verekedned. Nem csak úgy, függelék módjára.

Az első tematikus fejezetben hosszabb-rövidebb anekdotákat kapunk, amin keresztül megértjük a kort, amelybe a hányattatott színházkritikus születni és létezni kényszerült. Televíziós műsorszerkesztés közben látjuk őt, és megismerünk néhány tipikus karaktert, a társalgási lap párthűsége és nem képessége miatt kinevezett főszerkesztőjét, vagy egy felszolgálót, aki jelent, néha azokat a badarságokat is, amiket a fülébe ültetnek.

A következő fejezetben a homoszexualitás tematizálódik. A magánügye, ami közüggyé vált, hiszen mint írta, az közigazgatási következményekkel is járt. Ebben a fejezetben beszél arról, hogyan ismerkedett meg más melegekkel, színházban, korzózva, külföldi színházi- és filmfesztiválokon, valamint ebben a fejezetben olvashatunk a beszervezéséről is.

A színházpolitika témája köré szerveződik a negyedik fejezet. Működés közben látjuk a diktatúrát, annak kultúráját, színházát és színházi kritikáját, és mindez az ötödik fejezetben csúcsosodik ki, ahol a maga színházi kritikusságát igyekszik megmérni, hogy aztán összefoglalja az egész kötetet. Amit egy névtelen kommentelő a kritikáiról ír ékezetek nélkül, az igaz erre az életrajzi könyvre is:

A kritikait is az utobbi evekben nem kritikanak neveztem, magamban, hanem „szinhazrol szolo irasnak” – sokszor nem a szo hagyomanyos ertelmeben vett kritikak (az mi?), hanem remek esszek, stilusgyakorlatok

Mivel mind a korrajz, mind a melegség, mind a színházi kritikussága, mind az ügynöksége nagy hangsúlyokat kap, azt gondolom érdemes úgy vizsgálni a kötetet, hogy kiderüljön, melyikről mit gondol.

MGP aktív éveiben diktatúra volt, amely a saját lágyságát és könnyűségét, már szinte szabadságát hirdette, mégis az élet minden területén kontrolálni szerette volna a polgárait. És miért is volna más a kultúrában ez. Azt mondhatjuk, hogy ez az a kor, amikor mindenki szem a láncban, a házmesterek, akik persze minden kornak a házmesterei, és a kávéházi asztalok körüli ügynökök kora ez, ahol az volt a legnagyobb imádság, hogy

Adjon az isten nekem olyan besúgót, aki azt jelenti, amit én mondtam.

A szerző bátran mondja a kötet elején, hogy ő nyugodt volt, hiszen pontosan tudta, hogy ha a párt nem akarja, neki úgysem eshet baja, ha pedig a párt akarja, úgyis baj fogja érni, és mint a csehovi puska, ez a mondat is óhatatlanul elsül majd, jóval az utolsó felvonás előtt. Az emberek egyszerre kedélyesek a diktatúra kapcsán, kinevetik azt, szórakoznak azzal, akivel lehet, de már az is elégtételt jelenthet, ha csak köszöntik az ügynököt is az eszpresszóba belépve.

Nem fülelt. Nem szólt bele. Nem szólt hozzánk semmit. Csak ült ott az állambiztonság szobraként. Emlékeztetett rá, mennyire ellenőrizhetetlen szabadságban beszélgethetünk egymással.

Ugyanakkor művészek dolgoztak ebben a közegben. Olyanok is, akik megvívták a maguk függetlenségi harcukat, és persze olyanok is, akik meghozták a maguk kompromisszumait. Molnár Gál külön kiemeli, hogy legkevésbé a cenzúra volt nagy hatással a színházi életre, bár ő maga is írja, hogy valahogy minden darab, minden író és minden színházi gesztus lehetett gyanús.

Mégis a kultúra legnagyobb kártevőinek azokat tartja, akik behízelgéssel és farokcsóválással igyekeztek eredményt elérni, hiszek ők elfogadták a másféle kultúra játékszabályait, kiszolgálták a rendszert és újratermelték azt a saját terükben. Acél György vezetése pedig békét akart a kultúrában, így igyekezett mindenkit megvenni, akit érdemes volt. Nem azt, akit lehetett, hanem akit érdemes volt, ahogy azt MGP is kiemeli.

Éppen ettől lesz érdekes az a nyílt gyűlölet, amit 2004-ben az ügynökmúltja nyilvánosságra kerülése után Molnár Gál Péter kap. Hosszan idézi a függellékben a Blikk egykori írását, amelyhez képest vet fel majd további kérdéseket a függellék további része, illetve a teljes könyv is:

Hiszen, ha ő az elnyomó rendszer oldalán állt, semmilyen joga nem volt, hogy a művészet mezején egyáltalán megvesse bakancsos lábait. Művészetről, színházról csak az írhat, aki szereti, sőt imádja, aki azért él, a színházért, a művészetért. Csak ilyen alapon fordulhat elő, hogy mind a nézők, mind a művészek, mind pedig a szerkesztők megbíznak benne olyan szinten, hogy olvassák, amiket ír. Így, hogy kiderült, MGP az elnyomók cinkosa volt, egyben az is kiderült, hogy mindaz, amit írt és mondott, semmilyen tekintetben nem volt érdemes arra, hogy az emberek olvassák, és komolyan vegyék.

Egy sajtótermék szavazásra vitte MGP ügyét, és a megkérdezettek 31%-a mondta azt, hogy a szerző többet soha sehol ne publikáljon, miközben más nagyvonalú fórum bejegyzés írók felteszik a kérdést: Van-e Magyarországon olyan ember, aki Molnár Gálnál többet tudna a színházról.

Sokak szemében ugyanakkor ez a végtelen tájékozottságra épülő életmű egy pillanatok alatt dőlt össze. Ha a kriktikus ugyanis a párt embere volt, akkor felmerül a kérdés, hogy mikor ír meggyőződésből és mikor feladatól, miközben összeolvasva a jelentéseit és a kritikáit pontosan láthatjuk, hogy mindig arról írt, ami őt érdekli ebben az egészben.

Egy színházeszményt képviselt és kért számon a színházon kritikáiban, és bízott benne, hogy a jelentésének a kivonatai akár egy picit is számítanak a kultúrában, miközben egyre többsör telefonált maga Acél György a Népszabadság szerkesztőségébe egy-egy kritika után arról érdeklődve, hogy azt a tetűt, kirúgták-e már.

Profi színházat kért minden alkalommal számon, sokszor tényleg vértől tocsogó tollal. Az az egyik álomszínházáról így ír:

Utolsó végvári vitézként őrzi a műveltséget, formaérzékenységet, a művészettörténeti tudást és a viselettörténeti ajánlásokat.

Kérdésként merült fel, hogy írhat-e valaki 2004-ben, akinek ilyen elvárásai voltak a színházról, de mérlegelnie kellett egy egymás mellett élő, de egymás ellen ható kényszert. Meg kellett mérnie, mi elviselhető és képviselhető. Ne értsük félre. Molnár Gál Péter tudja, hogy nem helyes az, amit tett, annak ellenére is, hogy ha tehetné újra megtenné. 2004-ben nem gondolták őt áldozatnak, hiszen akkor lett volna áldozat, ha nemet mond, és nem alkuszik meg.

De persze nem akart megalkudni sem. A szerkesztők nem véletlenül választották ezt a három mondatot a borító hátuljára:

Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani.

Minden a történetben előkerülő tisztről megtudjuk azt is, hogyan lehet kijátszani. Van olyan, aki vonalas ember, az életét a legutóbbi párthatározatok mozgatták, aminek a kereteit Molnár Gál az MSZMP központi lapjának munkatársaként ő maga is igen jól ismert. Másokkal fecsegett. Olyanokkal, akikre azért bízták, mert otthonosan mozogtak a színházi közegben, de a fecsegés igyekezett a lehető legüresebb maradni, hiszen

Színházról fecsegni más, mint színházról referálni a titkosszolgálatnak.

És hogy akkor miért nem vállalta mégis ezeket a fecsegéseket a rendszerváltáskor? A kérdés a kötetben is felmerül. Persze nem titkolja el, hogy lapulni szeretett volna, hátha megússza, hiszen nehéz egy olyan dologgal előállni, amit az ember legjobb barátai, vagy az akkor már nem élt felesége sem tudott. Ugyanakkor vállalja a saját szavait:

 Csak azt mondtam, amit gondoltam. Csak azt mondtam el, amit leírtam az újságba is, vagy leírthattam volna, ha átmegy a szerkesztőségi szűrőn. Azt írtam, amit gondoltam, és csak azt gondoltam, amit írtam. A szabadságát belül hordja az ember.

És az utolsó mondatot akkor is idéztem volna, ha nem sikerül ilyen jól beillesztenem, mert az az igazság, hogy állati izgalmas, ahogy egy diktatúrában egy zsarolással beszervezett ember beszél a szabadságról. Akár mint szellemi szabadságról, amelyről eddig olvashatunk, akár a megtűrt homoszexualitás adta szabadságával.

A könyv egyik legviccesebb jelenete az, amikor Béla bácsi arról beszél, hogy titokban meleg évtizedek óta, és nem lehet neki elmondani, hogy mindenki rajta és a homoszexualitásán nevet. És ez persze fanyar humor, de a diktatúra sem édes. Molnár Gál azt mondja itt döntötte el, hogy ő nem akarja, hogy gúny tárgya legyen, ezért kvázi mindenki tudott a melegségéről, miközben saját bevallása szerint szerelemből és véletlenül sem konspirációból vette el Ronyec Máriát. Hülyeség is lett volna, mert tudta, hogy sosem volt titok a melegsége.

És ezzel játszi könnyedséggel válik azonnal beszervezhetővé, aminek  a történetet a maga teljes abszurditásában mesélte el. Kiderül belőle, hogy ha a hatalomnak valakire szüksége van, akkor azt megszerzi. Megrendezték azt az alkalmat, amivel zsarolni lehetett. Bár az 1961-es törvények szerint a homoszexualitás már nem büntetendő, mégis kiskorú megrontásáért és közszeméremsértés miatt akár 10 év büntetéssel is sújthatják, miközben csak vittek hozzá egy fiút, akit a belügy hosszas megfigyelés után választott ki. Érezzük a helyzet sajátos kelet-európaiságát, amikor MGP megjegyzi, ha a fiút ő megrontotta, hát akkor sokadjára rontották meg, vagy amikor azt firtatja, hogy a saját hálószobájából sikerült közszemérmet sértenie a 180 cm magasban lévő ablakkal:

Ha valaki nagyon meg akar botránkozni, mint a viccbéli öregasszony, akkor a konyhaasztalt az ablakhoz kell tolni, és rátenni a hokedlit, csak úgy lát be fölháborodni.

Ugyanakkor látjuk a melegségnek azt a romantikus k-európai voltát, amit a Kéjpartban vagy A szakállas Neptunban láthatunk. Megismerjük a Vén Diófát, ahol folyamatosak a rendőri razziák, találkozunk színészekkel és meleg barátokkal, színházi vendégjátékok vagy filmfesztiválok alkalmán nagyon elborult történetekkel, és közben, amikor behozzák a legutóbbi kalandodat, mint egy csomó történetben, itt is kiderül:

Ismerem, csak a nevét nem tudtam.

Én viszont megjegyeztem MGP nevét és monogramját. Egy életre. És az van, hogy szimpatikus lett az elmúlt 370 oldalban. Azt írták sokan erről a könyvről, hogy nem az a klasszikus magyarázkodás, önbevallás ez a könyv, amire számítunk, de közben így is baromi hiteles maradt, sőt. Utálom ezt a szót, de ha tényleg olyan alkotó volt, amilyennek tartották és tartja magát a kötet alapján, akkor csak így maradt legitim mindaz, amit képvisel. Szerettem ezt a könyvet, mert tényleg egy kornak a tanúja szólal meg benne, aki nagyon különc, de izgalmas nézőpontból mutatja a korát.

A színikritika nem közfelkiáltásos véleménykinyilvánítás. Nem elégíthet ki népszavazásnyi egyetértést.

MGP sem ilyen ebben a könyvben. És jól magyarázza ez az idézet a könyv végén mindazt, amit elmondott. Nem véletlenül az utolsó történetben van ez a két mondat.

Összegezve tehát egy izgalmas, más olvasmányélményt kaptam, mint amit szoktam és amit vártam. Egy elvei mellett kitartó, érzékeny szerzőről van szó, aki képes több tíz oldalon keresztül is érdekes dolgokat mondani a Hamletről, és nyilvánvalóan telis-tele van történetekkel, amik még elbeszélésre érdemesek, vagy azok lettek volna. Szerettem, megbarátkoztam ezzel az emberrel, tetszett a humora.

Kedvenc részem: Most éppen nagyon átgondolás alatt van a Hamlet dráma bennem (Március óta ez időről időre előkerül a blogon, érthetetlen, hogy hogyan.), ezért nagyon tetszett az a rész, amikor arról ír, hogy Hamlet, Horatio, Rosencrantz és Guildenstern végülis egy iskolába jártak, ugyanazt a nevelést kapták, és mégis mennyire más karakterek lettek. De tetszett az is, amikor arról beszél, hogy mennyire nem feltétlenül jelent további romlást, ha két király váltja egymást… A Hamlet tele van csodálatos lehetőségekkel, és szerettem, hogy ez a könyv tovább nyitotta számomra.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel valami a regényvilágon túl. Akik érdeklődnek a színház és a színháztörténet iránt, és akik olvasnának valami nagyon okosat. Meg persze azoknak, akiknek ez az értékelés felkeltette a figyelmüket.

Molnár Gál Péter: Coming out
Magvető, 2020, Tények és Tanúk
441 oldal
Így olvastam: Pár nap alatt, kellemesen olvasható kis sztorizgató fejezetekből áll, de érezhetően tényanyag, nem szépirodalmi szöveg, kevésbé gördülékeny.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.
A dilemmát jobban értők, megélők írták: Fáy Miklós, Kovács Bálint, Sándor Zsuzsanna

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. A következő bejegyzésben már a summával jövök.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Kibeszélős #7: Ideje beszélnünk a buzi szóról!

2020. június 26. - Szilvió

Sziasztok,

nagyon sok barátommal nagyon sokat beszélgetek arról, hogy miért gondolom azt, hogy a buzi szó alkalmas vagy alkalmas lehet arra, hogy azt meleg férfiakra használják. Én magam hiszek abban, hogy a szavakat vissza kell vennünk, és azzal a társadalommal kell foglalkoznunk, amely a szavakat használja, mégis nyitott volnék arra, hogy erről a témáról valódi érveket és ellenérveket olvassak, ütköztessek, de ezt nem nagyon kapom meg, pedig azt hiszem errefelé vezet a teljes elfogadás útja. Ha mást gondolsz, az tök rendben van, akár beszélgessünk is a kérdésről, sőt, de légyszi ez egymás véleményének a tiszteltben tartása mellett tegyük.kibeszelos.png

Kezdjük rögtön az elején:

Ki a buzi?

Buzi az a rohadt szemétláda, aki beállt elénk a sorba. Aki folyamatosan apróval fizet, akinek vissza kell szaladnia, mi meg várjuk őt. Buzi a főnökünk, sőt, köcsög, mert tíz perccel a munkaidőnk vége előtt adott egy tíz perces feladatot.

Buzi lehet mindenki, akit nem tartunk jó embernek, de persze elsősorban a férfiak. Nem gondoljuk, hogy azt a seggtúró rohadékot, aki nem enged minket előzni a főúton, otthon tényleg a vele azonos nemű partnere várja. Egyáltalán kiről gondoljuk azt, hogy azonos nemű pár várja otthon? Képzelj el egy férfit és egy nőt. Na, őket ebben a heteronormatív világban biztosan az ellenkező nemű partnere várja otthon. Főleg a férfiakat, merthát mégiscsak a nők várnak.

És persze feminizmus van, de mégis így gondolkodunk. A buzi pedig férfi. Mert a buzi nő, az nem is olyan rossz dolog, főleg, ha van róluk felvétel.

Játsszunk: Ha valaki mondjuk ugyanabban a sorban, ahol beálltak eléd hangosan buzizik, és az ott lévő gyereked megkérdezi, hogy mi az a buzi, akkor mit fogsz mondani? Azt, hogy az a buzi, aki beállt eléd a sorba és gonosz, vagy azt, hogy hát az olyan bácsi, aki a fiúkat szereti? Melyik volna igaz, és melyik alapján értené meg a gyereked, hogy miért mond ilyeneket a bácsi?

Mit mond el ez a buziságról?

Azt, hogy buzinak lenni rossz. Ha buzi vagyok gonosz vagyok. Deviáns. Aki beáll emberek elé a sorba. És persze tudjuk, akkor is, ha nem minden buzizáskor gondoljuk végig, hogy a buzi szó, az azt jelenti, hogy meleg. És minden, amit a melegségről gondolunk, az pont annyira rossz lesz.

Elmondok egy velünk élő példát, hogy érthetőbb legyen. Az elmúlt öt évben néha-néha jelentek meg cikkek migránsozó gyerekekről, akik az iskolai szünetekben nem buzizták, nem hülyézték, hanem migránsozták egymást. Hogy miért tették ezt? Mert azt hallották mindenkitől, hogy migránsnak lenni rossz, hiszen ők gonoszok: Letapossák a veteményest, elveszik a munkánkat, és nem fogadják el magukról, pedig mennyire, hogy így van: ők kevesebbet érnek. Így alakulnak ki az ilyen szavaink.

Mit mondd el ez a társadalomról?

Azt, hogy a nyelvhasználatával is képes kifejezni, hogy valamit rossz dolognak tart. És azt gondolja, melegnek lenni rossz dolog. Deviáns. Nem normális. Melegnek lenni egy olyan címke, amit szívesen adunk a nekünk nem szimpatikus embereknek. Akárcsak a fogyatékkal élő, a roma, a menekült, a szexmunkás jelzőket.

Akkor erre miért nem megoldás az, hogyha a buzi helyett a meleg szót használjuk?

Mert nem a nyelvhasználattal van a problémánk. A nyelvhasználat csak az el nem fogadásnak az egyik tünete. Azt gondolom, hogy nem lehet az a célunk, hogy a közösségünket mindenki LMBTGIA+ közösségnek nevezze, az azonos nemű partnerét szerető férfit pedig melegnek. A célunk az volna, hogy a társadalom elfogadja a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex, aszexuális embereket, nevezzük őket akárhogy is.

Csak hogy aktuálisak legyünk. Az USA-beli társadalmi egyenlőtlenségeket sem oldotta meg az, hogy ma már senkinek nem jutna eszébe bántás szándéka nélkül használni a néger szót. Továbbra is maradt egy szó arra, ha egy színesbőrű állampolgárt valaki meg akar bántani, és ki akarja fejezni, hogy bár a jog mást mond, ő maga nem hisz a kettejük egyenjogúságában. És nem feltétlenül gondolom azt, hogy lehet társadalmi egyenlőségről beszélni addig, amíg ez a szó nem tisztázódik. Egyszerűen elég egyszer elmondani ahhoz, hogy egy egész közösség ne érezze magát egyenlőnek.

Éppen ezért azt gondolom, hogy politikailag korrekt beszédmód konzerválja ezt a problémát. Az esélyét sem engedi meg annak, hogy 1.) valaki ne bántó szándékkal használja ezeket a szavakat, 2.) kiderüljön, hogy valaki bántót gondol rólam. Megjegyzem ugyanezt gondolom a holokauszttagadásról. Hogy jobb, ha tudjuk, hogy valaki így gondolkozik, mert azt tudjuk kezelni. A tabu csak elfed. Olyan dolgokat is, amikkel igenis volna dolgunk.

Másrészt azzal, hogy szavakat ilyen kimondhatatlan szónak tartunk, még pont nem kezeltük a lényeget. A nyelvtudomány az eufemizmus taposómalmának nevezi azt a jelenséget, amikor egy-egy szónak egy szépített (eufemizált) alakja az élőbeszéd része lesz, a korábbi szó pedig vagy kiveszik (például a nővér szó korábbi megfelelője kiveszett), vagy tabuizálódik.

A hülye szó régen nem volt tabusítva. Nem volt szitokszó. Azt jelentette, amit ma a fogyatékkal élő. A fogyatékkal élő szót pedig a fogyatékos helyett használjuk, mert a Juliska is tudja az oviban, hogy a fogyi, a foggyos, a fogyatékos, az az, aki elveszi a játékát, odaül a helyére vagy épp elállja a helyez a mászóka elől. És persze ezt nem az integrált óvodarendszerben teszi.

És míg mi minden otthont (vegyük észre, hogy ezt a szót az intézet helyett használjuk) újra és újra átkeresztelünk mert az eufemizmus taposómalma tette a dolgát, közel semmit nem tettünk azért, hogy elfogadjuk azt az embert, aki a fogyatékosságával igyekszik teljes életet élni.

Akkor?

A Büszkeség és bányászélet a kedvenc mozgalmi, aktivista filmem. Van egy párbeszéd benne:

Joe Bromley (miután az újságban lehoznak róluk, melegekről és a bányászsztrájkról egy durvább cikket): Perverznek hívnak minket!
Mark: Bromley, valami fontosat meg kell tanulnod. Emelje fel a kezét mindenki, akit hívtak már így korábban! {Mindenki felemeli a kezét} Van egy régi és tiszteletreméltó hagyománya a meleg közösségnek, ami régóta segít a bajban: ha valaki sértő nevet aggat rád, (…) elfogadod és a sajátoddá téve használod.

Tök kevesen tudják, de a queer szót, ami a melegmozgalomnak és a genderkutatásoknak is a legalapvetőbb kifejezése, korábban pejoratívan használták. Körülíróan a melegekre. Azt jelentette, hogy furcsa, különös, más. Ugye, mi Magyarországon is mások vagyunk, akiknek küzdenivalójuk van a másságukkal. Ismerjük ezt. Ne kérdezd a Pistit nőügyekről, tudod, ő olyan… furcsa.

Csak az 1980-as években került vissza a mozgalomhoz ez a szó a tudomány és az aktivizmus kemény munkájára. Döntés volt, hogy nem akarnak műszót arra, amire van igazi.

Azért beszélgetek erről sokat a barátaimmal, mert mindig szóbakerül valahogy. Buzizom magam, beszélgetünk a buzilobbiról, egy-egy slam poetry szövegről, bármiről, bárhogyan. És szerintem ez volna a lényeg.

Harvey Milk óta közhely, hogy hívd fel az ismerőseidet, mondd el nekik, hogy meleg vagy, és ezzel szerzel egy embert az ügyünknek. Mert hogy onnantól te leszel a meleg, és nem az, aki beáll elé a sorba. Azt hiszem a buzi szónak is így kellene elvennünk az élét. Attól, hogy megbeszéljük emberekkel, akik hiába kedvelnek minket, néha akár ki is csúszhat az a szó. Ha a buzi én vagyok, én, akit kedvel, akkor már nem fogja másra használni. Tényleg nem.

Mert tudni fogja, hogy azt jelenti, hogy meleg. És hogy a melegséggel nincsen semmi baj.

És akkor mostantól önfeledten buzizzunk, mert elolvastam ezt a cikket?

Ne, nyilván ne. Mert nem mindenki olvasta ezt a cikket. Jó, nem, ne ezért ne buzizz, csak okosan. Ha van egy meleg ismerősöd, szerintem néhány együtt töltött óra után tudni fogod, hogy nála lehet-e. Én azt tapasztalom tényleg többévnyi beszélgetéssel a hátam mögött, hogy azért általában lehet. Okosan. És ez nem azt jelenti, hogy lépkedj tojáshéjon, hanem azt, hogy ne bántó szándékkal használd ezt a szót.

Mert szavak nem lehetnek önmagában bántóak. De a szándékok gyakran azok.

Egy kedves cigány aktivista ismerősöm mondta még nagyon régen: Nem az a kérdés, hogy büdös cigány, vagy büdös roma, hanem hogy büdös-e.

Én csak ennyit szerettem volna.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha az elhangzottakkal vagy bármi mással kapcsolatban kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban a megfelelő stílusban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni Molnár Gál Péter Coming out című könyvével.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a nemrég létrehozott, de ritkábban használt személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a múlt hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő bejegyzésben találkozunk, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Molnár Gál Péter: Coming out

2020. június 22. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy rövid ajánló típusú bejegyzést hozok egy a blogtól egészen szokatlan könyvről. Régóta szemezek ugyanis a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatával, amelynek fő tétje a múlt feldolgozása életrajzokon és életinterjúkon keresztül. Nemrég jelent meg például ebben a sorozatban Radnóti Sándor esztéta, filozófus memoárja, de Réz Pál vagy Orbán Ottó is kapott egy-egy kötetet az életinterjújukkal, de Rajk László, Bertók László vagy épp Vajda Mihály köré is szerveződött egy-egy anyag. És akkor ezek csak az engem legjobban érdeklő kötetek.

Mégis az van, hogy sokáig nem mertem belevágni a sorozatba, mert nagyon komolyak a borítói, nagy nevek írtak hozzá, valamennyire idegenkedtem tőle. Aztán jött a hír, hogy Molnár Gál Péter, egykori színházkritikus eddig nem közölt életrajzát is hozzák, és akkor én már tudtam, hogy ezen a ponton el kell kezdenem a sorozatot. Mutatom, hogy miért. Először, tudjátok, csak egy kis ajánlóban, aztán napokon belül érkezik majd az értékelés is:

covers_594645.jpgMolnár Gál Péternek a szekrénye tele volt titkokkal. A Kádár-rendszer vitriolos tollú színházikritikusa 2004 után kezdte el megírni az emlékiratát, amelynek középpontjában az abban az évben nyilvánosságra került ügynökmúltja áll.

MGP haláláig nem jelentette meg a botrány után megkezdett írását, szerkesztését is félbehagyta, a néhol pontatlan emlékiratot most mégis olvashatjuk, a Magvető Kiadó a Tények és Tanúk sorozatában 2020 tavaszán alapos lábjegyzetekkel és névmutatóval ellátva közli. Az öt fejezeben az olvasó betekintést nyer a Kádár-kori színházi élet kulisszái mögé és a napilapok kultúra rovatának szerkesztőségeibe. Működés közben láthatjuk Aczél György kultúrában működő diktatúráját, miközben mindvégig csak egy férfi beszél, aki gondol valamit színházról és kultúráról, és akit a homoszexualitásával fenyegetve beszerveznek, III/III-as ügynökként tett jelentéseket. Az elbeszélő pedig ebből nem bán semmit, és a jelentéseiből sem igazán szégyell semmit. Ahogy a jelentéseket 2004-ben sajtó alá rendező Fonyódi Péter nyilatkozta:

Azért nem volt aggályom, mert semmi olyat nem írt, ami durván bántotta volna azokat, akikről írt, egyszerű, megmaradt színikritikusnak.

Hamarosan érkezik róla az értékelésem!

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

2020. június 17. - Szilvió

Sziasztok,

ma egy olyan friss könyvről fogok nektek mesélni, ami jókor talált meg. Éppen akkor, amikor úgy éreztem, nincs szükségem könyvre, hanem csak egy filmet akarok. Egyetlen szerencsétlen filmet, ami egy picit is rólam és a kríziseimről szól, de nem szupernépszerű. Végül egy német-osztrák filmet sikerült találnom (Aus der Haut, 2015) nehezen, pedig fizetni is hajlandó lettem volna. Aztán pedig jött ez a könyv, és ez visszavonhatatlanul rólam szólt. Meg a kríziseimről. És ez nagyon üdítő volt. a_szakallas_neptun.JPG

Nádasdy Ádám sokakkal együtt számomra is egy kulturális ikon. Szeretem a költészetét, ami a legújabb Jól láthatóan lógok itt címet viselő kötetében is meg tudott újulni. Szeretem, ahogy gondolkozik, legyen szó versekről, nyelvről vagy akár pont a melegségéről (a melegségével foglalkozó tárcáinak a kötetéről, A vastagbőrű mimózáról itt írtam). Szeretem, hogy polgári, mert jól áll a nagypolgári attitűdjének az, hogy titkokról beszél és hogy kimond dolgokat, tisztáz helyzeteket. Nádasdy új műfajban jelent meg 73 évesen. Novellákon keresztül beszél a melegségről és a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekről. De ez ne tévesszen meg senkit. Ugyanazt csinálja, amit eddig: Beszél, szeretettel.

Ja, képzeld, még nem is mondtam.

- mondja Nádasdy hőse az első mondatban, aztán Nádasdy is mesélni kezd.

A 12 novellát tartalmazó kötetben nagyon különböző hősöket találunk. A kis leválasztott cselédszoba albérlőjétől középiskolás fiatalokon át önálló egzisztenciával rendelkező értelmiségiig vagy New Yorkban élő, néha hazautazó, a tapasztalatait csak egyes szám első személyben elmesélő férfiig mindenkivel találkozhatunk, akikkel érdemes találkozni.

A kötet talán fő szervező elve, hogy az identitáskrízisektől eljutunk egészen az életszervezésig. Az első novellában két szinte ártatlan kamaszt látunk, akik a rakparton néha egymáshoz érnek és esténként bemásznak egymás ablakán. Ők még keresik azt a módot, ahogy beszélhetnének kettejükről és megélhetnék a kapcsolatukat. Egyikük ódzkodik a buziság szótól, hiszen tudja, hogy a lányokat kell nézni, mert hát, ugye, őket kell, és tudja, hogy két fiú között nem lehet életre elegendő bármi is:

Különben is vedd már tudomásul, hogy két fiú között nincs olyan, hogy szerelem. Folyton ezzel jössz. Szerelem! Ahhoz egy fiú kell meg egy lány. Jó, parancsolj, akkor most melyikünk a lány?

A második novella hősei még mindig keresik a maguk útját a szexualitáson keresztül, a novella igazi tétje a bátortalanság egy szókimondásokkal teli világban. Ahogy haladunk a köteteben egyre inkább az elmondhatóság és a titok tematizálódik, olyan kapcsolatokat látunk, ahol már nem az első szerelmüket vagy viszonyukat gyepálják a szereplők, míg a végén már egy potenciális család képét látjuk magunk előtt. Az utolsó novella két hőse már akár alkalmas arra, hogy egymáshoz csiszolódjanak.

Persze ez az ív nem ennyire didaktikus, hiszen Nádasdy nem kevesebbet vállal, mint hogy körbevezet minket a rendszerváltás utáni meleg életen. És nem turistaként vezet minket, hanem mint aki tényleg meg akarja mutatni a mindennapokat.

Megismerjük a füstös meleg kocsmák öreg törzsvendégét, aki picit már a berendezés része, valami véletlen oknál fogva mégis mindent tudnak a világról, amit tudni érdemes, elkezdjük átlátni a meleg férfiak A-B kategóriáit, ezzel megcáfolva azt, hogy az internet által vált húspiaccá a társkeresés, de látunk értelmiségi meleget, aki a biztosan kitartott és talán szeretett egyetemista szeretőjét viszi Bécsbe, vagy látunk egyedül álló férfit, aki a szeretőjével beszél meg személyes dolgokat, hiszen egyébként egyedül van.

A kötetben olvasható novellákban a kapcsolatokon túl is széttartó szociális kapcsolatok látunk. Olyan családokat, amikben lehetetlen együtt karácsonyozni, olyanokat, akiknek nem lehet mesélni arról, hogy esetleg ketten élünk valakivel, és látunk elfogadó, vagy csak mindent tudó nagynéiniket, nő rokonokat, nekünk drukkoló szomszédokat, de egy novellában egy exkluzívra sikerült egyetemi KISZ kirándulásra is elmegyünk.

A széttartó tapasztatok helyszínei általában Budapesthez kötődnek, de járunk New Yorkban, Londonban, Rómában és a szívemnek elmondhatatlanul kedves Szegeden. Amerikába kell élnünk a nyolcvanas években, hogy olyan szomszédokkal éljünk, akik drukkolnak nekem és az exemnek. Csak Londonban mutathatja meg a rendőr merre is van a meleg kocsma. Nyugaton hallunk először nyíltan az AIDS-ről. És közben a magyar meleg csak igyekszik:

Nagyon remélte, hogy nem látszik rajta a szocializmus.

Az utazó, világjáró vagy akár csak a saját életükben kerengő karakterek közül vannak ugyan, akik inkább csak testiséget keresnek, de többségük mégis javíthatatlanul romantikus. Nádasdy azt mondta egyszer Szegeden, hogy a meleg férfiak többsége nem nőtte ki a kamasz szerelmet, és ez a történetekben is látszik. A címadó novella hősét csalódottan látjuk egy szobor előtt Rómában, ahová egy ígéretes szerelem után utazott, az első novella hőse a férfi kapcsolatban keresi társát, a Londonba utazó Gay-za (Imádom.) vár valakit:

Én is várok valakire! Tudod, szívem, mi mindnyájan várunk valakire, haha!

Amikor 2016-ban dedikáltattam Nádasdyval A vastagbőrű mimózát, azt mondta, biztosan egy nagyon helyes Szilveszter nevű srácnak viszem ajándékba a könyvet. Picit ilyen ez a könyv is, kedves, meleg, szeretettel teli. Akkor azt mondtam neki, hogy nem sajnos, mert ha így állna a helyzet, akkor két könyvet vittem volna. És most ez a könyv is olyan, amit nagyon el tudnék vinni két példányban.

És nem csak ebben a nagypolgári, finom, érzékeny gesztusokkal teliségtől lett vitathatatlanul Nádasdys ez a könyv, mint amilyen ez:

Két jóbarát így nem hallgat. Így csak egy pár hallgat.

vagy ez:

nincs szomorúbb, mint egy öreg transzvesztita férfiruhában

Hanem attól is, ahogy beszél a melegségről. A meleg közösségben akárkivel beszélek, tudjuk róla, hogy ő nem LMBT, hanem egy közönséges buzi. Ezt ő mondja magáról, így. És ez a kötet is ilyen. Vannak szereplők, akik köcsögnek becézik egymást, és ezzel kioltják az élét a szitoknak. Ugyanígy, amikor a sokat emlegetett első novella hős az identitását keresi, a buzi szóhoz talál. Én alapvetően tök támogatom a buzi szó visszafoglalását (erről például kellene írnom egy kibeszélős posztot), és értem Nádasdy törekvéseit is, és klassz, hogy olyan környezetben vetette fel ezeket a problémákat, ahol azok hitelesek, hiszen a múlt század második felében még nem igazán forgott közszájon a meleg szó, és nem feltétlenül identitást, hanem szexuális preferenciát jelentettet. Nem fogtok meglepődni, ha azt mondom, hogy ezt is tematizálja az első novella, ugye?

Nem tudom, hogy miért, de féltem ettől a könyvtől. Pedig tudtam, hogy Nádasdy nem ír dohszagúan, de mégis féltem, hogy az lesz. Féltem, hogy inkább egy letűnt világról fog beszélni, és hogy nem fog igazat mondani. Nem direkt, de az emlékek csalnak és az utókor egyébként is romantizál. Szerencsére egyik félelmem megalapozatlanabbnak bizonyult, mint a másik. Nádasdy mesélt, és rólam is beszélt. Könnyen bele tudtam helyezkedni a főszereplők kríziseibe és apró-cseprő ügyeibe. Olyan szituációk voltak, amiket ismerek vagy akár ismerhetnék. Emberi ez a novelláskötet, de hát rengetek féle ember van. És ez a könyv megmutatta.

Azt mondja, szépek vagyunk így négyen, és nagyon különbözőek. Mutassuk meg Neptunnak, hányféle emberfaj van.

Kedvenc részem: Egyrészt mondatok tetszettek. Mert Nádasdy szépen ír. Birtokában van a nyelv. Ezért igyekeztem sok idézetet hozni. Másrészt nagyon megkapott a KISZ kirándulásos novella, taxizással, erkölccsel, párttal, fiúkkal, lányokkal, párokkal, kis konfliktusokkal. Abból a novellából szívesen olvastam volna még. A második novellának pedig zseniális volt az aurája. Az angol-magyar diskurzus és Helga túlhangsúlyozott, de valójában értelmetlen kisnemesi származása, és az egész történet:

De ők élvezték, az angolt is meg a pózolást is, szabadságíze volt, más dolgokat lehetett angolul mondani, mint magyarul, más súlya volt a témáknak.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami kedveset, de kétségtelenül érvényeset szeretnének olvasni. Akik szeretik Nádasdyt, azoknak nem kell, de azért mégiscsak nekik is. Akik lassú dolgokat olvasnánk lényegtelen dolgokról, amelyek aztán mégis összeáll valamivé, ami fontos, és nem is lehet másként elmondani. Akik keresik a szépirodalommal a fogódzókat, és akiknek ez már rég megvan. Szóval így, mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Magvető, 2020
193 oldal
Így olvastam: Három nap alatt, egyenként a novellákat. Szerintem így nagyon jól működik. Lassú, megfontolt, figyelmes olvasással, de a nyelve megengedi, hogy gyorsan áthaladj rajta, de szerintem nem érdemes.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

2020. június 16. - Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy szívemnek nagyon kedves novelláskötetről fogok mesélni. Mert nagyon szeretem Nádasdyt. Szeretem, ahogy a költészetről gondolkodik, szeretem, ahogy a nyelvről beszél, szeretem, ahogy a melegségéről nyilatkozik. És imádom, hogy 73 évesen megjelent az első prózakötete. Először egy rövid ajánló, aztán érkezik majd róla az értékelés is, tudjátok:

Ja képzeld, még nem is mondtam. covers_602712.jpg

Így kezd el Nádasdy Ádám mesélni a szerelemről és a testi vágyról. Történetesen meleg férfiak szerelméről és testi vágyáról. Főszereplőik mind különböző emberek, nem csak egymáshoz, hanem hozzánk, gyanútlan olvasókhoz képest is. Melegek egy már letűnt világban, amikor megvolt a maga romantikája a melegségnek. Titok volt. Vannak szereplők, akiknek önmaguk előtt is. Kamaszok, felnőtt emberek és családok lelkébe kapunk betekintést, olyanokéba, akik könnyen lehet, hogy a családunk tagjai is, hiszen a hétköznapok tereibe látunk. Nádasdy igazat beszél.

Az igazság mindig szomorúbb. Ne mondd.

Mondja Gay-zának egy idős meleg férfi a Hyde park melletti meleg kocsmában. Nádasdy tollának mégis szép az igaza. Kedves, elfogad, mesél. Bárkinek ismerős érzésekről, tudva, hogy a sajátos közép-európaiság és az előző rendszer csak díszlete a melegség és egyáltalán a szerelem évődéseinek.

Hamarosan érkezik az értékelésem róla!

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Ajánlj nekem könyvet!

2020. június 13. - Szilvió

Sziasztok,

a napokban elkezdtem leltározni a könyveimet, mert egy részüket nem viszem majd vissza Szegedre, mert bár szeretem őket, nem lesz dolgom velük, és az egyetemen szűkösebbek a lehetőségeim. Könyvrendezkedés közben észrevettem, hogy nagyon sok olyan korábbi LMBT könyvem van, amit még nem olvastam, és amikről így végül is nem is írtam eddig. Persze folyamatosan csökkentgetem ezt a listát, de belegondoltam, hogy mi van, ha az a könyv még nem volt a kezemben egy átpakolásnál tovább, amivel te évek óta szemezgetsz?  Mi van, ha eddig mindig kiveszem végül a rendelések közül a kedvenc könyvedet? Ma arra biztatlak titeket, hogy írjátok le, ha így van!

kepkivagas_14.JPG

Szóval a feladat egyszerű. Ha van olyan magyar nyelvű LMBT+ témájú könyv, amiről még nem láttál nálam értékelést, és az ABC rendben összegyűjtött összes értékelés listában sem találod, akkor kommentben, vagy facebook kommentben, molyon, bárhol ahol elérsz hagyd meg a címét, esetleg a szerzőjét, és (ez már csak szorgalmi, de) örülnék, ha írnátok pár szót arról, hogy miért érdekes ez a könyv. :)

Nem ígérem, hogy ezekkel a könyvekkel lesz tele ezentúl a blog, mert lehet, hogy be kell szerezni őket, vagy csak meg kell találni a helyet, ahová raktam, sőt, azt is el tudom képzelni, hogy éppen nem fogok lelkesedni az adott könyv iránt idén. Egyszerűen csak jó volna látni, hogy ti milyen könyveket kerestek, melyikeket volna érdemes nekem is előrevenni a nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hosszú várólistámról, és köszönöm, ha segítettek ebben. :)

Hogy arra menjünk együtt könyvekkel a szivárványig, amerre ti is szeretnétek!

Szilvió

Ui: Most itt a friss bejegyzés is, de jobb oldalt megtalálod majd kis szövegdobozban is ezt a borítóképet a bejegyzéssel, ha később jutna eszedbe valami.